Szóval, miért élünk? – kérdezi Hélène, a regény női (anti)főhőse úgy nagyjából a 100. oldal környékén, röviden és félreérthetetlen egyértelműséggel összefoglalva a regény 255 oldalon tekergő gondolatiságának (bizonyos nézőpontból lelkizés) lényegét. Vagyis az egzisztencializmus egyik alapkérdését. 1945-ben, amikor Simone de Beauvoir magyarul most először olvasható regénye, a Mások vére megjelent, lét- és ideatársa – akivel egész életén át kissé ellentmondásos szabadság-szerelem viszonyt ápolt –, Jean-Paul Sartre már túl volt a Lét és a semmi egzisztencialista alapvetéseinek megfogalmazásán. Sőt már formálódott az 1946-ban kiadott, Az egzisztencializmus: humanizmus című opusa is, melynek egyik tézismondata: „Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.” Szóval, 1945-ben, amikor Beauvoir 37 évesen megírta Hélène és Jean tragikus szerelmének krónikáját, az lényegében egyfajta leképezése volt az akkori francia értelmiség létértelem-kutató és -definiáló vitáinak. (Beszédes, hogy a két férfi szereplő, Hélène korábbi, majd későbbi szeretője a Paul és a Jean nevet viselik).
Nem új, sokkal inkább merész és meghökkentő lehetett tehát, hogy azokat a gondolatokat, amelyek akkoriban a francia egzisztencialistákat foglalkoztatták, egy nő veti papírra. Egy olyan valaki, aki kilencedik nőként diplomázott a Sorbonne-on, aki az átlagember számára megbotránkoztató életet élt, s aki nem átallott a Mások vére című regényét annak a diákjának, Nathalie Sorokine-nek ajánlani, aki miatt 1939-ben felfüggesztették tanári állásából, miután kiderült, hogy szerelmi viszonyt folytattak.
Több a regényről megjelent kritika úgy vagy hasonlóképp fogalmazott, hogy Beauvoir regénye elgondolkodtató, olyan alaplétkérdésekkel foglalkozik, melyek a karanténos elszigeteltségben mindannyiunk fejében megfordulnak egy-egy átszorongott nap vagy éjszaka után, s hogy főhősei, az érzelmi és létértelmi vívódásaikkal mintha az olvasót is közelebb vinnék saját megfoghatatlan lényegéhez. Mindez igaz, a Mások vére gondolkodásra késztet, ám innen, a XXI. századból nézve talán már nem a „szóval, miért élünk” felütés vagy inkább közbevetés mentén. Ami igazán izgalmas benne, az az elbeszélői attitűd folyamatos, olykor gondolatról gondolatra történő változása. Ahogyan az egyes szám harmadik személyű narrátor minden jelzés nélkül vált egyes szám első személyű elbeszélőre, aki a fel-felvillanó emlékfoszlányok vonalán egymásba kapaszkodó sztorik és egymásra csúszott idősíkok hurkaiban kering. Ezt kibogozni, ebben eligazodni az igazi olvasói truváj!
Maga a történet, illetve a mondanivaló kicsit úgy hat, mintha egy regénybe oltott egzisztencialista kiskáté lenne, az élet valódiságát jelképező munkáslét és a kispolgári önámítás ellentmondásaiból kiragadott, ma már kissé közhelyes típusmondatokkal, végeláthatatlan lelkizésekkel. Olyanokkal például, hogy „mi, melósok nem érünk rá a hangulatainkkal foglalkozni”; vagy hogy „az összes kispolgárnak mániája az eredetiség, és közben nem veszik észre, hogy ez is egyfajta hasonlóság”. A gonosz nem a rendszerben, hanem bennünk, saját magunkban lakozik; s hogy ha nincs Isten, és a dolgainkat, az életünket kizárólag mi teremtjük, abban az a legijesztőbb, hogy nincs miben hinni. És bár igaz, hogy az ember végérvényesen szabadságra ítéltetett, a saját szabad döntéseinek béklyója sokszor mégiscsak szorongatóbb bárminél.
A számtalan tankönyvszerű mondaton túl van azonban a regénynek egy ma is nagyon aktuális és rendkívül hangsúlyos gondolata, mely újra és újra előkerül mind az egyén, mind pedig az emberiség történelmének idővonalán: nevezetesen a felelősség kérdése. Hogy mennyiben múlik rajtunk, mennyire lehet közünk a mások véréhez. „Egyszer azt olvastam – hangzik el a regény egy ott és akkor jelentéktelennek tűnő pontján –, hogy felelősek vagyunk mindenkiért, mindenki előtt… Nem állítom, hogy egyetlen kézmozdulattal képes lettem volna megállítani a nácik bevonulását. – Láttam magam előtt az anyámat, ahogy ott áll, azon a sevillai utcán, és a levegőbe emeli a vékonyka karját. De ha mindannyian felemeltük volna a kezünket?” Ebbe a feltételes módba beleborzong az ember, hogy aztán sok-sok oldallal később már égesse a bőrt és kőként nehezedjen a gyomorba, ahogy Hélène, miután látja, ahogy a rendőr kikapja egy zsidó nő kezéből a csecsemőjét és elviszi, felteszi magának (nekünk) a kérdést: „Mi lenne, ha mindannyian rátámadnánk? Ha elvennénk tőle a gyereket?”
Ez a „mi lenne, ha…” vagy „mi lett volna, ha…” még mindig a négy fal közé szorult értelmiség egyik legsúlyosabb terhe. Beauvoir a regény végén ad egyfajta elfogadható választ, ha tetszik, kiutat: „Megéri akár a halált is kockáztatni azért, hogy megőrizzük az élet értelmét.” Csak cselekvés legyen!
(Ford. Bíró Péter. Jaffa Kiadó, 2020. 255 o.)
