Minden szó egyben tiltakozás is – Meliorisz Béla (versek az elmúlással szemben)

Hetvenedik születésnapjára jelent meg új verseskötete áprilisban Meliorisz Bélának, akinek Pécs legszebb költeménye is köszönhető. A Vagyunk örökké című könyv apropóján Simon Bettina beszélgetett a költővel utazásról, tengerről, a metaforák közti rejtőzködésről. Tekintettel a beszélgetőtársak régi ismeretségére, a tegeződést megtartottuk.

A Makárhegyi versek című költeményed szavazták meg tíz éve Pécs legszebb versének. Mennyire kötődsz a városhoz?

Ami elsősorban fontos nekem, az az itt élőkhöz kötő kapcsolataim, de nagyon szeretem a várost körülölelő tájat, s a város gondolatébresztő építészeti elemeit is. Szeretem a múzeumait, s szeretek a hegyoldal különböző pontjairól gyönyörködni („csobbanás utáni remegés / lenn a város” – idézet a versből), legyen szó bármelyik évszakról abban az örökösen változó, élő formában, amelynek Pécs a neve.

Az új kötetedet Csordás Gábor szerkesztette, akivel az 1975-ben alapított Pécsi Fiatal Írók Alkotói Körében együtt tevékenykedtetek Parti Nagy Lajossal és Pálinkás Györggyel. Az akkor írt verseiteket a Fél korsó hiány (1980) antológia őrzi. Mit tesz lehetővé szerinted egy ilyen alkotói csoportban részt venni, hogyan befolyásolja az alkotást és az érvényesülést?

Bármennyire is képes az önálló ismeretszerzésre, tájékozódásra valaki, énépítése, költői fejlődése szempontjából pedig különösen fontos, hogy ne legyen önmaga világába zárva. A nyitottság, más nézőpontok, megközelítési módok megismerése a viták saját gondolatainak formálódását, tisztulását, az árnyaltabb, pontosabb kifejezés képességének lehetőségét biztosíthatják. A csoport tagjai tanulhatnak egymástól, a szellemi rokonság felismeréséből következő együttműködési szándék, s az egészséges versengés is nyilvánvaló haszonnal járhat. A közösen való fellépésnek kimutatható előnyei szoktak lenni az érdekérvényesítésben. A verseit, persze, mindenki maga írja meg.

Az előző köteted a Föld és föld között 2006-ban jelent meg. Ennyi idő múltán azt is gondolhatnánk, neked elsősorban nem a kötet számít. Mit jelent számodra mégis a Vagyunk örökké?

Örömöt, másrészt figyelmeztetést is, most már jóval túl az emberélet útjának felén, egy komolyabb számvetés szükségességére. Szó sincs róla, hogy lebecsülném egy-egy időszak költői termését felmutató kötet jelentőségét, de jól látod, az én vers nélkül értelmezhetetlen valósága, az emberi világnak olyan tájai, tartományai érdekeltek, melyek csak a vers által megközelíthetők, járhatók be, így aztán mindig a következő vers volt a fontos, az izgatott, hogy megírjam, meg tudjam írni azt, ami foglalkoztat, mert belehalok, ha nem.

Régi és új verseidet is erőteljes térteremtés és időtlenség jellemzi. A versben megszólaló körül otthonosságot találunk, akár otthon találjuk, akár séta közben a „beszédes utcákon”. Az otthonosságot felerősíti az is, ahogyan vissza-visszatérsz korábbi versekhez, verssorokhoz, verszárlatokhoz – köteteken átívelve és egy köteten belül is. Az első vers (Kirajzolódni) zárlatában azt olvassuk, hogy „minden másról majd később”. Érthetjük ezt úgy is, hogy az állandó verstémák, motívumok ellenére a következő oldal mindig ismeretlen marad a szerző számára?

A keletkezés-élet-elmúlás nem szűnő hullámzása uralja, tölti ki az emberi ésszel föl nem fogható idő végtelenségét. Elkerülhetetlen semmivé levésünk tudatában célunk nem csupán lenni, de méltónak lenni a létezésre. Ebből következik az a vágyunk, hogy életidőnk jelentős részét az idegen világban való otthonosság megteremtésének kísérleteire fordítsuk. A versbeli én számára a korábbról ismert nyelvi elemek, fordulatok, motívumok, emlékek felidézhetősége, azok összekapcsolhatósága mindenkori remény a védekezésre, az egyensúly megőrzésére az őt körülvevő, kiszámíthatatlanságokkal teli világban. Így lesz a vers, minden egyes szó egyben tiltakozás is, szembefordulás is az igazságtalan és felháborító elmúlással szemben.

Nem szívesen értelmezem a saját versem, mert nem kívánom korlátozni a mindenkori olvasó jelentésteremtési szabadságát, de annyit mégis mondhatok, hogy a zárlat egyrészt utalás arra a Charles Taylor-i magatartáskövetelményre, miszerint az életet úgy kell megélni, mint egy történetet, és a beszélő szerint vannak is erre vonatkozó szövegtöredékek, másrészt igen, szavaiddal szólva, a következő oldal mindig ismeretlen, elkezdődik ugyan a vers, de a szavak nem feltétlenül engedelmeskednek az akaratunknak, kénytelenek vagyunk megadni magunkat, egyszerűen hagyni, hogy megtörténjék a vers. Máshogy fogalmazva, azt csináljuk, amit a nyelv megenged.

Az Utazzunk Pardubicébe (Jelenkor, 1999) kilóg a többi köteted közül. Mennyiben mások azok a versek, túl azon, hogy sorkizártak?

Talán inkább viseli a kísérletezés nyomait, mint a többi, de érzésem szerint így is szerves kapcsolatban van az elsővel, valamint a harmadikkal. A kisebbek mellett inkább a nagyobb struktúrák, Bertók László kifejezését használva a dumálós versek uralják. És persze tipográfiai játék volt, hogy a kötöttebb szövegek tördelése is a sorkizárás elvét követte.

Az utazás visszatérő motívum a költészetedben, a versben megszólaló sokszor idegenvezetőként kalauzolja az olvasót. Aztán kiderül, hogy ő sem tud többet a tájról, az évszakokról – legfeljebb valahol olvasott róla: őt is kalauzolja egy harmadik személy, így lesz a valóságból csupán „hihető ősz”.

Az utazás az antikvitás óta ismert, tehát mondhatjuk, hogy ősi toposza a költészetnek, s máig nem véletlenül kedvelt, hiszen sokféle asszociációra, s a hozzá kapcsolható idő- és térsíkokkal való játékra, érzelmi-pszichológiai állapotok felvillantására kínál lehetőséget, azon túl, hogy az utazás, legyen valóságos, képzeletbeli vagy szellemi, valójában mindig olyan kaland, mely az élet és önmagunk megértését, személyiségünk formálását szolgálja. Ha a versbeli utazó eltéved, metaforák közti repedésben vár a hiteles megnyilatkozás lehetőségére, vagy egykori élményeit, tőlük eltávolodva, már emlékekként idézi, de ha kell, az sem kizárt, hogy a képzeletére bízza magát, mikor úgy alakul, úgy hiszi, hogy a némaság fontosabb lehet minden szónál.

A verseidben a tenger bárhol lehet, nincs pontos helye, ezért az elképzelt tenger benyomását kelti. Az elképzelt tenger létező tengerekre vezethető vissza számodra, ahová konkrét utazások vittek?

Utazásaimból fel tudok ugyan idézni finom részleteket is, de nem, nem. A tengerrel való találkozások, legyenek valóságosak vagy már emlékként idézettek, a nyelv hihetetlen gazdagsága dacára is éppen a végtelenség megrendítő és minden elgondolhatót felülmúló szépsége okán leginkább némaságra kényszerítőek. Most paradox módon mégis szavakat fogok keresgélni, s rakosgatni egymás után. A tenger nyugalom, szenvedély, titok. A tenger élni akarást parancsoló őserő. A tenger legyen valóságos vagy képzeletbeli, nekem költészet, szabadság.

A költői én otthon marad, az elvágyódás ellenére: „el innen akárhova / s nem valami humanista gondolat mámorában”. A vers díszletei közül csupán egy másik versbe menekül – pont úgy, ahogyan díszletek és verssorok ismétlődnek. Metaforák kerülgetéséről írsz több versben is, ami költői programként is olvasható. A költő feladata „meghúzódni metaforák közti repedésben”?

Nem, ez nem magatartáskövetelmény, csupán a rejtőzködésnek mint nyelvi magatartáslehetőségnek a metaforikus rögzítése. A költő feladata a versírás, hozzájárulás ahhoz, hogy emberségesebb legyen a világ, hogy az ember hitelesebben élhesse a mindennapjait. De hadd idézzem még Jeanette Winterson szép gondolatát, aki a nyelvnek az ősiségből megőrződött szakrális jellegére utalva mondja, hogy a „költészet az, amely áthatol zajon és kínon, tisztító szándékkal felnyitja a sebet, majd fokról fokra megtanítja neki, hogyan gyógyítsa önmagát”.

Fontosak a párbeszédhelyzetek a verseidben, sok másik költőt így idézel meg. A verseid közti párbeszéd egyúttal arra is alkalmat ad, hogy magadhoz beszélj, és akár visszaszólj magadnak. Azt írod új kötetedben, „ha valaki kérdezne most / képtelen volnék tárgyilagos lenni”. Jelent-e akadályt a mindennapokban költőnek lenni?

Valami parancsoló erejű követelés az elődökkel, a kortársakkal való párbeszéd, mely az emberi helyzetek, a tapasztalatok összevetésével nem csupán az igazságkeresést szolgálja, de a belső szabadság megóvásában is különös jelentőséggel bír. Identitásunk megőrzésében a múltnak, emlékeinknek kitüntetett szerepe van, ám ahogy változunk az időben, úgy változik mindig a múlt is, s vele együtt az emlékeink is. Másrészt, megtörténhet, hogy akadályokba ütközik a tapasztalatok kellő mérlegelése, az élményektől való eltávolodás, a távolságtartás, mely a hiteles megszólalás feltétele. De hogy végre a kérdésedre is válaszoljak: nem, nem jelent akadályt költőként létezni a mindennapok világában.