Árnyék- vagy ellenkormányt!

Csillag István „Árnyékból a fényre” című cikke a Népszavában tömör „történeti” összefoglalás az magyar politikai fejleményekről. A szerző gazdasági javaslatai laikus számára is értelmezhetők, de különösen fontos, amit az árnyékkormány sürgős megalakításáról ír. Az árnyékkormány azonban a liberális demokrácia megszokott formációja. Mint az egyesített ellenzék képviselője, demokratikus partnere a mindenkori kormánynak. Magyarországon ezzel szemben már nincs demokrácia, csak annak látszata. A demokráciát ugyanis az egymást egyenrangúnak tekintő politikai ellenfelek alakítják. Az orbáni rendszer csak a „barát-ellenség” Carl Schmitt-i felfogásában képes politizálni. Ez a Vezér által már évekkel ezelőtt meghirdetett illiberális „demokrácia” lényege.
A rezsim fenti, valódi természetével összeegyeztethetetlen egy árnyékormány létezése – hiszen nem egy legitimnek tekintett politikai ellenzéket, hanem magát a „gonoszt”, az eredendő ellenséget fogja képviselni. Mi egyéb is lenne egy olyan ellenzék, melyet „magyarellenesnek”, „sorosbérencnek”, „migránssimogatónak” minősítenek? Egy ilyen kirekesztő politikát folytató rezsimmel szemben soha, semmiféle megegyezésre kész ellenzéki politika nem vezetett semmire. Bizonyítja ezt például Karácsony Gergely főpolgármester teljesen eredménytelen együttműködési igyekezete a kormányzattal, vagy akár Tóth Bertalan MSZP-elnök a szó szoros értelmében könyörgő fellépése a parlamentben annak érdekében, hogy a felhatalmazási törvénybe vegyen be a kormány határidőt. Egyértelmű, hogy csak a kezdeményező fellépésnek van hosszú távú politikai hozadéka. Ezért még jobb forma volna árnyékkormány helyett egy magát ellenkormánynak nevező közös ellenzéki formáció megalakítása.
A mai ellenzék soraiban ugyan jelenleg nehéz alkalmas embert találni egy ilyen kormányba, de azért nem lehetetlen. Annak alapján, ahogy a parlamentben nem egy ellenzéki képviselő megnyilatkozik, van olyan érzésem, hogy közöttük ütésálló is akad ehhez a feladathoz. Nincs értelme tehát hezitálni azon, mennyire van az ellenzéken belül megfelelő ember egy ilyen ellenkormányba, mert a helyzete kikényszeríti majd, hogy felnőjön a feladatához. Csak az kellene, hogy az ellenzék (nemcsak a baloldali!) megegyezzék abban, ki képviselje őt például az egészségügy területén.
Ha majd megalakul, egy ilyen ellenkormánynak elkerülhetetlenül kialakul az arculata. Csak mennél előbb jöjjön létre. Különösen, hogy a várhatóan elhúzódó krízis során megerősödik majd a szerepe. (Ha egyáltalán létezni hagyják.) Sokkal inkább felhívná magára a figyelmet egy-egy megnyilvánulása, mint ha külön-külön lépnének föl az ellenzéki pártok. A többi pedig azáltal jön, hogy az uralom visszaüt, mert nem ismer mást. Mennél hevesebben reagál, annál inkább leleplezi magát. 
A fasisztoid rendszerek természete, hogy fennmaradásuk érdekében mindig támadásra van szükségük a legitimációjukhoz, azaz állandó ellenségképzésre. Az ideológiájuk nem egy koherens, a társadalmat megváltani akaró intellektuális-értelmiségi termék, mint a szélsőbaloldali, bolsevisztikus rendszereké. Se a fajelmélet, se a „magyaremberezés”, se a „migráncsozás” és „sorosozás”, se a „keresztény Európa megvédése” nem az – a „türk rokonság” eszméje (valójában a felmelegített turanizmus) és politikai stratégiája pedig végképp nem. Ezért az ilyen szélsőjobboldali rendszerek vesztét is a leginkább az okozza, hogy nem tudnak hátrálni. Nem ismerik a kompromisszumokat, hiszen ilyesmit ellenséggel nem lehet kötni. A mai rezsim Vezére és környezete olyanok, akár az egysínű vasút: folyton „menetben” kell lenniük, hogy fel ne boruljanak.
Egy aktív, összellenzéki egységet kifejező ellenkormány kezdeményező lépéseit a vezéri kormányzat részéről elkerülhetetlenül minden eddiginél nagyobb gyűlöletcunami követi. Éppen ez az, ami eredményre vezetheti az ellenzéket: mennél képtelenebb a rágalomhadjárat, annál jobban korlátozza ez a rezsim rugalmasságát és cselekvési lehetőségeit. Nem követő módon, a rágalmakra kell reagálnia az ellenzéknek külön-külön, hanem egységesen, ellenkormányi szinten képviselt, kezdeményező lépéseket kell tennie az egészségügy, a gazdaság- vagy az oktatás- és szociálpolitika terén. Mindig új meg új lépésekkel. Ezáltal a vezéri rendszer megbízottai vagy a megszokott, egyre inkább elhasználódó rágalmakkal reagálnak, vagy még újabb, még inkább a hajuknál fogva előrángatott hazugságokat találnak ki. Mennél nagyobb hazugságokra kényszerülnek, annál inkább veszítik el maguk alól a talajt. Kezdetben talán alig észrevehető ez, de idővel egyre inkább láthatóvá válik.
A Vezér kormányzata hatalomra kerülése, 2010 óta hideg polgárháborút folytat mindenki ellen, akiben akár a legcsekélyebb függetlenséget orrontja. Ezért kell újabban mind az önkormányzatokat, mind a bankrendszert a járványra hivatkozva egy „gazdasági mentőcsomag” álarcában megsarcolni. Ezért kellenek az olyan, valójában teljesen abszurd rendeletek, mint hogy egy világjárvány fölfelé ívelő szakaszában a kulturális szféra dolgozóit megfosztják a közalkalmazotti státusuktól. Ezért kell újabban azt is jelenteni, kik azok a 65 éven felüli háziorvosok, akik mégse vállalják újra a munkát. Hogy egyetlen szeglete se legyen végül a társadalomnak, ahol bárki függetlenül meghúzhatja magát. Megfélemlítés kell. A pontot a mondat végére majd azt teheti ki, ha egy ellenkormány működését is „rendeleti” úton szüntetik meg.
Az is lehet, hogy mindezt el tudja időben húzni az orbáni „pávatáncos” taktika. Olyan ez, akárcsak a vírus mutáns magatartása, amivel megtéveszti az immunrendszert. A húzd meg, ereszd meg révén a rezsim egy ideig még fenn tudja majd tartani magát az EU-ban. Az EU-n kívül azonban már csak az Orosz Birodalom, továbbá a Türk Tanács marad majd: Törökország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizisztán és Üzbegisztán.
A rendszer mindezzel elkerülhetetlenül önmagát semmisíti majd meg, noha kétségtelen, hogy ez nem fog gyorsan menni, nem beszélve arról, hogy mindannyian meg fogjuk szenvedni.
Csillag István cikkében arra nincs utalás, hogy amikor majd leszakad az ég a magyar gazdaság fölött (azaz nagyobb pénzügyi-gazdasági összeomlás lesz), a megtakarítások alapos megsarcolása is az egyik eszköz lesz arra, hogy a rendszer urai mentsék magukat. Más szóval a forint elinflálódásával elértéktelenítik a középrétegek megtakarításait. Ez lenne az egyik legalacsonyabb „gazdasági” faág, amelybe kapaszkodhatnak. Ez ugyan a rendszert támogató magasabb státusú fideszes holdudvart is sújtani fogja, de bizonnyal találnak majd olyan megoldást, amely a „mi kutyánk kölykeit” kevésbé fogja érinteni. Akkora nyereségeket igyekszenek nekik biztosítani, hogy valamennyi megtakarítása ennek a rezsimhű rétegnek megmarad, fizetségként a „hűségükért”. 
Mert a rendszerhűek jelszava ugyanaz, mint ami egykor, a klasszikus változatban az SS jelszava is volt: „becsületem a hűség”! Ez az igazi tőkéjük, amely egyelőre fial. Aztán kezdődik az újabb tolongás a damaszkuszi úton. A szerző író 
Szerző
Ungváry Rudolf
Frissítve: 2020.04.28. 14:43

Menyek országa

Tulajdonképpen jó a kapcsolatom a menyemmel. De ami tulajdonképpen jó, az nem egészen jó. Csak tulajdonképpen. 
Nincs semmi baj, semmi különös, de valahogy az egész nem természetes. Anyós és meny. Azt mondják, az a lényeg, hogy a fiamnak jó legyen. És hogy nekem is jó legyen? Az nem fontos? Mégiscsak az anyja vagyok. Az egyetlen. A fiamnak lehet több felesége, neki éppenséggel ez a második. Szeretnem kellett az első menyemet is, amíg a fiam felesége volt, pedig négy macskája volt, ugyan, anya, ne kötekedj, mondta a fiam, amíg szerette. Mindegyiket szeretnem kell? A fiam, amit tud, azt tőlem tudja, én ismerem legjobban a világon. Ha néma lenne, akkor is érteném a szavát. A menyem szerint, amit a fiam tud, azt tőle tudja. Az életről. Mert most ez az ő életük. 
Persze, hogy az övék, mondja Dezső. Ne szólj bele. De hát mit ért ő ehhez? Látom, amit látok. És egy anya mindent lát, még a legkisebb dolgokat is, és a legkisebb dolgok a fontosak, mert azután azokból lesznek a nem-kis dolgok. Rendben van, nem szólok, de nem meggyőződésből, hanem a békesség kedvéért. De mit ér a békesség meggyőződés nélkül? Az is lehet, hogy a világban a legtöbb békesség meggyőződés nélkül születik. De miféle békességek azok? 
Jó, nem szólok bele, csak annyit mondok, hogy szerintem, vagy hogy én másképpen látom, de ez már a beleszólás, mert a beleszólás és a nem-beleszólás is olyan, hogy másképpen látja a menyem és másképpen látom én, és a fiam is azt mondja, hogy ne szóljak bele, mert ők jobban tudják, és hogy ma minden másképpen van. És akkor nem mondhatom azt, hogy mindig minden másképpen van, és hogy csak azt hiszik, hogy minden másképpen van, mert mindig mindenki azt hiszi, hogy minden másképpen van. Mert az már megint beleszólás.
Biztosan vannak szörnyű anyák, szörnyű anyósok, nem véletlenül övék a jobb első ülés az autókban, egy baleset, azért az összejöhet, ugyan már, ez csak tréfa, legyint Dezső, vonatkoztass el, vedd könnyen, a férfiak ezt mondják, de azt nem tudják könnyen venni, ha egy játékvezető tévesen fúj be egy lest, vagy gólt ítél akkor is, ha a labda nem jut át a gólvonalon, akkor bezzeg nincs se elvonatkoztatás, se könnyenvevés. Neked a fiadat kell szeretned. Igen, nézem a fiamat, de már ő sem olyan, amilyennek szerettem, amilyen akkor volt, amikor még nem ismerte a menyemet, és én sem ismertem a feleségét. 
Feltehetően mindig a menyemnek lesz igaza velem szemben, még akkor is, ha a fiam pontosan tudja, hogy igazam van, mert a fiam engem nem választott, a feleségét pedig ő választotta, és szeretné is, ha annak a nőnek, akit ő választott, és annak a nőnek, aki őt választotta, igaza legyen, mert ez a békesség alapja. Nem kell hozzá meggyőződés, nem kell hozzá nagy igazság-vágyás sem. Csak tart attól, hogy ha egyszer, egy kis dologban nekem lesz igazam, akkor más dolgokban, nagyobb dolgokban is nekem lesz igazam, és akkor mit ér ő a választásával. 
Én is voltam meny. De akkor minden másképpen volt. Vagy azt hittük, hogy másképp van. Majd elvonatkoztatok. Más megoldás úgysincs.
Szerző
Odze György

Bocsánat!

Nem tudom, hogy Donald Tusk nagyapja német kollaboráns volt-e vagy sem, de őszintén szólva nem is érdekel. Mert azt viszont tudom, hogy Donald Tusk kizárólag saját szavaiért és tetteiért felelős. Eddig a gusztustalan, Tusk elleni lejáratókampányig azt hittem, hogy ez nem is kérdés, és legalább abban egyetértés van, hogy felmenői, gyerekei döntéseiért, cselekedeteiért senki sem bélyegezhető meg, még egy politikus sem. 
Nyilván tévedtem, de tévedtek azok is, akik ezt a mocskos kampányt kirobbantották. Tévedtek, vagy szándékosan hazudtak. Mert lehet az tény, hogy a második világháború idején Gdanskban élő Tusk nagypapa a német hadsereg katonája volt, csakhogy ez távolról sem jelenti azt, hogy német vagy náci kollaboráns volt. A soknemzetiségű Európában akkor sem az etnikai határok mentén húzódtak az államhatárok, mint ahogy most sem. Személyesen is ismertem elég sok észak-erdélyi románt, aki a magyar hadseregben, illetve dél-erdélyi magyart, aki a román hadseregben szolgált. Egyik sem önként és dalolva öltötte magára a mundért, hanem azért, mert a besorolás alól nem volt kibúvó. A németek Józef Tuskot is táborba zárták, ott kényszersorozták, ahogy tehette, megszökött, majd az ellenállásnál kötött ki. 
Tisztában vannak ezzel azok is, akik a „kollaboráns Tusk nagypapa” sztorit kitalálták, mert a magyar újságírókat bocsánatkérésre felszólító lengyel lapnak küldött válaszukban már ejtették a náci kollaborációt, és azt is hozzáfűzik, hogy „a pontosság kedvéért le kell szögeznünk, hogy Donald Tusk nagyapja bizonyítottan és vitathatatlanul a Wermachtban szolgált, bár természetesen – a lengyel-német határrégió jellege miatt – ezt különféleképpen értelmezhetjük”.
Minden magyar újságíró nevében nem vállalhatok közösséget és nem kérhetek bocsánatot, de a magaméban igen. Je suis Donald Tusk! Bocsánat!
Szerző
Gál Mária