Válság és felhatalmazás - A történelmi tanulságok tükrében

Az Országgyűlés március 30-án elfogadta a felhatalmazási törvényt, mely lehetőséget biztosít a kormánynak arra, hogy – a törvény szövege szerint kizárólag a Covit-19 vírussal szembeni védekezéssel összefüggő kérdésekben, a járvány idején – parlamenti hozzájárulás nélkül meghozza a szükséges intézkedéseket. Időkorlát a még aznap kihirdetett, s már másnap hatályba lépett jogszabályban nem szerepel, így a kormány dönthet arról is, meddig gyakorolhatja a kapott jogosítványokat. Ez a kezdeményezés és megvalósítása máig tartó heves vitákat váltott ki. A reagálók egy része Hitler hatalom-kisajátítási módszereit idézte fel, és hasonló veszélyre figyelmeztetett. Egyesek odáig mentek, hogy a lépést fasiszta kísérletnek minősítették.

Az eseményeket érdemes ebből a szempontból is vizsgálni, ami azonban kérdéseket és kételyeket vet fel. Indokolt-e és helyes-e ilyen párhuzamokat vonni? Nem gyengítik-e ezek a példázatok az akut tervekkel szemben – nem ok nélkül – megfogalmazott ellenérveket, ahelyett, hogy erősítenék azokat?

***

Történészként csak azt mondhatom, hogy mai események korábbi történeti fejleményekkel történő azonosítása minden esetben hibás. Téves azért, mert egymástól sok évtizedes eltéréssel és más-más országokban lezajlott eseteket, intézkedéseket, illetve azokat kezdeményező, megvalósító politikusokat hoz egy nevezőre. Az eltérő viszonyok – a történelmi szituáció, az adott társadalom állapota, a korszak által meghatározott lehetőségek stb. – miatt nem azonos problémákat kellett megoldani a mindenkori hatalomnak, szükségszerűen más eszközökkel. A célok és módszerek tekintetében azonban valóban felfedezhetők hasonlóságok – de nem elhanyagolható eltérések is. Ezért a múltbéli esetek és azok negatív/pozitív elemeinek tanulságait hasznos lehet figyelembe venni, mert valóban szolgálhatnak intő példaként a velünk történő események minősítése során.

Hitlernél maradva, a hivatkozás nem egészen alaptalan. A hasonítás azonban – egyes hasonló vonások ellenére – oktalan. A náci párt (NSDAP) vezére az 1929-ben kirobbant gazdasági válság nyomán Németországban kialakult helyzetnek és parlamenti választásokon érvényesített jelentős tömegtámogatásának köszönhetően, törvényes úton lett kancellár 1933 januárjában. Társadalmi bázisát a weimari demokrácia gyengeségeit és a válság keltette társadalmi feszültségeket kihasználva építette ki. Ebben épp úgy szerepe volt a bűnbakképzésnek (zsidóellenesség), a lakosság jelentős részét megtévesztő, szisztematikus és tudatosan hazug propagandának, mint az SA fegyveres osztagai által alkalmazott, egyre durvább erőszaknak. Hatalomra kerülve előbb legveszélyesebb politikai ellenfeleit (a kommunista és a szociáldemokrata pártot) számolta fel, majd a többi pártot – koalíciós partnereit is beleértve – kényszerítette önfeloszlatásra. Így – az NSDAP által uralt parlamenttől kapott felhatalmazással élve, a törvényhozást kikapcsolva – már a Hitler vezérelte egypárti kormány alkothatta a törvényeket. E fejlemények után, 1933 nyarán jelentette ki hazug módon Hitler: „Én nem vagyok, és nem is leszek diktátor.” („Ich bin kein Diktator und werde nie ein Diktator sein.”) Aztán decemberben a kormány meghozta a párt és az állam egységét deklaráló törvényt, majd 1934-ban, Hindenburg elnök halála után Hitler a maga személyében egyesítette a pártvezéri, kormány- és államfői tisztet, s lett a Harmadik Birodalom Führere, teljhatalmú ura. Végül a parlament de facto megszüntetésére is sor került.

Mindez ilyen módon csak a korabeli Németországban történhetett meg. Ezzel együtt a történet ma is figyelmeztető a tekintetben, hogy a korlátlan felhatalmazás olyan – akár az adott politikai rendszer felszámolását eredményező – döntések meghozatalát is lehetővé teszi egy kormánynak, melyekre ekkor kapott jogosítványai nem vonatkoznak.

***

Fontos, de a németországitól eltérő tanulságokkal szolgálnak magyarországi példák is. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a mai kormányzat a történettudomány által egyértelműen autoriternek, de nem diktatórikusnak minősített ún. Horthy-rendszer idealizálására törekszik. Emlékezetpolitikája – az e célból létrehozott kutatóintézetek segítségével, sajtója, médiája, oktatási tervei és szimbólumok (szobrok, emlékművek stb.) révén – ezt sulykolja. A hatalmi szisztéma valódi kiépítője nem Horthy kormányzó, hanem a gazdasági stabilizációt és politikai konszolidációt megvalósító Bethlen István és kormánya (1921–1931) volt. Politikai döntéseik nyomán a végrehajtó hatalom mögött álló kormánypártnak (közkeletű nevén: Egységes Párt) 1922-től 1944-ig mindvégig abszolút, több ciklusban kétharmados többsége volt a képviselőházban, amit a választójog korlátozásával, a választásokat befolyásoló egyéb manipulációkkal is biztosított. A német megszállásig két kísérlet történt ennek a központosító és demokratikus elemeket egyaránt tartalmazó struktúrának a módosítására. Mindkettő célja az volt, hogy a parlament korlátozásával, illetve kikapcsolásával kiterjesszék a központi hatalom jogkörét, mozgásterét.

Az 1929–1932-es gazdasági világválság társadalmi és politikai következményei nyomán hatalomra jutott Gömbös Gyula az 1920-as évektől a bethleni rendszer felszámolására törekedett. Miniszterelnökként (1932–1936) fél évvel kinevezése után a kormányzat jogkörének kiterjesztését, az – akkor még Bethlen követői által dominált – parlament korporációs jelleggel történő átalakítását kezdeményezte. Célja az volt, hogy ezzel saját befolyása alá vonja az országgyűlést, és szerepét formálissá tegye. Ezek a javaslatai csírájukban haltak el, mert az a három minisztere – Lázár Andor igazságügyi, Keresztes-Fischer Ferenc belügy- és Hóman Bálint kultuszminiszter –, akiket a terv véleményezésére kért fel, egyaránt elutasították a javaslatot, így azt már a kormány sem tárgyalta. Pedig Lázár és Hóman nemcsak Gömbös politikájának támogatója volt, hanem személyes barátság is fűzte őket egymáshoz. A miniszterelnök – megfelelő állami eszközök híján – a kormánypárt szervezett tömegpárttá (Nemzeti Egység Pártja – NEP) történt átszervezésével, mintegy kétmillió tag beszervezésével teremtett magának politikai hátteret. A pártszervezés a nemzeti egység megteremtése jegyében folyt. „Becsületes magyarnak” csak a belépőket tekintették, akik a taggyűjtő ív aláírásával egyúttal hűségfogadalmat tettek a Vezérnek, Gömbös Gyulának. Ezzel mintegy elfogadva azt a pártot vezérlő elvet, mely szerint: „Csak egyetlen egy vezért követve harcolhatunk eredménnyel!” A párt szervezésében, irányításában a Vezér által kinevezett és neki írásban hűséget fogadó vezetők játszottak kulcsszerepet – az országos központtól a legkisebb faluig. Mindenkit, aki nem ennek szellemében cselekedett, azt nem a kormánypárt, a kormány és feje ellenfelének, hanem az egész nemzet ellenségének, hazaárulónak nyilvánították.

A miniszterelnök erre a bázisra támaszkodva érte el, hogy az 1935-ös országgyűlési választáson bő kétharmados többséget szerző kormánypárt képviselőinek 57 százaléka hívei közül kerüljön ki. A helyzetet kihasználva, a NEP helyi szervezeteit mozgósítva kezdett hozzá a társadalom egész életének megszervezéséhez, s ezzel a politikai céljait kiszolgáló párt saját uralma alá hajtásához. Úgynevezett társadalmi tevékenységi csoportokat alakítottak, melyek kötelessége lett volna a településen folyó gazdasági, jótékonysági, kulturális és sporttevékenység stb. kizárólagos irányítása. Deklarált céljuk volt egyúttal minden hasonló feladatot ellátó egyházi és más civil egyesület felszámolása, kezdeményezés megszüntetése. E tekintetben a közigazgatás jogosítványait is csorbították. A hatalmas szervezőmunkával beindult akció akadályozásában, lényegében leállíttatásában az a Kozma Miklós belügyminiszter játszott kulcsszerepet, aki 1918 végétől Gömbös politikai híve és barátja volt.

Az újabb kísérletre 1938 novemberében került sor, amikor Imrédy Béla miniszterelnök a Felvidék visszacsatolt déli szegélyének pacifikálása által igényelt sürgős intézkedésekre hivatkozva kért felhatalmazást az Országgyűléstől. A kezdeményezést a képviselőház – a két világháború közötti időszakban kivételes esetként – leszavazta. Ehhez az is kellett, hogy a kétharmados többséget élvező kormánypárt képviselőinek több mint egyharmada az indítvány ellen voksoljon.

A három eset legfőbb tanulsága, hogy nem csak a gyenge és széttagolt, megosztott ellenzék, illetve az 1935-ben ellenzékbe vonuló Bethlen István fordult szembe az általuk diktatórikusnak minősített törekvésekkel. A két kormányfő terveinek elgáncsolásában meghatározó szerepe volt kormánypárti képviselőknek, sőt minisztereknek, Gömbös esetében barátainak. Ők is arra hivatkoztak, hogy az általuk ellenzett kezdeményezések, akciók egy diktatúra megteremtését szolgálják. A Fidesz és vezére által követendő példának tekintett Horthy-korszakban tehát – még a bethleni rendszer felszámolását szorgalmazó Gömbös hívei és barátai között is – akadtak olyan befolyásos, józan politikusok, akik képesek és hajlandók voltak megakadályozni a miniszterelnököt diktatórikus tervei megvalósításában.

***

Mindezek alapján ma Orbán Viktornak is feltehetné anno Gömböshöz címzett kérdését Sándor diák, alias Szilágyi Tibor, a költő: „Miniszterelnök akarsz-e lenni vagy Vezér?!” Mert az a politika, melyet a Fidesz folytat, okkal vet fel hasonló kételyeket, félelmeket. Azoknak az – államszervezet elemeinek sorozatos módosítását eredményező, a központi hatalom feletti kontroll intézményeit korlátozó, sorvasztó – intézkedéseknek a trendje ugyanis, melyeket az Orbán-kormány 2010 óta meghozott, s amelyeknek újabb, az előkészített terep kihasználását lehetővé tevő eleme lehet a mostani felhatalmazási törvény, ártalmasak a magyar társadalom jövőjére nézve. Nem azért, mert számos elemüket és a megvalósításuk érdekében alkalmazott módszereket tekintve hajaznak Hitler vagy bármely más diktátor hatalomgyakorlására, egyes politikai trükkjeire. Önmagukban – ha úgy tetszik, „alanyi jogon” – azok, mert a demokratikus viszonyok felszámolását, egyre inkább autoriter, a diktatúra felé mutató, annak megteremtésére irányuló politikát tükröznek. A felhatalmazási törvény esetében a szörnyű veszélyekkel fenyegető válság a hivatkozási alap. Az azóta született kormányintézkedések egyértelműen igazolják, hogy ebben a súlyos helyzetben nem az államhatalom a járvány elleni védekezés eszköze, hanem a járvány a Fidesz és vezérének eszköze hatalmának kiteljesítésében és „bebetonozásában”. A Fidesz és vezérének célja nem a társadalom – az általuk hivatkozási alapul szolgáló emberek, családok – védelme, érdekeinek érvényesítése, hanem saját hatalmuk öncélú megtartása, erősítése, elveszett pozícióik visszaszerzése. Az, ahogy a válságkezelésből kirekesztik az ellenzéki politikai erőket és a civil szervezetek nagy részét, jelzi, hogy intézkedéseik akkor sem közérdekűek, ha számos lépés valóban kedvez egyes foglalkozási ágakban érdekelteknek, a fiatal, gyermekes családoknak stb. Az a kormányzat és annak miniszterelnöke, melyet/akit saját hatalma mindenáron történő megőrzése, kiterjesztése, minden, az övétől eltérő politikai akarat vita és egyeztetés nélküli elhallgattatása vezérel, nem az emberekért teszi mindezt, hanem önmagáért, azért, hogy minél több választópolgárt állítson a maga oldalára, erősítve saját hatalmát. Akárcsak a szüntelen hazugságokkal. Ha sikerrel jár – számos más korábbi és mai politikushoz hasonlóan – olyan többséget verbuválhat magának, melynek segítségével őket, a támogatóit is félreállíthatja, s önös céljait szolgálva az ő rovásukra (is) irányíthatja az egész országot. Számos történelmi példa mutatja, köztük a hitleri Harmadik Birodalomé is, hogy ez – átmeneti sikerek, kedvező változások ellenére, előbb vagy utóbb – minden esetben összeomláshoz vezet, katasztrófába, romlásba viszi az adott országot. Ezt kell ma megakadályoznunk Magyarországon – mindannyiunk érdekében.

A történelmi tapasztalatok fontosak, de csak arra jók, hogy segítenek bennünket ezeknek az összefüggéseknek a felismerésében, mai viszonyaink reális értékelésében, s ennek megfelelő cselekedetekre ösztönözhetnek mindenkit. Tetteinket azonban a mai magyarországi helyzet és nem történelmi párhuzamok kell, hogy meghatározzák.