Megrendítő könyv jelent meg nemrégiben az Atheneaum Kiadónál. Deepa Anappara indiai újságírónő Dzsinnvadászok című izgalmas regényében bemutatja az indiai gettók kemény világát és felhívja a figyelmet arra, hogy napjainkban gyermekek tűnnek el rejtélyes módon az indiai nagyvárosokban. Balogh András történészprofesszorral, aki korábban tanított az újdelhi Nehru Egyetemen, nagykövet volt Indiában és könyveket írt az országról, a szubkontinens civilizációs és történelmi múltjáról és jelenéről beszélgettünk.
Önnek milyen alapvető benyomásai vannak erről a hatalmas országról?
Ma is elbűvöl az ország kultúrája, India számomra egyszerre egzotikus és nagyon is modern. Mindig próbáltam megérteni, miért fordulnak újra meg újra egymás ellen a hinduk, muszlimok, szikhek és más etnikai, vallási és kasztközösségek, hiszen, számos sajátos nyelv, írásmód, etnikum, helyi identitás és büszkeség él ebben az országban. Élveztem, hogy már a digitalizáció előtt is szabadon kutathattam az indiai könyvtárakban, nem voltak tabuk, titkosítások. Hálás voltam, amiért nagyon sok ismerősöm, sőt barátom lett egészen különböző kasztokból. Szelíd, sok európai számára talán meghökkentő régi emlékképeim is vannak. Gyakran ültünk nagy egyetemi szobámban és eszmét cseréltünk a kollégáimmal India és a világ dolgairól. Az illemhely is ott volt abban a helyiségben, egy fallal elválasztva, sokszor úgy is beszélgettünk, hogy valaki éppen közben a dolgát végezte. Aztán ittuk a teát, vagy az akkor divatos „army rumot”, a madarak beszálltak a nyitott ablakon, csiripeltek, megosztoztunk a cukron…
Az ilyen békés, természetes hagyományok mellett hogyan lehetséges, hogy Indiában gyerekek tűnnek el fényes nappal az utcáról?
Az utóbbi évtizedek rendkívül gyors ütemű fejlődése ellenére számos régi és új konfliktus feszíti belülről a társadalmat. Jó dolog, hogy sokan felhívják a figyelmet a gyermekrablásokra, de nem gondolom azt, hogy a gyerekek Indiában úgy általában a bűnbandák játékszerei lennének. Az indiaiak nagyon szeretik a gyerekeket és figyelnek rájuk. Persze a gettólakók tényleg sokkal kiszolgáltatottabbak, a nyomortelepeken még élesebbek az ellentétek, közvetlenül érinti őket a szemétlerakók állapota, a légszennyezettség, de még a rendőrségi korrupció is - ott tényleg gyakrabban fordulnak elő nagyon durva esetek. Indiában léteztek régebben bűnöző kasztok is.
Miért nem volt képes a fejlődés a modern Indiában teljesen elsöpörni a kasztrendszert?
A felvilágosult, szekularizált indiaiak sokat tettek azért, hogy a kaszthatárok feloldódjanak. De a kasztrendszer a hinduizmus egyik alapvető eleme, az évezredek során beleivódott a társadalomba, és hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a társadalom másképp szerveződjön. Azért is nehéz eltüntetni, mert egy-egy kasztnak rendkívül szerteágazó funkciói vannak. Kialakultak kasztok származás, lakhely, vagyoni helyzet, foglalkozás és még sok más kritérium szerint is, több mint kétezer van belőlük Indiában. A kaszt védelmet is jelent, az összefogás lehetőségét nyújtja, megvédhet az éhenhalástól, működhet szakszervezetként, de létesíthet ösztöndíjakat és segítheti a továbbtanulást is. Ezeken kívül vannak más közösségek is, például a párszik (Indiában élő perzsák - a szerk.), akik rendkívül ügyesek, kereskedelemhez, iparhoz, sok mindenhez értenek. A mostani nagyiparosok jelentős része is párszi. A tekintélyes cégbirodalom tulajdonosa, a Tata család teremtette meg a XIX. század második felében India saját acéliparát. Tehát az sem igaz, hogy a brit gyarmati uralom idején az indiaiak mind csak páriák lettek volna. A pária egyébként indiai szó, egy nagyon alacsony, az „érinthetetlenekhez” tartozó kaszt neve volt Dél-Indiában.
Ezek az emberek a szegénységük miatt kerültek ebbe a kasztba?
Vita van a kutatók között a páriák eredetéről. A legtöbben úgy vélik, hogy ennek a népcsoportnak a kialakulása az árja hódítással függ össze. Az árják több mint kétezer évvel ezelőtt érkeztek India területére. Ők azok, akiknek a nevét és a jelképeit, például a horogkeresztet is, Hitler egy ostoba és tudománytalan, zavaros elmélet alapján a maga fajelméletéhez felhasználta. Pedig az árják nem képviseltek valamiféle ősi, „tiszta” emberfajtát és nem voltak különösebben okosak sem. Iránból és máshonnan Közép-Ázsiából hódítóként törtek be, világosabb bőrűek, nagyobb szervezettségűek voltak és a helyieknél különbnek tartották magukat.
Sokkal később, a XVIII. században a brit hódítás egy széttagolt, nemzetiségi, vallási és nyelvi konfliktusoktól szenvedő országot igázott le, amely nem volt egységes nemzet. Vajon a gyarmati uralom ártott vagy használt India fejlődésének?
Mind a kettő igaz. Egyfelől prolongálta az elmaradottságot, tovább merevítette a feudális viszonyokat, szította a belső ellentéteket, hiszen Angliának nem állt érdekében egy egységes, független indiai nemzet létrejötte. De még a II. világháború végén, Churchill sem kívánta feladni Anglia gyarmati területeit, erre csak a kialakult politikai helyzet és a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió kényszerítette rá a háború utáni új brit vezetést. Ugyanakkor az angol Kelet-Indiai Társaság fellendítette a kereskedelmet, rengeteg selymet, pamutárut, cérnát, cukrot és fűszert vásároltak, eladásra pedig egyebek között ólmot, bádogot, higanyt és posztót hoztak, arannyal, ezüsttel fizettek. Csak száz év kereskedés után vetették meg a lábukat indiai földön. De az angol nyelv használata mégiscsak a különböző nyelvi közösségek könnyebb kapcsolódását szolgálta, az angolok által létrehozott közigazgatás szervezettsége, a szigetországi kultúra és civilizáció, valamint az angol ipar eredményei mintát adtak és inspirálták is az Indián belüli fejlődést.
Az angol uralom erősítette fel a függetlenségi mozgalmi törekvéseket Indiában?
Részben igen, hiszen ez természetes reakciója az elnyomás alatt élő népeknek. De Indiában – ahogyan más ázsiai népeknél is – a függetlenedési vágy egyes csoportoknál erős vallásos hittel és nacionalizmussal társult. Azonban az ellenállásnak többféle formája létezett. Mahatma Gandhi, akinek bölcsességét, „tisztaságát” az indiaiak többsége nagyra tartotta, a békés, erőszakmentes ellenállásra buzdított. Az európai közvélemény mindig fehér lepelbe öltözve látta, az angolok „meztelen fakírnak” csúfolták, de őt nem lehetett megbántani. Az önállósodási törekvéseknek és a világ egyik első politikai pártjának, az indiai Nemzeti Kongresszusnak a vezéralakja lett. Kiteljesítette a szatjágraha mozgalmat. Az igazság (szatjá) Gandhi szerint isteni eredetű, megragadása (graha) csak erőszak nélkül történhet. Kezdeményezése egyfajta polgári engedetlenségi mozgalom volt: bojkottokkal, a törvények el nem fogadásával, tiltakozó akciókkal, éhségsztrájkokkal léptek fel az angol gyarmatosítók ellen. Kevesen tudják, hogy ennek voltak azért pragmatikus okai is, Gandhi úgy gondolta, értelmetlen, eredménytelen lenne az adott helyzetben a fegyveres harc. Persze az erőszakmentesség az indiai vallási-filozófiai eszme, az ahimszá (nem ártás) modern változatának is tekinthető.
A „nem ártás” benne van az ősi tanításokban, mégis, több indiai vezetőt, így magát Gandhit, később Indira Gandhit, majd Radzsiv Gandhit is merénylők ölték meg.
Mindegyik merényletnek más oka volt, de közös bennük, hogy az indiaiakban a tényleg létező szelídség mellett nagyon erős a szenvedély a csoportjuk, nemzetiségi, illetve vallási közösségük eszméi és ezek fennmaradása iránt. Gandhit egy hindu fanatikus ölte meg, aki úgy gondolta, hogy a vezető túl sok engedményt tett a muszlimoknak és ezért szakadtak le országrészek: amikor 1947-ben végre megalakult a hindu többségű független India, a muszlim többségű szélső államok egy részéből viszont létrejött Kelet- illetve Nyugat-Pakisztán. (Kelet-Pakisztánból lett később Banglades.) Holott Gandhi egységet akart, kétségbeesve figyelte a fellángoló vallási harcokat és az új országok létrejötte nyomán a sok százezer hindu és muszlim vándorlását, „lakosságcseréjét” az egyik területről a másikra. Indira Gandhit viszont a szikhek ölték meg (saját szikh testőrei) bosszúból azért, mert amikor Indira Gandhi tudomására jutott, hogy a szikhek Amritszárban, az Aranytemplomban fegyvereket gyűjtenek, és titkos összeesküvést szőnek, katonai vérengzést hajtott végre a szikhek által szent helyként tisztelt templomban. Radzsiv Gandhival pedig az indiai tamil nacionalisták végeztek, mert úgy vélték, nem támogatja eléggé a tamilok függetlenségi harcát Srí Lankán.
Hogyan sikerült elérni, hogy miután független lett India, egyik nagyhatalom sem tudta rátenni a kezét?
India nagy falat volt, az angolok után igazából senki nem mert hozzányúlni. És India sem amerikai, sem szovjet dominanciát nem volt hajlandó elfogadni. Minden széthúzás ellenére ebben konszenzus volt az országban. Nehru kezdeményezésére létrejött az „el nem kötelezett országok” csoportja, amelyben alapítóként India, Jugoszlávia, és Egyiptom vett részt. A közép-kelet-európai vezetők szűklátókörűségéhez képest az indiai vezetők korábban is mindig távolabbra és tisztábban láttak. Míg Horthyék Trianon után újra csak a németektől vártak kárpótlást, addig az indiai vezetők, bár Anglia ellen harcoltak a függetlenségükért, nagy ellenszenvvel figyelték Hitler ámokfutását, és bár a németek udvaroltak nekik, soha nem akartak csatlakozni hozzájuk.
A nyomor, a bűnözés, a nők megerőszakolása sajnos máig nem tűnt el Indiában.
Talán mi, a sokkal kisebb országunkban meg tudtuk oldani a mélyszegénység vagy a cigánykérdés égető gondját? Az indiaiak sokat tettek, egyebek között az írástudatlanság felszámolásáért, igyekeztek megreformálni az alsófokú közoktatást, bár még nem teljes sikerrel. A felsőoktatásukat, a digitális oktatás magas szintjét viszont külföldön is elismerik, rendre kiválóan képzett koponyákat adnak a világnak, akik közül sokan a legnagyobb cégek irányítói. Ma már törvény tiltja az „érinthetetlen” kifejezés használatát, és kifejezetten pozitív diszkriminációval segítik a legalsóbb néprétegekből érkező fiatalokat, például a továbbtanulásban. És sok helyütt, így a tudományos életben, a katonaságnál vagy a hivatalnoki karban már nagyon jó emberi kapcsolatok jöttek létre - a kasztokon felülemelkedve. Nagy eredmény, hogy sikerült visszaszorítani bizonyos kegyetlen vallási rituálékat, például az özvegyek elégetését vagy a feleség javainak megszerzéséért lobbantott konyhatüzeket. A szexuális indíttatású bűntényeket pedig hatalmas társadalmi felháborodás követi, nemrég bírói ítélet nyomán kivégezték a hírhedtté vált nemi erőszak és gyilkosság elkövetőit. A gondolkodásmód változását jelzi az is, hogy két éve már nem büntetendő a házasságtörés vagy az azonos neműek testi érintkezése.
A fakírok, guruk, jógik, a hiedelmek és babonák ma is élő világa hogyan illeszkedik a modern atomhatalom Indiához?
Miért ne hihetnének a különféle emberek különböző eszmékben, kulturális értékekben? Az európaiak eléggé korlátoltan nézik ezeket a dolgokat. Mondjuk, a trendi kultuszokat átveszik, de a hindu vagy buddhista filozófiában rejlő tolerancia vállalása már kényelmetlen.
Szakértők szerint India néhány éven belül a világ legnépesebb országa lesz.
Ez ugyan megalapozott jóslat, csakhogy éppen most látjuk, hogy egy váratlanul felbukkant vírus is képes megrendíteni az egész globalizált világot. Bár India hamar lezárta a határait és korlátozza polgárai érintkezését, ki tudja, hogy ha egy ilyen hatalmas országban felgyorsul a kór terjedése, vajon a nem túl fejlett egészségügye, a politikai vezetésben csalódott középrétegei és az új állampolgársági törvény kapcsán nemrég újra fellángolt hindu-muszlim ellentétekben égő társadalma hogyan fog reagálni a járványra? Szóval, bár hivatkozunk modellekre, jövőkutatásra, mesterséges intelligenciára, valójában fogalmunk sincs arról, hogy mikor mi fog bekövetkezni a világban. Új Selyemút, prosperáló iparágak, okos-városok és még mindig létező gettók? India összetettségét nem lehet holmi fehér, nyugati gőggel, a mi olykor elkeserítően doktriner gondolkodásmódunkkal megítélni - csakis ésszel és szívvel együtt.
