Amíg veszélyhelyzet van, semmilyen vizsgát nem kellene szervezni

Megoldható lenne, hogy ha a szükség úgy hozza, akkor az egyetemek novemberben kezdjék a tanévet – említett újfajta megközelítést Trencsényi László, a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke.

Valóban az egyik legrosszabb forgatókönyv mellett döntött a kormány?

Erősen vélelmezem.

Vagyis még nem merné biztosan kijelenteni?

A döntési mechanizmus és a döntésekről szóló kommunikáció igen nehezen követhető. De az biztos, hogy az érettségiről szóló kormányrendelet kiadása és a meghirdetett időpont közti idő félelmetesen rövid, nem csupán a szervezők, de a felkészülő diákok számára is. Másrészt a koronavírus-járvány május 3-ára meghirdetett tetőzése és a május 4-i vizsgakezdés egészségügyi kockázata óriási. Harmadrészt a csak írásos számadás a felkészülés szempontjából lényeges tanulócsoportokat érint hátrányosan.

Kivételes, szükséges esetekben szóbelire is sor kerülhet.

Ám ezek az esetek még fokozottabban veszélyesek. A szóbeliken intenzívebb a személyközeli jelenlét, ami a jelenlegi járványügyi helyzetben kockázatos. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, hogy amíg a veszélyhelyzet fennáll, semmilyen vizsgát nem szerveznek.

Milyen érvek szólhatnak az érettségik május eleji megtartása mellett?

Az „essünk túl rajta minél előbb” stratégiája. Ha az elhúzódó, sőt tömegessé váló járvány jövőképe igazolható, akkor ez érv lehet. Bár a miniszterelnök által említett május 3-ai tetőzési „prognózis” ennek ellentmond. Meg is jelent a hivatalos nyilatkozatokban árulkodó eufémizmussal a „mozgatás” lehetősége.

Sokan úgy vélik, megajánlott jegyekkel is le lehetett volna tudni az érettségit. Néhány országban így is döntöttek. Magyarországon is járható út lett volna, nem lettek volna hátrányai?

Persze, hogy lettek volna hátrányai. Másképp teljesít a versenyző az edzéseken, olykor az edző is szigorúbban mér, vagy éppen más szempontokat mérlegel az osztályozáskor, mint a versenynapon nyújtott teljesítmény esetében. Az év végi eredményekből megalkotott megajánlott jegyekkel a négy középiskolai év „edzésein” nyújtott teljesítmény alapján kellett volna eldönteni, ki milyen helyezést ért el a végső megmérettetésen. Ez az egyik. A másik a tanári oldal: talán nem okozok meglepetést, ha azt mondom, nem példa nélküli az a pedagógusi gyakorlat, hogy „szívassuk meg” a gyereket harmadikra, hogy összeszedje magát az érettségire.

Tehát igaz, hogy az év végi jegyek – és az azokból kiszámolt átlag – olykor gyengébbek, mint az érettségi jegyek?

Olykor előfordulhat, igen. Ugyanakkor a statisztikák alapján a legtöbbször nincs éles különbség, csak extrém esetekben. Plusz, ha ez most egységesen vonatkozna mindenkire, akkor mindenki ugyanabban a cipőben járna, vagyis csaknem helyreállna a „világrend”.

A most érettségizők körében talán helyreállna, de nem kerülnének hátrányba például azokkal szemben, akik tavaly, „normálisan” érettségiztek?

„Ahol vészhelyzet van, ott vészhelyzet van”. Azt kell mérlegelni, melyik a kisebb áldozat, kisebb veszteség. Bármilyen megoldásról beszélünk, az idei nem egy szokványos érettségi. Az ellentmondások feloldására jó megoldás lehetne az egyetemek kapuinak kitárása: majd ott kiderül, ki hogyan állja meg a helyét. Egy népesebb évfolyamnak a bevonulása a felsőoktatásba lehet, hogy zajjal jár, de hamar elcsendesedne, a kizökkent világ helyreállása bekövetkezne. Mondjam azt, hogy ez a „kivételezés” kárpótlás a felkészülés váratlanul megnőtt nehézségeiért?

A digitális távoktatás bevezetése mindenkit váratlanul ért, de egyre többször hallani, hogy a tanárok, diákok, szülők megugrották a lécet.

Ki megugrotta, ki nem – vagyis az új metódus széthúzta a mezőnyt, az esélyek elosztásában a járvány is „részrehajló”. A tapasztalatok egyébként az első botladozásokat követő sikerek után rosszabbak: minden szereplő fárad. Az én felnőtt hallgatóim is a negyedik-ötödik hét után már inkább panaszkodnak. S az érettségizők lelki menedzselése nagyon nehezen nélkülözi az osztályfőnök testközeli bátorításait. Az online tanulástámogatás „nyilvános főpróbája” váratlanul nehéz helyzetben került sorra, az „előadáshoz” még sok gyakorlásra van szükség. Akkor is, ha a kényszer minden szereplőt az első gátlásokon átsegítette – mármint azokat, akiknek volt eszközük, hozzáférésük, s egyéb feltételrendszernek sem maradtak híján.

Ha a jegymegajánlások mellett döntött volna a kormány, az nem vetheti fel a kérdést: mi szükség egyáltalán az érettségire?

Az érettségit a magyarországi középosztály nemzeti hagyománynak éli meg. Hoffmann Rózsa korábbi oktatási, köznevelési államtitkár egy nyilatkozatában egyenesen a „magyar iskola ezeréves hagyományai közt emlegette”. Nos, nem árt tudni, hogy az érettségit elrendelő rendelet, az Entwurf 1849 októberében jelent meg, szimbolikusan mondva: azzal a tintával, azzal a tollal írta alá az osztrák császár, mellyel az aradi tábornokok kegyelmi kérvényének elutasítását. Az érettséginek sok bírálója volt: kiemelném Móricz Zsigmondot, aki a Forr a bor című regényében kemény kritikát gyakorolt a vizsgálat felett. Büszke vagyok arra, hogy nagyapám, Waldapfel János, a híres Gyakorló Gimnázium jeles tanára, és apám, Trencsényi-Waldapfel Imre egyetemi tanszékvezető is az érettségi vizsgák nyilvános ellenzőihez tartoztak. Utóbbi egyenesen arról írt egy beadványában a hatvanas évek közepén, hogy a nyílt felsőoktatási felvétel, megemelt keretszám oldaná a szelekció okozta társadalmi feszültségeket. Nota bene, Európában az úgynevezett Bolognai-folyamat is erről szólt. Csakhogy közben nálunk helyreállt a rendies társadalom, vagyis a felsőoktatásba jutás csatornái újra jelentősen szűkültek, s az értékelésbűvészek, mint az aranycsinálók, előállították a „tökéletes” vizsgatechnológiát.

Ön szerint szükség van az érettségire?

Elavult tradíciónak tartom, a törzsi társadalmak „beavatási szertartása” túlélő hagyományának.

Mi lehetne helyette?

Folyamatos és fejlesztő erejű értékelés, kiteljesedő pályaorientáció, „nyílt társadalom” az iskola világában is, az élethosszig tartó tanulás elvének érvényesítése. Mindez egyszerre egyetlen – ismétlem, bizonytalan kimenetelű – értékelési aktust válthatna fel.

De a középfokú tanulmányokat valahogy csak le kellene zárni.

Miért, az általános iskolai tanulmányokat lezárják valamilyen végső vizsgával? Néhány évtizede még a nyolcadikos ballagás volt a nagy társadalmi esemény egy faluban. Az idő meghaladta ezt; ahogy az érettségit is. Az érettségi, mint rítus, fennmaradt, de ettől egyetlen végzős középiskolás sem lesz „érett” a társadalom számára. Ma a felsőfokú végzettség jelenti azt, amit régen az érettségi. Ezért is kellene szűkítés helyett bővíteni a felsőfokú továbbtanulási lehetőségeket.

Ha bejön a miniszterelnök jóslata, és mégsem lehet május első felében vizsgákat szervezni, annak milyen következményei lehetnek például az egyetemi felvételire? Kell-e számolni azzal, hogy egyeseknek meghiúsulhat a továbbtanulása?

A felsőoktatást, s a felsőoktatásért felelős kormányzati tényezőket rá kell bírni arra, hogy az első évfolyamosok felvételét késleltessék, egy későnyári, koraőszi érettségi – ha már érettségi kell – rendben lebonyolítható, s a felsőoktatási félévet el lehet később kezdeni. Miért mindig a közoktatás, a „nemzet napszámosainak” munkahelye viselje a terheket? Mert az ő érdekérvényesítő képességük – mondjam, miniszterük – kevésbé hatékony egy tervegyeztetésnél, lobbizásnál? Egyszer a „nemzet kasznárai” – bocsánat a metaforáért – is beszállhatnak. Viszonylag egyszerűen megoldható lenne, ha a szükség úgy hozza, hogy az egyetemek novemberben kezdjék meg a tanévet. Ehhez csak egy kis szervezés, s nem utolsó sorban szolidaritás kell.