A virtuális Psota

Psota Irén energiabomba volt, fékezhetetlen, megállíthatatlan, öntörvényű, jellegzetes karakter, nagy formátum, karizmatikus személyiség, óriási színész. A különös az, hogy akár ez egyetlen fotón is látszik. De nézhetünk most sok-sok képet róla, hiszen az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet, amelyre a munkásságával kapcsolatos dokumentumait hagyta, virtuális fotókiállítást tett föl az internetre róla.

Hosszan bámulom azt a képet, amin Brecht Kurázsi mama című remekművének címszereplőjeként, a Madách Színházban leshetjük meg. Ikládi László felvételén a kezeit kitárja, a száját pedig annyira kinyitja, amennyire csak tudja, így, annak ellenére, hogy nem halljuk, is nyilvánvaló, hogy teli torokból, bődületesen hatalmasat üvölt. Fáj neki az egész világ. Tán már éppen elvesztette az egyik gyerekét a háborúban, amiből él. Mögötte ott a kordé, amit keresztülhúz az öldökléssel teli vértengeren, és hasznot igyekszik kicsikarni mindenből, mindenkiből. Ahogy teste megfeszül, ahogy ordít, abból is észlelhető, hogy a háború nem tette gyengévé, nem vette el az erejét.

Gimnazistaként láttam ezt az előadást, amit most ez a fotó szemléletesen megidéz, és emlékszem arra a hihetetlen energiamennyiségre, amivel Psota jelen volt a szerepben, és bármi is történt, csökönyös elszántsággal ment előre Kurázsiként. Haszonleső kemény nő, megmenthetné az egyik fiát, de addig próbálja lealkudni az ezért követelt kenőpénzt, míg a gyermekét kivégzik. Psota tudott merev arcúan érzéketlen lenni, de iszonyú erővel volt képes megjeleníteni az elviselhetetlen fájdalmat is, ahogy az ezen a felvételen is tükröződik. Engem kicsit emlékeztet Munch A sikoly című híres festményére, ami az emberi szenvedés és rémület dermesztő esszenciája. Egyik kedvenc szerzője volt Brecht, isteni volt például a Mahagonny városának tündöklése és bukásában, ő volt Özvegy Hocinesze, aki üzletel, ahogy belefér, erkölcsi gátak nélkül.

Hátborzongatóan tragikusnak mutatkozott, ha erre volt szükség, de eszelős volt a fanyarul érdes, akár szurkapiszkálódóan gunyoros humora is. Képes volt a tragikumot és a komikumot parádés elegyben keverni, erre például Brecht előadásakor szükség is volt. Irigylésre méltóan széles érzelmi amplitúdóval játszott. De ha úgy adódott, csupán habkönnyű volt, szórakoztató, szellemes. Egy csaknem húsz évvel későbbi képen, az Apácák című helyes marhaságban, a Madách Kamarában láthatjuk, Mária Regina nővérként. A kezeit ezúttal az ég felé tárja, az egyikben napernyőt fogva, szinte elrepül, kicsattanva az egészségtől nevet, és talán közben énekel, táncol, viháncol, kiugrik a bőréből. Ökörködik, hülyül, mulattat, elkápráztat, pajkos rosszcsont a deszkákon. Emlékszem, felszabadultan jól érezte magát, élvezte a nyílt színi tapsokat, a kiugró sikert.

Szeretett sztár lenni, és az is volt. Imádott feltűnően pompázatos ruhákban megjelenni, vagánykodni, különcködni. Meglehetősen rekedtes, kicigarettázott volt a hangja, de ezzel is megtanult bánni. Ha énekelt, kissé férfiasan, de sokszor erotikusan, kihívóan búgott a hangja, ehhez akár merészen, örömmel táncolt, hiszen a mozgás hosszú ideig lételeme volt. Azt is mondhatnánk, hogy nem fért a bőrébe. Ez persze lehet pozitív és negatív, azt hiszen nála mindkettő igaz volt. Eredményezhette azt is, hogy olykor elviselhetetlen, nehéz volt a közelében lenni, de ő is könnyen megsértődött.

Imádott persze negatív figurákat játszani, mint a fotók is tanúsítják, volt például a Hamletben Gertrud, a Bánk bánban Gertrudis, és a pályája vége felé még ősgonosz ördög is lehetett, csillogó szarvakkal, Molnár Ferenc A vörös malom című darabjának musical változatában. Úgy játszotta azért, hogy szeretni lehessen. Fölöttébb mókásra vette a figurát. Kicsit Psota Irénként, sztárként jelent meg a deszkákon a Rex Infernus szerepében. Ziccerként, valami masina segítségével, a nézők feje fölött „elszánkózva” ereszkedett a színpadra, ahol rocksztárokat megszégyenítő, tébolyult és igencsak élvezetes tombolásba kezdett. A felvételen már mélyen barázdált az arca, de az energiái váltig fogyhatatlannak tűntek.

A musicalek különösen jól álltak neki, az első magyar musicalben, az Egy szerelem három éjszakájában is szerepelt, láthatjuk is Keleti Éva szép felvételén, Huszti Péter és Koltai János között. Ebben énekelte méla szomorúsággal, de mégis erőt sugározva, az egyik emblematikussá vált dalát, azt, hogy Isten veled, Budapest, te édes... Szeretett énekelni. Kis kuplécskák is abszolút emlékezetessé váltak attól, ahogy ő adta elő őket. Ki ne emlékezne például Tomsits Rudolf-Szilágyi György slágerére, a Tibi te bitang, ó… kezdetűre. Férfiszédítő, incselkedő kacérsággal énekelte, és hát nagyon tudott férfiszédítő lenni. Gyakran az utcán sem csupán ment, hanem mutatós idomait hangsúlyozva vonult. Kedvelte, ha feltűnő, de volt is mivel feltűnnie. Jelenség volt színpadon, filmen, képernyőn és az életben egyaránt. Nem az a típus, akiről utcán, boltban, presszóban nem látszott, hogy színésznő. Ő mindig, mindenütt észrevétette magát.

Buta kis kabarétréfákban és remekművekben egyaránt tudott jó lenni. Persze kiváló kabaréjelenetekben ugyancsak játszott, ebben a műfajban egy szerep hozzá is nőtt. Lujza, a nem éppen agyonművelt, de állandóan kíváncsi, minden lében kanál feleség, aki halálra gyötörte semmihez sem konyító kérdéseivel újságolvasó férjét, a Major Tamás által alakított Jenőt. A most elénk tárt fotón a két nagy színész ott áll egymás mellett a mikrofon előtt, összeszokott, kedves partnerek. Miközben kimondottan élvezték, hogy szerepük szerint kajánul froclizhatják a másikat, levezethetik a gőzt, és időnként egy kis szurkapiszkálódással odabökhetnek a hatalomnak.

Psota nyolcvanhét évet élt, de utolsó időszakában már inkább magányba vonult. A nyolcvanéves születésnapját sem szakmai otthonának, a Madách Színháznak a nagyszínpadán ünnepelték, hanem a stúdióban. Erről látható egy megható kép. Már kifelé tart a kis színpadról, és ekkor a kolosszális színésznő, Törőcsik Mari, a nézőtéren állva, kezet csókol neki. Garas Dezső és Tordy Géza pedig jókora szeretettel nézik.

Érezhetően szeretettel készült ez a Csiszár Mirella, Füle Péter, Perjési Éva, Tóth Judit Vanda által létrehozott tárlat is. Igencsak jó emlékezni erre a nagy, izgalmasan egyedi színésznőre, aki már több mint négy esztendeje nincs közöttünk.