A tikriti

Imádta a tábornoki egyenruhát, pedig sohasem volt katona. Háborúit elveszítette, csatát is csak védtelen civilek ellen nyert, mérges gázzal. A huszadik század jellegzetes arca: bajuszos képe, mint az orwelli Nagy Testvéré, minden falról figyelt, hol szúrós szemmel, hol dermesztő mosollyal. Ha nem mundérban, akkor elegáns öltönyben és kalapban, méregdrága karórával, vagy lóhátról, esetleg beduin népviseletben, fejkendősen, imádkozás közben.

Szaddám Huszein (1937–2006), Irak teljhatalmú ura nemcsak az öltözékét váltogatta. Volt szocialista, pánarab nacionalista, nyugatbarát, szovjetbarát, szekuláris modernizátor, végszükség estén az iszlám harcosa. Csak szociáldarwinista ösztönének hitt: a brutalitás önmagában nem elég, alkalmazkodni is kell. Ügyesen lavírozott a hidegháborúban, az aktuális szövetségestől mindig került pénz, paripa, de főleg fegyver.

A maga erejéből felkapaszkodó zsarnok archetípusa. Tehetséges, ravasz, céltudatos, gátlástalan, kegyetlen, bosszúálló. Tudott ígérni, hazudni, elbűvölő lenni. Félárva fiúként, keservesen tanulta meg a túlélés farkastörvényeit: hogyan használjon másokat a saját céljaira, mikor legyen hajthatatlan, mikor engedjen. Megjárta a börtönt, mielőtt palotaforradalommal magához ragadta a hatalmat, azután jó harminc évig ki sem engedte a markából.

A Tikrit városába való, szunnita klánja élén uralkodott, megbízható rokonokkal vette körül magát: hírhedt titkosszolgálatának főnöke a féltestvére volt. Túljárt az ellenségei eszén, jobban tudta náluk, hogy működik a Közel-Kelet. Hiába próbálták kívülről megbuktatni az első Öböl-háború (1991) után, az embargó okozta gazdasági válság nem söpörte el, éppen hogy megszilárdította rendszerét. Korlátlan úr volt a szűkös készletek fölött: aki nem akart éhen halni, engedelmeskedett.

Propagandagépezete bizarr hazugságokat ontott, hatékonyan. Bizonyára akadt, aki még azt is elhitte, hogy a vérével egy mecset falára írta a Koránt. Pénzadományt küldött a palesztin öngyilkos merénylők hozzátartozóinak. Féltek tőle, közben maga is paranoiásan rettegett. Minden éjjel máshol aludt. Paloták tucatjait építtette; bámultak is a tévénézők az amerikai hadsereg bevonulásakor (2003), micsoda ízléstelen luxusra költötte az állami olajbevételeket.

És lám, máris van, aki visszasírja a véreskezű diktátort. A kiváltságaitól megfosztott szunnita kisebbség, a külföldi megszállás és a polgárháború áldozatai, továbbá akik egy évtizeddel később megtapasztalták a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet uralmát. Hovatovább Washingtonban is nosztalgiával gondolnak rá, aki vasmarokkal egyben tartotta országát, és Irán ellensúlya volt a térségben.

Hanem a két legemlékezetesebb felvétel már a bukása után készült Szaddámról, az új század hajnalán. Az egyik akkor, amikor a fess öltözetek és fényűző rezidenciák urát egy sötét lyukból ráncigálták ki, torzonborz külsővel, fél év patkányélet után. A másik utolsó pillanataiban, kötéllel a nyakán. Máskülönben, furcsa belegondolni, még élhetne. Tegnap lett volna nyolcvanhárom éves.