Haynal Ákos: A szabadság ketrecei

„Az egész jelenet nem tart fél percnél tovább, alkalmi együttesünk hamar felbomlik, hamarosan mindnyájan visszahúzódnak a lakásaikba, és én is bemegyek, hiszen legalább tíz perce nem néztem rá a hírekre. Hosszú idő óta ők az elsők, akikkel nem azért kommunikáltam szemtől szemben, hogy cigit vagy ételt vásároljak.”

Csak egy kis lodzsa. Mégis, ha kilépek, hatemeletnyi magasságból belátom az egész Bajcsyt a Nyugatitól a Deákig. Ott cigizek. Mintha én lennék a város kormányzója. Az alant hömpölygő és zajosan tolongó tömeg mintázatait böngészem. Mindenható vagyok. Meg tudom jósolni, hogy eléri-e a buszt a nyargaló hátizsákos srác, ledudálja-e a troli a rossz helyen parkoló autót, átfér-e még a turistacsapat a villogó zöldnél, vagy elüti-e a bringás az elektromos rollerrel közlekedő irodistát.

Uralmamnak azonban vége. Birodalmam a járvány miatt leomlott. Megtizedelt népem nappal még ad életjeleket, de a széles út estére szinte teljesen kihalt lesz.

Este csillagos az ég. A hirdetőoszlopokat a plakátragasztó komótosan egyenruhába öltözteti. Az elmaradt rendezvények reklámjait elfedi a kijárási korlátozásra felhívó ragaszok uniformisa. Csak néha húz el jármű: egy szabad taxi, egy metrópótló, és néha, lopakodva, figyelmeztetőn, egy-egy rendőrautó. Mindennek megváltozott az akusztikája. Ami idáig háttérbe szorult a tolakodó, üvöltő élettől, az előrébb lép. Még a hajléktalan csoszogását is hallani, aki lemondóan kutat a majdnem üres utcai kukákban. Mióta a turisták elhagyták a várost, alig talál valamit. Félhangosan kurvaanyázik, hangja akadálytalanul visszhangzik a házfalak között. Odébb egy kajafutár bajlódik a biciklilakattal, a lánc kelletlen, fülsiketítő csörrenéssel adja meg magát.

Ingerek után kutatok. A szemközti, régi, díszes épületben felgyulladnak a lámpák, opálossá válnak a falak, és alakot öltenek a benne lakók. Szinte hallani a neszezésüket. Hárman is velem egyszerre jelennek meg az erkélyeken.

Nyilvánvalóan ők is látnak engem. Nem tudunk eltekinteni egymás jelenlététől. Persze igyekszünk diszkréten viselkedni, nem túl nyilvánvalóan nézni a másikat, de akaratlanul is belebámulunk a másik életébe, rossz szögből látható, töredékes monodrámákat adunk egymásnak.

Tőlem balra a Fürdőköpenyes Mami lép elő, egy darabig a kihelyezett sámlin üldögél, majd nehézkesen feláll, kihajol, a botjára támaszkodva szemléli a motozó hajléktalant. Ingatja a fejét, de azt ebből a távolságból nem lehet megállapítani, hogy rosszalló vagy együttérző gondolatok fordulnak meg a fejében. Két lakással odébb, velem szemben a nagydarab, lófarkas Hites Srác a mobiljával a kihalt utat fotózza, az arca neonfényben úszik, miközben bentről, nagy képernyőn Németh Sándor prédikál a világvégéről. Eggyel lejjebb a Macskás Úr is szépen lassan felemelkedik székéből, lerakja szemüvegét, odahagyja a sárga fénnyel derengő íróasztalán a papirosokat, hogy az Achtung Baby zenéjétől kicsit felpörögve kilépjen a szabad ég alá, és rágyújtson egy cigire. Én is dohányzom, hallom a felizzó parázs hangját, közben az eget fürkészem. Egyre szórványosabban villannak fel a repülőgépek piros-zöld fényei.

Azt hiszem, az én mozdulatom indított el valamit. Eredetileg csak a homlokomat akartam megvakarni, hiszen ilyenkor kockázat nélkül érhetek az arcomhoz, azonban kissé félreértett a Macskás Úr, hirtelen az ő karja is lendül, ami így aztán kezemet továbblöki, és tenyeremet felé fordítom. Legalább negyven méter választ el egymástól, az arcát sem láthatom, mert a kiszűrődő fények hátulról világítják meg. Az utcán elmennénk egymás mellett, de a szituáció szorosan egybefon minket, érzem, hogy mosolyog. Pár másodperc múlva a Hites Srác telefonvakuja megzavarja az intim pillanatot. A Macskás Úr felfelé néz, felém mutat, és elkezd valamit magyarázni. Csak foszlányokat hallok, de mintha azt venném ki, hogy keresztségükben a Csuklyás Fickó nevet kaptam. A Hites Srác megfontoltan bólogat, mintha az egészet látta volna előre, felém fordul és barátságosan int. Természetesen visszaintek neki, örülök az új barátságnak. Néhány pillanat múlva észreveszem, hogy a Fürdőköpenyes Mami érdeklődve nézi a jelenetet, ezért az erkélyére mutatok, mire mindketten odafordulnak és szinkronban intenek a hölgynek, aki boldog nevetéssel nyugtázta gesztusukat. Az egész jelenet nem tart fél percnél tovább, alkalmi együttesünk hamar felbomlik, hamarosan mindnyájan visszahúzódnak a lakásaikba, és én is bemegyek, hiszen legalább tíz perce nem néztem rá a hírekre. Hosszú idő óta ők az elsők, akikkel nem azért kommunikáltam szemtől szemben, hogy cigit vagy ételt vásároljak. Alig várom a holnap estét.