hitel;gazdasági válság;

2020-04-27 07:00:00

A pénz a tét

Ismét sürgetővé vált, hogy Orbán Viktornak végre valaki elmagyarázza, mit is értünk a hitel fogalma alatt. (Az erkölcsi értelemben vett hitelesség megvilágítására kár lenne szót vesztegetni, mert hazánk miniszterelnöke számára ez legalább egy évtizede nem létezik.) 

Péntek reggeli rádiószózatában ugyanis nem mást állított, mint hogy „Magyarország nem kér a hitelekből, erős lábakon állunk”. Miután feltételezzük, hogy a végtelenített felhatalmazással bíró férfiúnak a memóriája ezekben a küzdelmes napokban sem kopott meg, így némi csodálkozással hallgathattuk mindezt.  Éppen 13 órával azt követően, hogy Varga Mihály pénzügyminiszter melldöngetve jelentette be, dolgos népünket milyen kivételes szerencse érte azáltal, hogy általa kedvezőnek tartott feltételek mellett sikerült devizakötvényt kibocsátania. Nemcsak egyet, hanem mindjárt kettőt is, összesen kétmilliárd euró értékben. 

S bár a miniszterelnök az állami rádióban ismét eszeveszetten fogadkozott, hogy nem vesszük vállunkra az adósrabszolgaság kínos terheit – amit egyébként nagyon bölcsen teszünk –, ezek a most lejegyzett kötvények bizony a leggyengébb hónapjait futó pénzünk mellett 700-720 milliárd forinttal növelik meg az államadósságunkat. Erről az akcióról pedig rögtön jegyezzük is meg, hogy egy már a kapuinkon zörgető gazdasági világválság árnyékában ez a költségvetés finanszírozásának egyik elfogadott eszköze. Bár evidencia, de Orbán Viktornak is el kell fogadnia, hogy ezt hitelfelvételnek nevezik, amit – szemben állításával – a magyar kormány kért. 

„Erős lábon állásunkat” legfeljebb azzal tudjuk majd bizonyítani, ha 6, illetve 12 évig ütemesen törlesztünk. De a devizában történő hitelezésünk továbbra sem áll le. A kor parancsának engedve ezeket szépen hangzó kifejezéssel „zöld kötvényeknek” nevezik, és euróban, valamint Matolcsy György MNB- elnök keleti vonzalmának engedve japán jenben, esetleg kínai jüanban vehetjük fel.  

A még 2019 tavaszán elfogadott magyar költségvetés mindössze 367 milliárd forintos pénzforgalmi hiánnyal számolt, most – amikor már bizonyos, hogy a teljesítési körülmények drámai módon megváltoztak – legalább 1601 milliárdos deficitről beszélhetünk. A „lyuk” betömésének legegyszerűbb, egyébként számos országban alkalmazott módja az lehetne, ha a jegybank a pénzhígítás eszközéhez folyamodna. Amit meg is tesz, de ennek határt szab az infláció elszabadulásának veszélye. Szerencsénkre támaszkodhatunk – a kormányzat által permanensen letagadott – vissza nem fizetendő uniós támogatásokra, végeredményben hitelekre is. (Arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy az európai közösség a jelenlegi gazdasági ciklusának az utolsó évében jár, s mivel költségvetése már nem bővíthető, és a tagállamokkal szemben nem adósodhat el, így programja szinte csak a korábban már jóváhagyott programjai mögé rakott pénzek szabaddá tételéből állhat.)

A lakosság államkötvény-vásárlási láza alábbhagyott. Előbb a családot finanszíroznák, aztán ha tudják, majd a költségvetést is. A kormányzat kezdhet nekünk „udvarolni”.