Kártyázás közben történt. Kibic voltam. Az osztás után úgy döntöttem, a nagyapa mögé lépek, és az ő lapjait figyelem. Az asztalnál az idősebb unokatestvéreim kaptak helyet. Nekem azt mondták, várjak még egy pár évet. Nagyapa, amikor a többiek nem látták, rám kacsintott, majd visszafordult az asztalhoz, és úgy, hogy mindenki jól hallja, megkért, ne haragudjak a többiekre, és ha végeztek, akkor csak velem játszik néhány kört.
Ugyanazokat a lapokat képzeltem a maga elé, mint amit nagyapa kapott. Így a játék közben egyszerre követhettem, mit csinál nagyapa és hogyan döntenék én. Ütemesen húztak, rendezték a lapokat és dobtak. Az egyik kör követte a másikat. Mindenki igyekezett, hogy ne nála álljon a játék. A negyedik körnél tarthattak, amikor nagyapa letette a lapokat az asztalra, hátrasimította ritkás haját, és a többieket kémlelte. Az összehúzott, ráncos homlokokat. Az unokatestvéreim a lapjaikba merültek, és koncentráltak. Úgy tűnt, időszűkében vannak, csak a játékra figyelnek, a többiekre nem. Miután dobott, nagyapa az órájára nézett, majd elővette a szövet zsebkendőjét és kifújta az orrát. Csak én figyeltem nagyapa jól ismert mozdulatait, a többiek nem néztek fel a lapokból. Továbbra is csendben játszottak, csak a kártyák halk nesze hallatszott. Két kör múlva nagyapa terített, az asztalra tett lapok jelentős előnyt mutattak. Ekkor a maradék kártyáit írással lefelé az asztalra tette, hátratolta a székét és kiment a szobából. A többiek húztak, számoltak, terveztek, átcsoportosították a lapokat, dobtak, és mintha nem vettek volna tudomást nagyapa távozásáról. Mire újra hozzá ért a kör, már a székében ült, húzott és dobott, majd hátrafordult, biccentett egyet, és újra rám kacsintott. Szerettem, ha a nagyapa úgy jelez felém, hogy azt csak mi ketten tudjuk. Úgy éreztem, ilyenkor csak ketten vagyunk. Csak kettőnkről szól az idő. Nagyapa aztán újra felállt, most a maradék lapokkal kezében, és komótos léptekkel az ablakhoz ment. Kinézett a villamossínekre, a késő délutáni utcára, és épp akkor ért vissza a széke mögé, amikor újra ő volt a soron. Nem ült le, úgy vett fel egy új kártyát, elrendezte a kezében lévőket, és útjára indította a következő kört. Úgy tűnt, mintha csak én érzékelném, hogy nagyapa mit csinál játék közben. Mintha az unokatestvéreimnek szűkebb lenne a tér és rövidebb az idő. Nagyapa újabb lapokat helyezett az asztalra. A többiek egyre elkeseredettebben vették tudomásul, hogy ebben a partiban már nincs túl sok esélyük. Lapjaikba merültek, összpontosítottak és kitartóan várták az újabb kört, hátha akkor.
Nem változott a kép a következő játékok során sem. Nagyapa szellősen, nyugodtan kártyázott, és ha nem is nyert meg minden partit, könnyedén játszott, járkálással, pótcselekvéssel kitöltve a számára rendelkezésre álló időt. Ketten maradtunk, amikor megkérdeztem. Nagyapa valami olyasmit válaszolt, hogy tudod, kisunokám, az én koromban már lassabban telik az idő. Több minden belefér.
Az már csak a vendégség végén jutott eszembe, ha így van, ahogy nagyapa mondta, akkor én hogyan láthattam, hogyan érzékelhettem mindezt? Én még fiatalabb vagyok, mint az unokatestvéreim, tehát akkor nekem is gyorsabban telik; de túl nagy volt a zűrzavar az előszobában. Így csupán intettem nagyapa felé, át az öltözködő, búcsúzkodó tömegen, mondván, majd legközelebb, mire nagyapa kacsintott egyet az ajtóból, ugyanazzal a biccentéssel, mint az kártyaasztalnál, majd kilépett a lakásból.