Szalay Álmos: Freyburg kisasszony útnak indul (Részlet a Kék Hotel című készülő regényből)

Publikálás dátuma
2020.05.01. 09:30

Fotó: Fortepan
„Freyburg kisasszony egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után csempeszínű kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, fekete hátizsákjával elindult, hogy megtalálja a boldogságot, ami minden jel szerint a Déli pályaudvarról indult.”
Dodi Freyburg egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után útra kelt, hogy megtalálja a boldogságot. Nem úgy, mint egy gyerek, aki elhiszi még a csodákat, és varázscsigaházat keres a tenger partján, nem. Ő inkább futárnak érezte magát vagy küldöncnek: tudta célját, és tudta, merre tart. Tél volt. Fürdőszobai csempére emlékeztető kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, hátán egy fekete hátizsákkal, dideregve indult útnak. Még berakott egy mosást, még elmosogatott egy ragadós kávéspoharat, még zúgott a mosógép, villogott a konyhai lámpa, a sarokban meglátta egy poloska tavalyi tetemét, a kutya áldozatául esett függöny csüngő végét, a talpa alatt megérezte egy morzsa tüskéjét, és – elege lett. Csak negyedórája ment a mosás (hátra volt még ötven perc), de fekete hátizsákja már majdnem megtelt. Általában nem szerette a havazást. Ám mivel úgy érezte, fojtó és halálos szorításból szabadult, sose szívta be ilyen boldogan a csípős hideget. Hát ilyen illata van a szabadságnak? – gondolta, mint valami huszadik századi forradalmár egy párthű író könyvében. Egyre csak szívta magába a levegőt, egészen addig, míg enyhe delíriumot nem érzett. Céltudatos, huszonöt éves nő volt, azokban az időkben csekély önbizalommal. Emiatt gyakran azon kapta magát, hogy belesajdul a szíve: nem egészen ott van, ahol lennie lenne jó, és nem éppen azt teszi, amit igazán tenni szeretne. Legfőképpen nem azzal, akivel lenni s tenni lenne jó. A dolgok azonban nem sokkal ezelőtt gyökeresen megváltoztak, mert Dodi Freyburg úgy döntött, útra kel, és mivel ő sem tudhatja, meddig tart a neki kiszabott idő, meg nem áll, míg nem érzi, hogy itt, pontosan itt lesz jó. Úgy döntött, első útja a pályaudvarra viszi. Mivel az Északi pályaudvart már nagyon régen bezárták, vagy talán nem is volt soha, sőt eszébe sem jutott, választhatott a Keleti, a Nyugati és a Déli pályaudvar között. A Keleti pályaudvart nem szerette, mert túl közel volt élete előző színteréhez, s ez sajnos igaz volt a Nyugati pályaudvarra is. Ha onnan indult volna tovább, az éppen annyit érne, gondolta, mintha direkt otthagyta volna a sálját vagy a tacskós kávéspoharát abban a bizonyos előszobában. A Déli azonban más volt – élete előző színtere előtti színtereinek közelében volt. Mikor egy éve igazán rosszra fordultak a dolgok, titokban sokszor vágyódott vissza abba a régi, ma már egyenesen múzeumi darabnak tetsző, a legjobb barátnőjével megosztott zsúfolt és kaotikus hegyvidéki albérletbe. Egy éve vágyódott vissza a múltjába. A párja, a társa, akit egykor „szerelmemnek” szólított, „macinak” meg efféle csacsiságoknak, egyre többször csak egyszobás bérleményük konyhájában tett-vett. Barkácsolt, szöszmötölt, olvasott, ki tudja, mit művelt odakint. Amint az elmúlt két év legtöbb estéjén, ott feküdt minden tekintetben hideg lakásuk pamlagján, egyedül, egyetlen érintés vagy szerelmes szó nélkül, belemerengett régebbi életeibe, és sodró lendületű kirándulásokat tett bennük. Régi, diákkori munkahelyekhez reppent vissza, fér­fiak­hoz, akik később nem kellettek neki vagy akiknek ő nem kellett, barátokhoz, akikkel hány suhancos nyári éjszakát ázott és táncolt végig legurult sörök, fröccsök és aperolspritzek dohányfüstös kusza gubancában. Velük, az egész régi társulattal, szobákkal, férfiakkal, barátokkal, munkahelyekkel töltött hosszú estékhez menekült vissza. Még az éveken át tartó reménytelen párkeresés is olyan szépnek és meghatóan kamaszosnak tűnt (pedig akkor is sírt, nem is keveset) ott a hideg szobában heverészve, a melegség legkisebb szikrája nélkül, bugyuta műsorokra vetve mosolytalan tekintetét, újra és újra álomba merülve a nem követett cselekményen. De most! De most Dodi Freyburgot már a 105-ös busz vitte magával, és már majdnem a Deák téren járt, ahonnan a metró kötelességtudóan elviszi a Déliig. El sem hitte! El sem hitte, hogy tényleg megtörténik! Hogy most tényleg elmegy! A mosásból – ránézett telefonja órájára kárörvendőn – maradhatott még vagy harminc perc. Teregessen ki, aki akar. Dodi úgy érezte, nem, nem csak egyszerűen elment abból a lakásból. Ő felröppent! És a felröppent Dodi Freyburg nem akart többé a múlton töprengeni. Elég volt. Ezért mi sem tehetjük tovább, egyelőre tehát legyen elég ennyi: Freyburg kisasszony egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után csempeszínű kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, fekete hátizsákjával elindult, hogy megtalálja a boldogságot, ami minden jel szerint a Déli pályaudvarról indult.

Budapestre megérkezik a titokzatos Patkányfogó,

s a téli várost lassan ellepi a forróság, s betemeti a homok. A szereplők a tér és idő szabályait felrúgva próbálják megtalálni egymást, miközben útjaik során elejtett nyomaikra bukkanva egy kiégett nyomozó keresi őket megszállottan. A Noran Libro Kiadó gondozásában megjelenő Kék Hotel című könyv történetének szereplői egytől egyig eltűnt személyek, és egyetlen dolog, jelesül a helyszín köti össze őket: a budapesti Népliget bezárt planetáriuma.

Szerző

Mi lenne, ha mindannyian...? (Simone de Beauvoir: Mások vére)

Publikálás dátuma
2020.05.01. 08:18

Ez a „mi lenne, ha…” vagy „mi lett volna, ha…” még mindig a négy fal közé szorult értelmiség egyik legsúlyosabb terhe.
Szóval, miért élünk? – kérdezi Hélène, a regény női (anti)főhőse úgy nagyjából a 100. oldal környékén, röviden és félreérthetetlen egyértelműséggel összefoglalva a regény 255 oldalon tekergő gondolatiságának (bizonyos nézőpontból lelkizés) lényegét. Vagyis az egzisztencializmus egyik alapkérdését. 1945-ben, amikor Simone de Beauvoir magyarul most először olvasható regénye, a Mások vére megjelent, lét- és ideatársa – akivel egész életén át kissé ellentmondásos szabadság-szerelem viszonyt ápolt –, Jean-Paul Sartre már túl volt a Lét és a semmi egzisztencialista alapvetései­nek megfogalmazásán. Sőt már formálódott az 1946-ban kiadott, Az egzisztencializmus: humanizmus című opusa is, melynek egyik tézismondata: „Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.” Szóval, 1945-ben, amikor Beauvoir 37 évesen megírta Hélène és Jean tragikus szerelmének krónikáját, az lényegében egyfajta leképezése volt az akkori francia értelmiség létértelem-kutató és -definiáló vitáinak. (Beszédes, hogy a két férfi szereplő, Hélène korábbi, majd későbbi szeretője a Paul és a Jean nevet viselik). Nem új, sokkal inkább merész és meghökkentő lehetett tehát, hogy azokat a gondolatokat, amelyek akkoriban a francia egzisztencialistákat foglalkoztatták, egy nő veti papírra. Egy olyan valaki, aki kilencedik nőként diplomázott a Sorbonne-on, aki az átlagember számára megbotránkoztató életet élt, s aki nem átallott a Mások vére című regényét annak a diákjának, Nathalie Sorokine-nek ajánlani, aki ­miatt 1939-ben felfüggesztették tanári állásából, miután kiderült, hogy szerelmi viszonyt folytattak. Több a regényről megjelent kritika úgy vagy hasonlóképp fogalmazott, hogy Beauvoir regénye elgondolkodtató, olyan alaplétkérdésekkel foglalkozik, melyek a karanténos elszigeteltségben mindannyiunk fejében megfordulnak egy-egy átszorongott nap vagy éjszaka után, s hogy főhősei, az érzelmi és létértelmi vívódásaikkal mintha az olvasót is közelebb vinnék saját megfoghatatlan lényegéhez. Mindez igaz, a Mások vére gondolkodásra késztet, ám innen, a XXI. századból nézve talán már nem a „szóval, miért élünk” felütés vagy inkább közbevetés mentén. Ami igazán izgalmas benne, az az elbeszélői attitűd folyamatos, olykor gondolatról gondolatra történő változása. Ahogyan az egyes szám harmadik személyű narrátor minden jelzés nélkül vált egyes szám első személyű elbeszélőre, aki a fel-felvillanó emlékfoszlányok vonalán egymásba kapaszkodó sztorik és egymásra csúszott idősíkok hurkaiban kering. Ezt kibogozni, ebben eligazodni az igazi olvasói truváj! Maga a történet, illetve a mondanivaló kicsit úgy hat, mintha egy regénybe oltott egzisztencialista kiskáté lenne, az élet valódiságát jelképező munkáslét és a kispolgári önámítás ellentmondásaiból kiragadott, ma már kissé közhelyes típusmondatokkal, végeláthatatlan lelkizésekkel. Olyanokkal például, hogy „mi, melósok nem érünk rá a hangulatainkkal foglalkozni”; vagy hogy „az összes kispolgárnak mániája az eredetiség, és közben nem veszik észre, hogy ez is egyfajta hasonlóság”. A gonosz nem a rendszerben, hanem bennünk, saját magunkban lakozik; s hogy ha nincs Isten, és a dolgainkat, az életünket kizárólag mi teremtjük, abban az a legijesztőbb, hogy nincs miben hinni. És bár igaz, hogy az ember végérvényesen szabadságra ítéltetett, a saját szabad döntéseinek béklyója sokszor mégiscsak szorongatóbb bárminél. A számtalan tankönyvszerű mondaton túl van azonban a regénynek egy ma is nagyon aktuális és rendkívül hangsúlyos gondolata, mely újra és újra előkerül mind az egyén, mind pedig az emberiség történelmének idővonalán: nevezetesen a felelősség kérdése. Hogy mennyiben múlik rajtunk, mennyire lehet közünk a mások véréhez. „Egyszer azt olvastam – hangzik el a regény egy ott és akkor jelentéktelennek tűnő pontján –, hogy felelősek vagyunk mindenkiért, mindenki előtt… Nem állítom, hogy egyetlen kézmozdulattal képes lettem volna megállítani a nácik bevonulását. – Láttam magam előtt az anyámat, ahogy ott áll, azon a sevillai utcán, és a levegőbe emeli a vékonyka karját. De ha mindannyian felemeltük volna a kezünket?” Ebbe a feltételes módba beleborzong az ember, hogy aztán sok-sok oldallal később már égesse a bőrt és kőként nehezedjen a gyomorba, ahogy Hélène, miután látja, ahogy a rendőr kikapja egy zsidó nő kezéből a csecsemőjét és elviszi, felteszi magának (nekünk) a kérdést: „Mi lenne, ha mindannyian rátámadnánk? Ha elvennénk tőle a gyereket?” Ez a „mi lenne, ha…” vagy „mi lett volna, ha…” még mindig a négy fal közé szorult értelmiség egyik legsúlyosabb terhe. Beauvoir a regény végén ad egyfajta elfogadható választ, ha tetszik, kiutat: „Megéri akár a halált is kockáztatni azért, hogy megőrizzük az élet értelmét.” Csak cselekvés legyen! (Ford. Bíró Péter. Jaffa Kiadó, 2020. 255 o.)
Szerző

Darvasi László: Kutyák Lojangból

Publikálás dátuma
2020.04.25. 12:10

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Vagy húsz esztendeje írni kezdtem egy könyvet, amely úgynevezett kínai novellákból állt. Ősi kínai meséket és legendákat írtam át, kitaláltam hozzájuk újakat. Az elkészült kötet címe ez lett: A lojangi kutyavadászok. Azóta kétszer adta ki a Magvető, és megjelent németül, hollandul, románul is. Amikor elkezdődött karanténos életünk, egyszerre csak eszembe jutott ennek a könyvnek egy novellája, a Kutyák Lojangból című történet. És arra gondoltam, valami hasonló történik most velünk is, úgy értem, a kerek nagyvilággal. Szerkesztőm is így gondolta. Úgyhogy a novellát ezennel újra közreadjuk.
Vu kelmefestő asszonya a selyempiacról igyekezett hazafelé, amikor azt vette észre, hogy kutya lohol utána. Átlagos méretű, gazdátlan eb volt. Kószált néhány ilyen vakarék a városban, a szemét között szimatoltak, a napon sütkéreztek, bőségesebb időkben olykor kaptak is ezt-azt, csontot, csirkebelet, elhúzódó éhínségek idején pedig az is előfordult, hogy befogták őket. A dög a házánál érte utol az asszonyt, körülményesen végigszaglászta a bokáját, majd elvicsorodott. Aztán, mintha csak látomás lett volna, tovaügetett. Nem volt látomás. Po erdész a város nyugati peremén lakott, kertje végén fogott lágy hullámzásba a föld, hogy aztán vészes hirtelenséggel emelkedjen, s váljon a Sárkányok Pihenője elnevezésű hegycsúccsá, melynek sziklái valósággal a város fölött függtek. A vadász felesége ruhát teregetett, amikor rémülten vette észre, hogy gyermekét egy hatalmas dög vonszolja a hegyoldal törpefenyői közé. A fiúcska alélt volt. Az anya botot ragadva támadt a kutyára, a vad állat nyomban ellene fordult. Mire a segítség megérkezett, az asszony elvérzett a harapásoktól. A szörnyű hír megrázta őket. Vu kelmefestő asszonya részletesen beszámolt arról, hogy az előző nap őt is követte egy ilyen dög, és valósággal megfenyegette, mire néhányan hasonló élményekről adtak hírt, az egyiküknek kutya ül az udvarában és napok óta nem takarodik el, egy pásztornak a birkáit fojtották meg, egy rizsarató harapásnyomoktól gennyező lábait mutogatta. – Félek – suttogta ez a férfi, pedig az egyik kezén hat ujja volt, és a fogaival úgy tartotta a kést, hogy nem akadt ember, aki ki tudta volna húzni. A következő éjszaka éktelen vonyításra ébredtek. A telihold fényétől megnövesztett, baljós árnyak suhantak az utcákon, mintha démonok szállták volna meg a várost. Azon vitatkoztak, nem inkább valamilyen illúzió áldozatai lennének-e mégis. A dögök azért vannak többen, mert ők többször beszélnek róluk! Egy véres támadás számtalan, egymástól apróságokban eltérő változatban keringett közöttük, s ők azon vívódtak, nem inkább a szavaik vadultak-e meg, miközben a világ nem lett sem jobb, sem rosszabb. De már nem tudtak a rettegéstől ingerelt fantáziájuknak megálljt parancsolni. Mert amit elképzeltek, az rendre megtörtént. A jóslatok beigazolódtak, s a házaik mélyén, az elsötétített ablakok mögött, a tisztító füsttől fullasztó szobákban történt természetes halálesetek vagy balesetek is a megvadult kutyákkal függtek össze. A dögök dühödt falkákban járták a várost, és nekirontottak az embereknek. S amikor az terjedt el, hogy a hjüszieni lány, aki tavaly költözött a városba, s visszahúzódó természetével csakhamar kivívta a helybeliek ellenszenvét, amikor tehát elterjedt, hogy ez a lány kutyákat szült, eszükbe sem jutott, hogy kételkedjenek. Ráadásul, amikor felindultságtól remegve rátörték a rozoga viskó ajtaját, azt látták, hogy a házat néhány hetes dögök lepték el, s vinnyogva mászkálnak a földes padlón. A lány lázas kábulatban hevert a fekhelyén, az öle véres volt, félrebeszélt. Rágyújtották a viskót, és a menekülő dögöket egyenként verték agyon. Másnap széttépett rendőr tetemére leltek a főpiac sátrainál. A borzalmak folytatódtak. Bot nélkül nem volt tanácsos a szabadba merészkedni. Az éjszakák rettegéssel teltek meg, a nappaloknak nem volt fénye, taknyos köd kavargott a város fölött, mintha a Sárkányok Pihenője lehelte volna magából a mérget. Csapatokban közlekedtek már ők is. Összefogtak néhányan, hogy halaszthatatlan üzleteket intézzenek, gyógyítsanak vagy temessenek, és mind gyakrabban harcoltak meg a kutyákkal a templomkert bambuszligetében vagy a selyempiac elhagyott sátrai között. Nem volt ellenszer. A világ rendje bomlott meg, és nekik fogalmuk sem volt arról, hol és mikor és miben hibáztak, miféle cselekedetükkel vonták magukra az Égfeletti haragját. Akkor az egyikük azt mondta, áldozatot hoz. Még tudtak gúnyolódni, hát kikacagták. Kérdezték, miféle áldozatra gondol. Pao-ho, a kézműves mereven elmosolyodott. A várost soha nem látott számban lepték el a kutyák. Habzó pofákkal, falkákban vadásztak, a nádkunyhók oldalát marcangolták, az ólak tetején üvöltöttek. Aztán a téboly csúcspontján azt látták, hogy Pao-ho kitárja műhelye ajtaját, és lassú mozdulatokkal kisétál az utcára. A kutyák körbevették, megszaglászták, majd a vezérük, egy erős, fehér hím fölvakkantott. A falka továbbügetett. Pao-ho döbbenten bámult. Köveket dobált, átkokat üvöltözött utánuk, a kutyák azonban unottan kitértek előle. Pao-ho, nevettek rajta, legyen ő, ha már nem bántják a dögök, legyen ő a hírvivő. Vigye el a Csónakközbe ezt a küldeményt, a Tavaszi Virágok Házába meg amazt a csomagocskát, így kérlelték a kézművest a balul végződő fölajánlkozás után. Pao-ho szemében fény villant, mintha azt gondolta volna, ha áldozatot nem hozhat, hát gazdag lesz, ezért ráállt az alkura, s ettől kezdve jó pénzért futárkodott a városrészek között. Csakhogy őt is elérte a végzete. Egy reggel mégis széttépték, valósággal fölfalták a dögök, s hogy miért éppen akkor, miért nem korábban vagy később, soha nem derült ki. Ha a hirtelenében összeeszkábált magaslesekről vadásztak rájuk, a kutyák még többen lettek. Ha sikerült elpusztítani egyet, ott termett a helyében kettő. A dögök borzasak voltak, vadak és alattomosak. Néha egymásnak estek, s a pusztuló virágágyásokban, az elhagyott teázók kertjében vívták meg véres csatájukat a falkavezérségért. Végül egy Ming nevű ember azt mondta, jó ismerősétől kapott hírt a minap, aki Lojangban él, és ismeri azokat az embereket, akiket arrafelé mindenki csak „lojangi kutyavadászoknak” emleget. Furcsa hanglejtéssel mondta ki a szót, majd megismételte, „a lojangi kutyavadászok”, miközben az arcán rángás futott végig, s az ábrázata grimaszba fagyott. Elmegy hozzá, mondta Ming, fölkeresi ezt az ismerősét, aki talán segít rajtuk. Ming elindult, mondhatni a segítségükkel tört ki a városból, s aztán hetek teltek el, a legcsekélyebb hír nélkül. Közben a téboly ereje mit sem csökkent. Arra gondoltak csalódottan, hogy Ming hazudott, gyáván elmenekült, magukra hagyta őket a bajban, s habár az ember személyes joga ott élni, ahol akar, a szülőföldjét is elhagyhatja a boldogulás reményében, de ez árulás volt, hiszen Ming segítséget ígért, csakhogy az irháját menthesse, s most bizonyára a hőstetteiről dicsekszik valahol. Nem sokkal a Sárkánycsónak Ünnep napja előtt, amelynek megülésére gondolni se mertek, futár érkezett a városba. A fiatalemberből ömlött a vér, a hús cafatokban lógott a testéről. Mire biztonságos helyre vitték, már alig lélegzett. Még el tudta mondani, hogy egy bizonyos Ming úr fogadta fel őt, hogy tudassa velük, az ismerőse találkozott a lojangi kutyavadászokkal, sikerült megegyezniük, s a kutyavadászok már úton is vannak, sőt talán már munkához is láttak. Olyan megrendülten nézték a halottat, mintha közülük való lett volna. A fiúért imát mondtak, és eltemették. Újra reménykedni kezdtek. Talán mégsem csapta be őket Ming. Ha elmenekült, és esze ágában sincs visszatérni, mi értelme lett volna a futárt a halálba küldeni? Így okoskodtak, és mind erősebb hévvel vártak. S mert a várakozás a remény földje, a remény pedig az érzések színezéke, elképzelték a kutyavadászokat, tömzsi, de fürge testüket, széles pofájukat, amely a démonűző Csung Kuj ábrázatához hasonlított a leginkább, becsületesnek és titokzatosnak gondolták őket, néha vitatkoztak rajtuk, a gyermekeiknek meséltek róluk esténként, miközben néhányan maguk is valóságos kutyavadásszá lettek, afféle specialistákká, akik kiismerték a dögök szokásait, tudták támadásaik várható időpontját, s megint mások, mert ifjak és heves vérűek voltak, puszta kézzel szálltak szembe velük, puszta kézzel harcoltak meg a falkákkal, s jó néhány csatából győztesen kerültek ki. Múltak a hetek. A kutyavadászok nem jöttek. Vándor vagy kereskedő még kevésbé tévedt a pusztuló városba. Nem jöttek a kutyavadászok, s az ő lelküket újra beszennyezte a kilátástalanság sara, jajongva átkozták magukat, hogy hinni és reménykedni mertek, átkozták az eget és a földet, átkozták a hitszegő Minget, sírtak és jajveszékeltek. Egy napon olyan csöndre ébredtek, mintha minden rém­álom lett volna csupán. Az utcák üresek voltak, s az első falka is csak dél felé rohant át a piactéren, hogy aztán estére újra a városra törjön a szokásos téboly. A következő napok mégis változást hoztak. Mind kevesebb támadás esett, kevesebb lett a kutya is, a falkák fogyatkoztak, s a napok némely időszakaiban már kimerészkedhettek a szabadba, s ezek az időszakok mind hosszabbak lettek, míg egy délelőttön azt vették észre, hogy az újjáéledő gyümölcspiac sarkában kutyát simogat egy gyermek, s az állat megnyalja a fiúcska arcát. Hihetetlen volt, de lassan vége lett az őrületnek. Gyanakodva fürkészték a tisztuló eget. Nem tudták, szabad-e örülniük, szabad-e ünnepelniük, észrevehetik-e még, hogy az életnek újra illata és szaga van, hogy a közeledő ősz miféle színekkel festi át a világot. Soha ilyen gyönyörű vörösen nem pompázott még büszkeségük, a juharliget. Végül azt tapasztalták, hogy az életük olyan lett, mint régen. Már nem féltek, éjszakánként ki lehetett ülni a kertekbe teázni és pipázni, a múltról beszélgetni. Csung Csiu Csie őszünnepére megérkezett Ming is. Úgy meredtek rá, mint egy kísértetre. Ming nevetett. Kövér volt és elégedett. Ezüstbotja volt, előkelő öltözéke. – Boldog vagyok – hajlongott előttük –, hogy ilyen jól sikerült minden! – Mi sikerült jól, Ming úr? – kérdezték tőle zavartan. – Hogy itt jártak a lojangi kutyavadászok – szólt görcsbe ránduló arccal Ming, majd megkönnyebbülve folytatta. – Itt jártak a kutyavadászok, s lám, milyen szépen rendbe raktak mindent. – A háza felé indult. Az épület a piactér oldalában roskadozott, fala tövében gyom burjánzott, a tető behorpadt. S ahogy Ming a háza felé imbolygott, haladtában még nagyot rúgott egy vékony horpaszú, kicsi dögbe, amely vinnyogva kotródott odébb.