Ország az út szélén

Na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki legeljen penne ágyon rozmaringos mellfilét, ki pecázza kukából a halolajos kiflijét – ugrik be Erdős Virág verse, olvasva, hogy naponta immár négy és félezren veszítik el munkájukat, s tízezrek gondolkodnak Bródy Jánoshoz hasonlóan: ne várd a májust!

A koronavírus-járvány alapjaiban rengette meg a világgazdaságot, s az amplitúdók romba döntötték egyes magyar szektorok habarcs nélküli légvárait. Az ország első embere ugyan már szűk évtizede kijelentette, nem hagynak senkit az út szélén, ám konjunktúrában könnyű ígérni, igazából válságban ismerszik meg egy rendszer gondolkodása. S a NER, mely hatalomra kerülése óta minden központosítását és jogfosztását a gondoskodó állam képével próbálta álcázni, alig több mint egy hónap alatt megmutatta a valódi arcát. A nagy csinnadrattával bejelentett gazdasági intézkedésekről hamar kiderült, azok nem az átlagember, hanem a holdudvar számára jelentenek mentőövet: szálloda- és kikötőépítésre akadnak százmilliárdok a cihában, az álláskeresési támogatás idejének meghosszabbítására viszont keret híján nemet mondtak. Így viszont jelenleg a munkahelyek megmaradása leginkább a vállalati és cégvezetők hozzáállásán múlik. Csakhogy, főleg a mikro- és kisvállalkozásoknál véges a büdzsé, s hiába ajánlotta fel márciusban valaki, hogy fél- vagy kétharmadbérért állásban tartja alkalmazottjait, ha bevétel híján néhány hónap múlva már képtelen fizetni.

Annyi ember megy tönkre, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni, világított rá a hatalom ars poeticájára a rendszerbe simuló iparkamarai elnök, aki cinizmusban sem akart elmaradni főnökeitől, így megjegyezte: aki szakács volt, az most elmehetne péknek. A forradalmi ötlet alapján a fodrász meg benzinkutasnak, az úszóedző váltókezelőnek, a recepciós postásnak, a színész csomagfutárnak.

Persze a kormányfő ígéretet tett, annyi munkahelyet hoznak lére, amennyit a vírus tönkretesz, igaz, konkrét határidő, így számonkérési lehetőség nélkül. Ahogyan a speciális magyar bértámogatásról is kiderült, éppenséggel azon tízezrek számára elérhetetlen, akik minden bevételüket elveszítették. Róluk egyelőre senki sem gondoskodik, csak rubrikák a statisztikai táblázatokban, a sorsuknál sokkal fontosabbnak tűnt gyorsan 24 hónaposra bővíteni a munkaidőkeretet – amit a válság múltával a munkavállalók kifacsarásával fenyeget –, illetve kiebrudalni a közszférából a kulturális területen dolgozókat. Természetesen szigorúan segítő szándékkal, hiszen a közalkalmazotti státusz elvétele lehetővé teszi az érintettek jobb anyagi elismerését, a kulturális közszolgáltatások kiszélesítését, és ezt a megoldást követeli a XXI. század is.

Igaz, jó darabig úgy volt, egy a hatalom kreálta intézet megmaradhat a biztonságot nyújtó karámon belül, nagyjából azzal az indoklással, hogy mert csak, őket másként szeretjük. Ami vagy azt jelenti, a „közeli” kutatóknak jó a múlt században, vagy csak megint megpróbáltak hülyének nézni mindenkit. Akárhogy is: in NER veritas…