Előfizetés

Légrádi Gergely: Kártya közben

Légrádi Gergely
Publikálás dátuma
2020.04.18. 09:50

Fotó: Adományozó - UJ NEMZEDÉK NAPILAP / Fortepan
„Mire újra hozzá ért a kör, már a székében ült, húzott és dobott, majd hátrafordult, biccentett egyet, és újra rám kacsintott.”
Kártyázás közben történt. Kibic voltam. Az osztás után úgy döntöttem, a nagyapa mögé lépek, és az ő lap­jait figyelem. Az asztalnál az idősebb unokatestvéreim kaptak helyet. Ne­­kem azt mondták, várjak még egy pár évet. Nagyapa, amikor a többiek nem látták, rám kacsintott, majd visszafordult az asztalhoz, és úgy, hogy mindenki jól hallja, megkért, ne haragudjak a többiekre, és ha végeztek, akkor csak velem játszik néhány kört. Ugyanazokat a lapokat képzeltem a maga elé, mint amit nagyapa kapott. Így a játék közben egyszerre követhettem, mit csinál nagy­apa és hogyan döntenék én. Ütemesen húztak, rendezték a lapokat és dobtak. Az egyik kör követte a másikat. Mindenki igyekezett, hogy ne nála álljon a játék. A negyedik körnél tarthattak, amikor nagyapa letette a lapokat az asztalra, hátrasimította ritkás haját, és a többieket kémlelte. Az összehúzott, ráncos homlokokat. Az unokatestvéreim a lapjaikba merültek, és koncentráltak. Úgy tűnt, időszűkében vannak, csak a játékra figyelnek, a többiekre nem. Mi­után dobott, nagyapa az órájára nézett, majd elővette a szövet zsebkendőjét és kifújta az orrát. Csak én figyeltem nagyapa jól ismert mozdulatait, a többiek nem néztek fel a lapokból. Továbbra is csendben játszottak, csak a kártyák halk nesze hallatszott. Két kör múlva nagyapa terített, az asztalra tett lapok jelentős előnyt mutattak. Ekkor a maradék kártyáit írással lefelé az asztalra tette, hátratolta a székét és kiment a szobából. A többiek húztak, számoltak, terveztek, átcsoportosították a lapokat, dobtak, és mintha nem vettek volna tudomást nagyapa távozásáról. Mire újra hozzá ért a kör, már a székében ült, húzott és dobott, majd hátrafordult, biccentett egyet, és újra rám kacsintott. Szerettem, ha a nagyapa úgy jelez felém, hogy azt csak mi ketten tudjuk. Úgy éreztem, ilyenkor csak ketten vagyunk. Csak kettőnkről szól az idő. Nagyapa aztán újra felállt, most a maradék lapokkal kezében, és komótos léptekkel az ablakhoz ment. Kinézett a villamossínekre, a késő délutáni utcára, és épp akkor ért vissza a széke mögé, amikor újra ő volt a soron. Nem ült le, úgy vett fel egy új kártyát, elrendezte a kezében lévőket, és útjára indította a következő kört. Úgy tűnt, mintha csak én érzékelném, hogy nagyapa mit csinál játék közben. Mintha az unokatestvéreimnek szűkebb lenne a tér és rövidebb az idő. Nagyapa újabb lapokat helyezett az asztalra. A többiek egyre elkeseredettebben vették tudomásul, hogy ebben a partiban már nincs túl sok esélyük. Lapjaikba merültek, összpontosítottak és kitartóan várták az újabb kört, hátha akkor. Nem változott a kép a következő játékok során sem. Nagyapa szellősen, nyugodtan kártyázott, és ha nem is nyert meg minden partit, könnyedén játszott, járkálással, pótcselekvéssel kitöltve a számára rendelkezésre álló időt. Ketten maradtunk, amikor megkérdeztem. Nagyapa valami olyasmit válaszolt, hogy tudod, kisunokám, az én koromban már lassabban telik az idő. Több minden belefér. Az már csak a vendégség végén jutott eszembe, ha így van, ahogy nagyapa mondta, akkor én hogyan láthattam, hogyan érzékelhettem mindezt? Én még fiatalabb vagyok, mint az unokatestvéreim, tehát akkor nekem is gyorsabban telik; de túl nagy volt a zűrzavar az előszobában. Így csupán intettem nagy­apa felé, át az öltözködő, búcsúzkodó tömegen, mondván, majd legközelebb, mire nagyapa kacsintott egyet az ajtóból, ugyanazzal a biccentéssel, mint az kártyaasztalnál, majd kilépett a lakásból.

Imre Flóra: Az időzóna keleti felén

Imre Flóra
Publikálás dátuma
2020.04.18. 09:20

ennyi marad mennyi marad ünnep után gyűrkedarab tél idején barna levél dér lepi be viszi a szél * a glicerin salétromsav-észtere színtelen viszkózus folyadék termikusan labilis 180-205 °C hőmérsékleten spontán felrobban robbanáskor oxigén is felszabadul ütésérzékenysége miatt sokáig nem alkalmazták a gyakorlatban 1864-ben Alfred Nobel indította meg az első gyártóüzemet * az időzóna keleti felén a reggelek is sötétebbek a hullarablás követendő példa nem a gerinc csak az ököl kemény fedezéknek ássák a történelmet az élet itt a hatalom hordaléka * nem sejtes szerveződésűek a sejteken kívül életjelenségeket nem mutató csak genetikai információt hordozó formában léteznek amelyek a genomból egy fehérjeburokból és egyes fajok esetén egy külső lipidburokból állnak élőlényvoltuk vita tárgya alkalmazkodnak környezetükhöz de önálló anyagcserét nem folytatnak * fojtogató fertőzetek kerülgetnek vérszomjasan a hiány fölé görnyedek körülkérgesítem magam nemlátás véd a nyelv süket a bőröm hol kő hol higany a lélegzet nélküli égen lebegek lomhán és sötéten

Szávai Attila: Szívás az élet

Szávai Attila
Publikálás dátuma
2020.04.18. 08:45

„Minden szakmának vannak megszállottjai, gondolom, ahogy nézem a gyakorlott, szinte szenvedélyes mozdulatokkal szerelő két férfit.”
Otromba morajlás veri fel a reggeli utca zaját. Kánonban ugatnak a falusi kutyák, álmosak még, kissé tájszólással csaholnak, ahogy a teherautó elhalad a porták előtt. Lomha, unott mozdulatokkal fordul be a szippantós kocsi az utcába, mogorva, behemót gép. Reggel hét óra van, lucskos, sötét felhőcsordák vonulnak az égen. Sértődötten távolodnak a felkelő nap fényeitől. A kapuban várom a közeledő szennyvizeseket, közben a postaládában talált reklámújságokat lapozgatom. Nagyot szisszen a teherautó, amikor megáll a ház előtt. Fáradtan fújtat, mint aki előre sejti az előtte álló nehéz nap bűzlő, szaftos terheit. Nem szállnak ki azonnal a szakemberek, bekapják a reggeli szendvics utolsó maradékait, rá­diós híreket hallgatnak kissé eltúlzott hangerővel. Aztán az anyósülésen ülő szaki gondosan megigazítja a műszerfalra kitett műanyag virágokat. Talán ezzel kompenzál tudatalatt az egész napos ordenáré büdösség miatt, amiben dolgozni fog. Mi vagyunk az első állomás. Lekászálódnak a fülkéből, bevágják az ajtókat. Hunyorogva, krákogva közelítenek. Köszönünk, lekezelünk, majd a két borostás férfi a teherautó óriási narancssárga potrohához lép. A tartály alsó részére van szerelve, ott hurkolódik a vastag, bordázott, mocskos cső, körbefogja a kocsit. Mint valami különös állat. Sokáig nézem, ez feltűnik az egyik szakinak is. Mint egy menyecske karja, mondja rendezetlen fogú mosollyal. Meg hogy ettől a körbefonódástól összefolyik a nyál a szájában. Azt mondja a szippantós krapek, az a szép ebben a szakmában, sőt hivatásban, hogy a háztartások legintimebb anyagát kezelik. Neki, ahogy mondja, a szarszagról nem az ürülék jut eszébe, nem pejoratív dolgok. Közelebb hajol, úgy mondja, hogy a női fenekek formás univerzuma. Erre gondol munka közben. A feszes, sportos, kerekded, vagy épp a tapasztaltan ernyedt, bölcsen csüngő farpofák százaira és ezreire. A farpofákra. Ábrándozva részletezi, hogy neki a női segg a világ közepe. Mert muszáj túlélni valahogy, fogalmaz, van, aki iszik, ő nem. Mert az ivás gyengeség. Az meg nem férfias elfoglaltság. Szippantósnak lenni igazi férfimunka, szögezi le büszkén. Majd leguggol, hogy összeszerelje a közöttünk fekvő vastag csőszörnyet, amit időközben a társa tett le az udvart borító térkőre. Minden szakmának vannak megszállottjai, gondolom, ahogy nézem a gyakorlott, szinte szenvedélyes mozdulatokkal szerelő két férfit. Ahogy egyikük bekapcsolja a teherautó farán a szivattyút, olyan lassú, megfontolt mozdulattal teszi, mint aki a világ egyik legnagyobb titkának tudója. Mint aki az univerzum legnagyobb összefüggéseit ismeri. Pupillája kitágul, alkarján égnek merednek a szőrszálak. Elemelkednek a régi börtöntetoválásról, ákombákom betűkkel varrták a karjára: szívás az élet. Lassan felberreg az öreg szivattyú, lassan beindulnak a nagy folyamatok, mint mikor a világűrben beindul és útjára indul az ige. Kávéval, teával kínálom őket, amiket nem fogadnak el. Hörögve, röfögve indul be a szippantás, nagyot rándul a vaskos gégecső, ahogy nyeldekelni kezdi a matériát. Közben egyikük hosszan magyaráz. Ahány ház, annyi szennyvíz. Minden szennyvíz egyedi. Mint egy ujjlenyomat, fejti ki egyikük. Szerinte csodás részletek derülnek ki, például a táplálkozási, budilehúzási szokásokból. Ki mennyi klotyópapírt használ. Hogy ne is beszéljen a múltkori használt óvszerről, ami a cső végén kikandikálva fityegett, hirdetve a kezdet és a vég örök körforgását. A szippantás filozófia, erősíti meg beszélgetőpartnerem. Olyan, mint az élet, kicsit megkapargatjuk a felszínt, tehát a szennyvíz fojtós szagát, aztán csodákat találunk alatta. Némán bólogatok, mert az ekkora horderejű kinyilatkoztatásokra nem lehet mit mondani, pláne reggel hétkor a minket glóriaként körülölelő öklendezésre késztető szagban. Fortyog és harákol a cső, közben a derítőaknához hív az egyik szippantós ember. Guggolva mutogat, úgy mondja, hogy olyan szép ez a derítő belülről. Beleszagol, ilyen szép derítőszagot sem mindennap érezni, bizonygatja. Ahogy a falon olyan szépen összebújnak a betonba ragadt kavicsok. Hogy ez mekkora karma lehet egy folyami kavicsnak, mondja bólogatva, szemöldökét homloka közepére húzva. Ami ugye elvileg folyamatos mozgásban kellene legyen egy folyóban, hogy aztán egyszer csak itt találja magát a betonba beágyazva a szennyvízáztatott derítőfalban. Pár másodpercig némán nézi az akna belső falát, fejét csóválja. Cigarettára gyújt, nem kérdezi meg, hogy zavar-e a cigarettafüst. Azzal folytatja, hogy talán így van ez az emberekkel is. Mármint micsoda, kérdezem értetlenkedve. Be vannak ágyazódva a sokszor büdös, mocskos sorsokba, dörmögi a férfi, az helyett, hogy egy folyamatosan mozgó, újra és újra megtisztuló életközegben élnének. Másikuk a kutyánkat hergeli. Az állat nincs ehhez hozzászokva, ahogy a házat most körülölelő szaghoz sincs, értetlenül rám néz, füleit hegyezi. Család jól van, kérdem a szippantóstól kissé bizalmaskodva. Ettől az felélénkül, büszkén adja elő, hogy gyerekei is szennyvizesek akarnak lenni. Képzeljem el, hogy a Kálmánka és a Ricsike a fürdőszobában gyakran előre eljátsszák a falu szippantásait, melyik utcába mekkora garral megy be a kocsi. Nagyokat hörög hozzá a befröccsözött nagyapjuk, röhög fel mellettem a férfi, mert a játék közben a vécépumpa a stilizált sebváltó, nagyokat cuppan a laminált padlón minden erélyesebb visszaváltásnál. Hangosan kacagnak ilyenkor, mert az élet szép, csak tudni kell szívni és szívatni. Betenni az életet kettesbe, különösebb kuplungozási baki nélkül. Miután végeztek a szennyvíz szivattyúzásával, a sofőr még hangosan magyarázza, hogy én a maga helyében nyáron kicsapatnám slaggal a derítőt, hogy még szebb legyen belülről. Olyan szép tartása van a falnak. A végén kifizetem ezt a két derék embert, kézfogás, undor, egy élmény volt, szól az egyik ipse kényszeredetten. Kézfogás előtt udvariasan leveszik a munkáskesztyűiket. Mintha csak bálból, színházi kuplé utáni díszvacsorából jöttek volna. Egy élmény volt, szól egyikük, szarni rá, kontrázik rá a másik, hangosan, öblösen összekacagnak. Kikísérem őket. A kiskaput kulcsolva tűnik fel, hogy a szippantós kocsi fülkéje mögött ócska karácsonyi füzérek, piszkos húsvéti plüssnyuszik vannak felaggatva. Kérdem a vezetőfülkébe felmászó alakokat, hogy azok miért vannak ott. Ilyesmikkel seftelünk a kukásokkal, dobja felém még az utolsó mondatot az anyósülésen ülő, mielőtt bevágná az ajtót.