A karantén izoláltsága komoly frusztrációt okoz az élsportolóknál, akik a legtöbbször nem tudatosan, csupán ösztönből cselekednek, mondja dr. Csernus Imre pszichiáter, aki a vívóktól a labdarúgókig, a férfi kézilabda-válogatottól a női vízilabda-válogatottig széles spektrumban igyekezett hozzájárulni a magyar sportsikerekhez. A sajátos stílusával országos hírnevet szerzett szakember mára valamelyest finomított modorán, de annyira azért mégsem, hogy ha szerinte elfogadhatatlan dolgot tapasztal, akkor azt ne mondja meg a lehető legőszintébben. A karantén azonban őt is új kihívás elé állította, hiszen az élsportolók nem csupán az edzéshiánytól, de a szereplési vágy megélésétől is elestek.
„Egy topsortoló hétről-hétre több ezer ember előtt mutatja meg magát, többségük azonban érzelmi fejlettség szempontjából nincs olyan magas szinten, mint saját sportágában. Sajnálatos felismeréseim egyike, hogy többségük nem tudatosan, csak ösztönösen sportol. Márpedig a karantént csak úgy lehet a legkisebb kárral megúszni, ha tudatos vagy. Ha nem koncentrálsz állandóan arra a napi rutinra, amit felállítottál magadnak, könnyen bajba kerülsz” – fogalmaz a pszichiáter, aki szerint egy élsortoló élete annyiban speciális, hogy a pályán kívül kevés élethelyzetben kell döntést hoznia. A vezetőedző, az erőnléti edző, a dietetikus és a klubelnök megmondja, mikor mit kell csinálnia, mit kell ennie, hova kell utaznia. Most ez az irányítás és kontroll megszűnt, ez igenis komoly feszültséget generálhat.
„És ehhez jön még a fizikai rész, hiszen kivételes adottságú, óriási fizikai terhelésnek kitett gladiátorokról beszélünk, akik most még ennek hiányától is szenvednek. Érthető, ha tartanak attól, hogy a sorvadó izomzat és test újbóli felépítése nagyon keserves melóval fog járni” – érzékelteti doktor Csernus, hogy nem lepte meg: a kényszerszünet alatt egyre több külföldi sportoló határoz úgy, befejezi.
„Ránk, magyarokra viszont sokkal inkább az jellemző, hogy nem tudjuk akkor abba hagyni az evést, amikor az a legjobb. Amikor a legjobb, mi azt akarjuk, hogy még jobb legyen. Aztán még jobb. Közben nem tartjuk tiszteletben az idő múlását, és most sok sportoló jár hasonló cipőben. Ha a pályafutásuk vége felé ballagók nem gondolkodtak el eddig, hogy mi lesz velük a civil életben, a vírus pedig előrébb hozta a visszavonulás okozta bizonytalanságérzetet, akkor ez a kettő most dupla nehézséget jelent. Helyükben nem szégyellnék segítséget kérni. Hozzám is több sportoló fordult már telefonon” – jelzi a pszichiáter, hogy a probléma nem elszigetelt jelenség a praxisában. Ugyanakkor Csernus jó szívvel csak profikat tud ajánlani. Sőt: leginkább olyanokat, akik előtte is dolgoztak a versenyzővel. „Engem nem ismeretlenek kerestek, hanem olyanok, akikkel már hosszú ideje együtt dolgozunk: akik értik, hogy mit jelent a tudatosság, mit jelent odafigyelni a pillanatra, és azt szívvel és lélekkel maximálisan megélni. Ha olyan élsportoló hívna fel, aki ezzel kapcsolatosan nem tud semmit, hát az bivaly nehéz meló lenne” – összegez.
A legfontosabb ismérv szerinte, hogy ilyen feladatot ismerős nem vállalhat el. „Az ismerős kesztyűs kézzel bánik. Nem rendelkezik azokkal a tudatos segítői attitűdökkel, mint egy külső szakértő. Finomkodik. Ez nem jó. A magyar ember a szóból ért. Ha bebugyolálok valamit és az illető nem akarja meghallani a fájdalmas dolgokat, a lényeget nem hallja meg” – véli Csernus Imre, aki leszögezi: a problémát a sportolónak magának kell megoldania, ő csak segít a felismerésben. „Nem én állok a páston vagy a pályán, én csak azt mondhatom neki, ha vesztes attitűddel kezdi a meccset, akkor törvényszerű a bukása. Én annyit tehetek, hogy ezt előre elmondom neki. Innentől már az ő felelőssége, hogy miként él az ismerettel. Tudta. De nem csinálta. Ebből lesz a vereség.”
Egyik legemlékezetesebb történetét a 2017. januárjában Franciaországban rendezett férfi kézilabda-világbajnokságról meséli: a nyolcaddöntőben a magyar válogatott meseszerű játékkal 27–25-re verte az olimpiai bajnok Dániát, és a nyolc közé jutott. Pedig egy meccsel korábban nagyon csúnya vereségbe szaladt bele a válogatott.
„Mondtam nekik, az idősek elteltek maguktól, a fiatalok pedig beszartak. Fogadást ajánlottam: győzünk és megyünk Párizsba a nyolcaddöntőkre vagy kiesünk. Az egész csapat egyöntetűen győzelemre tett. Mondtam, én viszont ellenük fogadok, mert nem hisznek magukban, ezért ez nem csapat, kiesés lesz a vége. Tíz perc után kijöttem, ők ott maradtak. Hogy mi történt, azóta sem tudom. Másnap viszont egy kirobbanó önbizalommal játszó válogatott megverte a kor legnagyszerűbb csapatát! Totális beteljesülés volt, a torna talán legnagyobb meglepetését okozták. A csapat nem tudatos reakciója volt ez, a fiúk olyan energiákat mozgósítottak, amelyek eddig is bennük voltak, de nem akarták elhinni magukról. A magyar sportolóknak általánosságban ez a legnagyobb bajuk. Nem ismerik eléggé önmagukat, ezért jobbára csak edzésspílerek. Éles téthelyzetben gyakran összezuhanás a vége. Az életét mindenkinek magának kell menedzselnie. De akinek nincs önbizalma, annak nem jár győzelem.”
