A dombok felől érkeztek négyen. Előttük a végtelen préri. Hetek óta nem esett, a gaz és a fű szürke volt, ezüstszürke, a piszkos homokot olykor felkapta a szél és kavart rajta egyet. Tűzött a nap, árnyék sehol. Az indiánok úgy néztek ki, ahogy az indiánok szoktak. Poros nadrágban, félmeztelenül jöttek, hajuk hosszú, fejdíszükben tarka madártollak, arcukra színes csíkokat festettek. Kezükben lándzsa és íj. Megálltak ott, ahol egy cölöp meredt ki a földből. A cölöphöz egy férfi volt kötözve, szája rongyokkal betömve. A férfi nem volt indián, szokványos öltözetet viselt, kék nadrágot és szürke inget. Haja zsíros, arca piszkos, vörös szemében rettegés, homlokán gyöngyözött a verejték. Bal cipőjének orra hiányzott, a lábbeliből kilógtak fekete lábujjai. A magasban fakó keselyű körözött némán.
A négy indián sokáig nézte a kikötözött férfit, mintha valamin töprengenének. Végül a magas, aki – úgy tetszett – a főnök közöttük, intett az öreg köpcösnek. A ráncos, ősz, nagy hasú indián a férfihez lépett, kirángatta a rongyokat a szájából. A férfi kétségbeesetten üvölteni kezdett, „segítség, segítség, valaki segítsen!”.
– Gyáva sápadtarcú testvérem hiába kiabál. Nincsen segítség. Nem jár erre még egy halott lélek sem, nemhogy élő – mondta kárörvendő mosollyal a Főnök.
A sápadtarcú még pár percig üvöltött, aztán abbahagyta az óbégatást.
– Adj neki inni, Szarvasünő – mondta a Főnök az alacsony, sovány, elnyűtt nőnek.
– Adok neki inni, Acélszív – ismételte engedelmesen Szarvasünő. Petyhüdt melle a hasáig lógott.
Kulacsot vett elő, a fogolyhoz ment és megitatta a férfit, de közben nem nézett a szemébe. A sápadtarcú mohón nyelt. A víz lefolyt az állán, a nyakán, és átáztatta az ingét.
– Elég – mondta Acélszív.
A nő abbahagyta az itatást, visszalépett a Főnök mellé.
A negyedik indián, egy fiatal, még a Főnöknél is magasabb, pattanásos fiú ekkor hosszan ásított.
Acélszív csúnyán ráförmedt:
– Táncoló Bárdot talán nem érdekli az igazság?
– De, de, mi az hogy érdekel! Kitártam szívemet az igazságra – hebegte Táncoló Bárd.
– Akkor kezdjük, ne késlekedjünk tovább – mondta Acélszív. – Rajta, Kerek Kedv!
A köpcös indián ekkor újra előlépett a sorból.
– Sápadtarcú! – szólt Kerek Kedv. – Leszakítottad a préri legszebb virágszálát. Megsértetted törvényeinket! Meggyaláztad a nagy, bátor harcosnak, törzsünk bölcs főnökének, Acélszívnek asszonyát, Szarvasünőt. Ne is tagadd, mindent tudunk. Wahcondah elmondta nekem, a törzs varázslójának a teljes igazságot.
– Ki az a Vakonda? – kiabálta rémülten a sápadtarcú.
– Wahcondah a mi népünknek nagy istene. Mindent tud és mindent lát. Azt is, hogy szemet vetettél Szarvasünőre. Mocskos kezeddel beszennyezted. Ezért meglakolsz! Fizetned kell tettedért! Feláldozunk nagy istenünk oltárán!
A sápadtarcú férfi bőgni kezdett. Olyan koszos volt az arca, hogy a por a könnycseppjeit rögtön feketére festette.
– Ez egy szörnyű félreértés! Ez a jelentéktelen história még évekkel ezelőtt történt – kiabálta sírva a fogoly. – Párszor találkoztunk, ez igaz, de nem történt semmi. Semmi lényeges. Különben is, akkor még nem volt indián! Nem volt, izé… Acélszív asszonya! A bőrgyárban dolgoztunk mindketten. Elmentünk moziba, talán kétszer. Egyszer voltunk a Panama bárban. Talán háromszor csókolóztunk. Aztán én átkerültem az erőtakarmányba, és többé nem láttuk egymást. Mondd meg, Irén! Mondd meg nekik az igazat. Réges-régen történt!
Szarvasünő csak a földet nézte, nem pillantott a sápadtarcúra. A szél megint feltámadt, sörösdobozokat, műanyag flakonokat és zacskókat fújt a prérin.
– A végtelen folyó fölött szálló sas még tojás volt, amikor karom először sújtott le az ellenségre – mondta a sápadtarcúra nézve a köpcös. – Azóta sokszor lehullott már a hó és sokszor elolvadt a jég. Öreg puma vagyok, sok gyáva antilopot láttam már. De mind közül te vagy a leggyávább! Szavaid könnyűek, elfújja őket a szél! Szavaid mind a földre hullanak, nem hajol le értük senki!
– Halljátok hát, mit mondok! A sápadtarcú szívében hazugság lakik! – jelentette ki Acélszív. – Minden sápadtarcú hazug, gyáva és fél a haláltól! Pusztuljon!
– Irén, kérlek, mondd meg neki! Évek óta nem találkoztunk. Azt sem tudtam, hogy az indiánok közé álltál… – könyörgött a sápadtarcú.
Szarvasünő nem nézett rá, nem válaszolt.
– Wahcondah közölte velünk szent akaratát, mielőtt ide jöttünk. Igazságos és nagy istenünk nem kegyelmez neked, sápadtarcú! – szólt vészjósló arccal Kerek Kedv.
A sápadtarcú abbahagyta a sírást. Egykedvűen nézett maga elé, mint aki megértette, nem kerülheti el a halált.
– Táncoló Bárd! Wahcondah vezesse fegyvered! Uff, beszéltem! – szólt a Főnök, és a sápadtarcú felé intett lándzsájával.
Ekkor Táncoló Bárd lépett elő, övéből kihúzta tomahawkját.
– Gondolj valami szépre, mielőtt meghalsz, sápadtarcú! – mondta Táncoló Bárd kaján vigyorral arcán.
– Szépre? Ugyan mire? Mi a szép ebben az ocsmány világban? – kérdezte undorral a sápadtarcú.
– Mondjuk arra, ahogy a lányok boldogan dalolnak, mint a színes madarak a virágok nyílása idején.
– Őrültek vagytok. Mind – mondta a sápadtarcú, és Táncoló Bárd szeme közé köpött.
Táncoló Bárd arca eltorzult a méregtől. A cölöphöz lépett, baljával megragadta a fogoly haját, és a tomahawkkal szakszerűen megskalpolta áldozatát.
A sápadtarcú hamar elájult. Vagy meghalt. Mindenesetre álla előrebillent a mellére, szemét lecsukta, vér ömlött fejéből.
Táncoló Bárd magasba emelte a skalpot és diadalmas üvöltésbe kezdett. Csakhamar mind ott táncoltak körülötte: Acélszív, Szarvasünő, Kerek Kedv.
Később elindultak a HÉV felé. Talán két órát is gyalogoltak. A kiégett, romos lakótelep mellett nagytestű kóbor kutyát pillantottak meg, jobb hátsó lábát húzta. A főnök elővette íját. A nyílvessző a kutya homlokába fúródott. Tüzet raktak, előbb megnyúzták, majd nyárson megsütötték a kutyát, végül elfogyasztották a pecsenyét.
Már majdnem lement a nap, mire megtalálták a gazzal benőtt síneken a zöld kocsit, oldalán a fehér csíkkal. Nagyon fáradtak voltak. Felmásztak a rozsdás szerelvényre. Az ülésekre – még hónapokkal ezelőtt – koszos, szakadt pokrócokat, kabátokat és párnákat terítettek, így alakítottak ki meleg kis vackokat maguknak. Nappal forróság volt, de éjszaka gyakran lecsapott rájuk a fagy.
Táncoló Bárd az új skalpot az ágya fölé szegezte, a többi közé. Ki-ki lefeküdt a saját helyére. Mikor elfújták a gyertyát, mindent elborított a sötétség. A Varázsló imádkozott. „Wahcondah, adj nekünk soha el nem fogyó pecsenyéket és soha el nem múló bátorságot!” Pár percig Acélszív halk, ütemes mozgását és ritmusos légzését lehetett hallani, majd hangos nyögéseket. Szarvasünő halk pityergésére aludtak el, ahogy minden éjjel.
