Szolidaritás

A gazdasági válság biztos jele, ha már a munkaadókat képviselő szervezetek is az alkalmazottak jövedelemkiesése miatt aggódnak. Amikor az MKIK-nak a jelenlegi kormányhoz mindenkor lojális elnöke is arra buzdít, hogy az állam pótolja ki – 50-70 százalék körüli mértékben – a munkavállalók jövedelmét ott, ahol a vállalat a koronavírus-járvány gazdasági hatásai miatt árbevétel-zuhanást szenvedett el, akkor valóban nagy a baj.

Parragh László is tisztában van ugyanis azzal, hogy – ezúttal rajtunk kívül álló okok miatt – állások százezrei kerültek veszélybe, ezek azonban egy néhány hónapon át juttatott pótlékkal talán megmenthetőek. Esetleg olyan áron, hogy egy darabig a nem teljes értékű munkát is megfizetik.

Ilyen helyzetben hamisan cseng Orbán Viktornak az Európai Szakszervezeti Szövetség főtitkárának írt levele, amely továbbra is a munka alapú gazdaság iránti merev vonzalmáról szól. Arról, amit az egyik neves kritikusa úgy nevezett, hogy az egy félperifériás szimbolizáció poszt-marxista olvasata. Azaz nyílt felszólítás a társadalmi szolidaritás felszámolására. (Jól tudjuk: a kormányfő bevált retorikájának szerves része a szegénységellenesség.)

Ugyanakkor aligha állja ki a társadalmi igazságosság próbáját a bankokra, a multinacionális cégekre és a kiskereskedelmi üzletláncokra kiróni tervezett különadó. Sarcuk ismételt kivetése ugyan jelzésértékű: a Fidesz ezeket társaságokat nem kedveli, de a járványügyi alaphoz való hozzájárulásuk akár többet is elbírt volna. Nem úgy, mint az önkormányzatoké, amelyek sürgető állami feladatokat átvállalván aligha számíthattak arra, hogy nélkülözhetetlen bevételüket, a gépkocsiadót elveszik majd tőlük.

Ugyanakkor a NER kedvenc oligarchái biztosak lehetnek abban: az újrakezdés kevés számú nyertese között nekik biztos a helyük.