Előfizetés

Hallgatag gyilkosok

Éjszaka van, s valahol felsír egy álmatlan flex. Valószínűleg fűrészüzemet nyitottak éjjel a kerületben, de az is lehet, hogy szerszámgépkölcsönző vállalkozást. Mondjuk, itt volt az ideje, mert hetek óta olyan mély és vastag csönd uralja a várost, amilyet csak szakadó hóesés okoz – azon olvasóink számára, akik ebben az évezredben születtek: a hóesés az a különös természeti jelenség, amikor fehérre fagyott víz hullik az égből. Olyankor kevés autó jár, lelassul a forgalom, a lakott területre lepelszerű csönd borul, s kifeszül fölöttünk a béke égi sátra. 
Na, ennek van újabban vége, mert kibírhatatlan zajok támadtak a környéken, fúrnak, faragnak, flexelnek, úgy érzem magam, mintha megint elköltöztem volna, pedig abból elég volt, az elmúlt öt év alatt tizenötször hurcolkodtam. Eddig úgy véltem, megtaláltam a nekem való helyet, de jött a karantén, a környék lakossága pedig letépte magáról oly barátságosnak tűnő álarcát, helyette egészségügyi maszkot öltött, és ennek takarásában félig már előbukkant eddig oly gondosan rejtegetett arca. 
Az egyik szomszédot (szerény könyvelő) hamarosan rendőrök viszik el, mert a felesége sokat telefonál. Komoly, csehovi jelenetek ezek. A szerény könyvelő – ha jól értettem a családi dráma átszűrődő hangjait – felgyújtja a Ligetet, romba dönti a környéket, és tömeggyilkosságot fog elkövetni, ha a felesége nem teszi le a telefont azonnal. A feleség alkalmasint nem tette le, mert félóra múlva a férj újra hírt adott magáról, de inkább nem idézem, hogy mit helyezett kilátásba arra az esetre, ha kérése nem talál meghallgatásra. 
Vannak olyanok is, akik nem hangoskodnak, az ő fegyverük az, hogy némán és ellenségesen néznek mindenkire, aki merészel felbukkanni a közelükben. Ezeket hallgatag gyilkosoknak hívom, mert ha a másikon nem látnak maszkot vagy sálat, akkor a szemükkel ölnek. A vírus ellen én kecskebőr-kesztyűt hordok, Stadler nénitől vettem a Damjanich utcában, igen szép, étcsokoládé színű darab, de a hallgatag gyilkosoknak ez nem elég – már öt méterről olyan tekintettel néznek mindenkire, mint egy adag rántott denervérszárnyra. Köpnének is, de őrajtuk szerencsére van maszk.
S mondom, a kényszerű leállás nagy unalmában beindult valahol egy társasházi fűrészüzem, ahol tán nem csak fát fűrészelnek, hanem vasat, betont, leselejtezett porszívót, sőt, esetenként feldarabolnak bekapcsolva hagyott magnókészülékeket is, amik az utolsó másodpercig küzdenek az életükért maximum hangerőre tekerve. Igyekszem derűsen felfogni a dolgot, s arra gondolok, hogy miközben aludtam, a magyar nép biztosan felébredt, majd kisettenkedett az erkélyen tárolt flexért, hogy megnézze, működik-e még, hisz' már több mint fél napja nem használta. 
Úgy látszik, a magyar nép ahhoz van szokva, hogy elnyomatás alatt muszáj neki elviselhetetlen zajokat keltenie. A Kádár-korszak utolsó éveiben lakodalmas rocktól zengett az ország, most meg mindenünnen az a rohadt flex szól. Ami már csak azért is különös, mert a nép még nem is ébredt fel. Éjszaka van.

Ráktempó

A héten jelentették be, hogy a hű barát és egyre nagyobb tömegek munkaadója, Mészáros Lőrinc május elseje után elküldi a Hunguest Hotels Zrt. dolgozóinak több mint felét. A közszolgálatban működő SZEF elnöke, Csóti Csaba azt mondta, a szakszervezeti tulajdonban lévő Hotel Benczúr minden dolgozóját megtartják, bár ez az épület is kong az ürességtől. 
Az egyik személytelen, a másik emberközpontú. Az egyik lerabolja az államkasszát, a másiktól épp most rabolja vissza az állam az éves támogatás nagy részét. Mert nem csak az ellenzéki pártokat, önkormányzatokat akarja a járvány ürügyén kisemmizni az orbáni hatalom, maradjanak csendben a szakszervezetek is. Írogassanak csak bátran kiáltványokat meg nyílt leveleket a miniszterelnöknek, az nem kerül sokba, de zavarják el a szakértőiket, akiket eddig alkalmazhattak, semmi szükség rájuk. Úgysem tudnak normális tanácsokat osztogatni, hisz az állam ráült az adatokra, statisztikákra, ne lehessen kitalálni, hányan maradnak munka és mindenféle ellátás nélkül. 
Ne lehessen azt mondani, hogy nem előre, hanem hátrafelé megyünk, bár egy friss hír szerint ez történik még a biztonsági szakmában is, ahonnan elküldték az emberek egyharmadát, minimum huszonötezer dolgozót. Ezt a szakmai kamarájuk mondja, hihetünk nekik, de ha hiszünk, semmit sem ér az országos adat, hogy csak 56 ezerrel nőtt a regisztrált munkanélküliek száma. Akár tízszer többen lehetnek a kirúgottak. Ráadásul állítják: amikor újraszerveződhetnek a vagyonőrök, megint feketén foglalkoztatják majd őket, visszajutunk a tíz évvel ezelőtti szintre. Az egyetlen vigasz a (volt) munkavállalóknak, hogy ráérnek naponta negyvenszer megnézni/hallgatni/elolvasni az állami média csatornáin, hogy őket is megmenti majd Orbán Viktor. Ideje ünnepelni. Éljen május elseje, a munka ünnepe!

A politikai kannibál

Az a történelemben nem új, de állandóan visszhangzó módszer, amellyel az orbáni Nemzeti Együttműködés Rendszere tíz év alatt lebontotta a III. Köztársaság demokráciáját, arra ösztökél bennünket, hogy félretolva minden egyéb meghatározást, csak annyit mondjunk: a magyar történelem kirívóan kannibalista politikai berendezkedésével van dolgunk. E saját nemzetét és természetes európai közösségét élve zabáló kannibalizmus: szégyen. Politikai meggyőződéstől függetlenül az egész nemzet szégyene. 
Szégyen, hogy ezt azon az évfordulón - 2020. május 2-a alkalmából - kell kimondanunk, amikor a rendszerváltozás utáni első szabadon választott Országgyűlés nyitó ülésére emlékezünk. Arra a napra, amely kegyelmi pillanatként virradt ránk harminc éve, s amely némely Kasszandrák szerint vérbe borulva hanyatlik majd le fölülünk. 
Most még csak a szégyen égeti az arcunkat, annak a „politikai nyilatkozatnak” a szégyene, amit ez a kannibálrend szült. Mert ez a kormánypárti nyilatkozat maga a politikai cinizmus, amit a tíz év alatt módszeresen végrehajtott alkotmányos puccs celofánjába csomagolva tálal a nemzet elé. A nemzet elbódított fele pedig önfeledten csámcsogja az eléje vetett illiberális moslékot, amely már nemcsak a magyarságot, hanem Európát is mérgezi. Mérgezi mindenekelőtt nacionalizmussal, mert a magyarságot naggyá tenni nem minőségében, hanem más népek, nemzetek rovására akarja. A magyar szupranacionalizmus szellemével kísért, azt ápolja minden áfiumos mondatával, idézi mozdulataival.
Ma Magyarország alkotmányon kívüli állapotban van. Ebbe az állapotba nem a felhatalmazási törvénnyel, a rendeleti kormányzással került. A grádicsokon 2010-ben kezdett lefelé lépkedni. Azzal, hogy a politikai kisebbséget – adott esetben a társadalmi többséget - a hatalom fokozatosan megfosztotta kisebbségi politikai jogaitól, sőt kitagadta a nemzetből. (Kövér László házelnök: "Az ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem a világelitnek a komprádor alakulata".) Azzal, hogy – megcsúfolva az alkotmányt - felszámolta a köztársaságot, a törvényhozást a végrehajtó hatalom szolgájává gyalázta, csúfot űzött a demokratikus intézményekből. Közben a szabad piacgazdaságot mamelukok kezére játszotta, ellopva a nemzettől azokat a forrásokat - az uniós adófizetők pénzét -, amelyeknek az európai felzárkózást kellett volna szolgálniuk. Kaptunk helyébe egy satnyán is alig működő autoriter államot mindentudó vezérrel az élén, aki zavart elhivatottsággal tör céljára. De: Isten óvjon minden polgárt az elhivatott politikusoktól és az elhivatott politikától, amely a hatalmat nem megosztja, hanem koncentrálja. 
Most zengve kong az ünnep az ország házában. Abban az épületben, ahol a magyar politikai elit ritkán látható silány szecskája tobzódik. Ott, ahol egykor egy konzervatív gróf, Bethlen István kezelte az államcsődöt egy elszigetelt és megcsonkított hajdani birodalom romjain, és ahol a szocdem Kéthly Anna opponált magasra tartott fejjel, most a nejlonarisztokrácia korzózik egy tébolydai házmester vezényletével. És az ellenzék magával van elfoglalva,  nem akadt senki alkalmas, aki emlékeztetett volna a Don-kanyarra, hová visz az Európából kifelé vezető út, s aki megtagadta volna a „zseni kormányfő” fondorlatait, vásári pávatáncát, kiskanállal adagolt áfiumát; akiben lett volna bátorság nekiállni lebontani a parlamenti paravánt, hogy okuljon belőle a bamba Európa is.
Most aztán "zengazének" a Házban szabadságról, szuverenitásról, alkotmányosságról és a demokrácia ünnepéről – mindarról, amit nem ünnepelni, hanem gyakorolni kellene. Nem állítjuk, mert nem állíthatjuk, hogy a III. Köztársaság minden világok legjobbika lett volna. Benne volt az is, ami történt, és az is, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Amit nem lett volna szabad hagyni megtörténni. 2010-ig benne volt a lehetőség, hogy azzá lehessen, aminek 1990. május 1-jén ígérte magát. A nemzet szégyenére oda jutott, ahová. A lét peremére. A következő generáció pedig rágódhat, miként s mire foglalja vissza a politikai kannibáltól a nemzetnek az országot, a Házat.