Nézem koromfekete haját, egyetlen ősz hajszál sincs benne. Miért is lenne, hisz alig múlt negyven, bár az mondja, belülről sokkal öregebb, ha egy számot kellene mondani, mennyi, gondolkodás nélkül, rávágná, hogy kilencvenhét. Vajon miért épp ezt mondta, miért nem hatvannyolcat vagy hetvenhármat? Vannak számok, amik akkor is beleégnek az ember tudatába, ha azt hiszi, rég elfelejtette őket.
Nem is kell sokáig kapargatni, kiderül, kilencvenhétben találkozott a fiúval, akiről érezte, hogy élete szerelme lesz. Az életről tudta, nem mérik majd könnyen, de a szerelemtől remélte, hogy a nehéz mindennapokat, amiket cipelniük kell közösen, kicsit lágyítja majd. Tejszínhabos fuvallatokat persze nem álmodott, ha el is rugaszkodott olykor a valóságtól, tíz centivel magasabbra a földtől sosem emelkedett.
Kicsi házikóban kezdtek közös életet a cigánysoron. Örültek a saját viskónak, a korán halt nagymama egyetlen kézzel fogható örökének: ennek híján mehettek volna anyóshoz, apóshoz, testvérhez, távolabbi rokonhoz, hatodiknak vagy épp tizediknek a már úgyis zsúfolt szobákba. Ahogy tudták, szépítgették a házat, ha már bővíteni nem volt pénzük sosem, hiába jöttek a gyerekek, szépen sorban négyen, fiú, lány, lány, fiú. De azért évente kimeszeltek, lefestették az ablakkereteket, s amikor sikerült egy építési hulladékokkal teli konténerben pár tekercs maradék tapétát szerezniük, az egyetlen szobájukat kidekorálták a csíkokkal. Rózsaszín flamingók és zöld pálmafák voltak az enyhén rücskös papíron, amit az egyik oldalfalra kentek fel, pár négyzetméteren.
A negyedik gyerek még épphogy megtanult járni, amikor a férfi azzal állt elő, menjenek fel mindannyian Pestre, van ott egy barátja, elférnek a hétvégi házában, munka is jobban akad arrafelé, a segély meg ott is ugyanannyi. A kicsik legalább látnak metrót, mozgólépcsőt, villamost, lehet, hogy jobb iskolába is kerülnek, de mindenesetre városiba.
Ment az asszony, sok választása amúgy sem lehetett, íratlan törvény, hogy azt kell tenni, amit a férfi mond, ott kell lenni, ahol a férfi van. Összepakoltak, felcihelődtek, a kicsi kis házra rázárták az ajtót, már amennyire rá tudták, kulccsal legfeljebb, de lakattal már nemigen.
Pár év telt el, pár rossz, kegyetlen év. Ősz hajszál még akkor sem került a dús fekete hajkoronába, amikor méltán kerülhetett volna. A nyomor, a megaláztatás, a megcsalás, a méltatlanság, a kiszolgáltatottság, ezek mind-mind fehérre festhették volna nemcsak a szálakat, de az összes tincset is, mégis úgy maradtak, mint annak idején, amikor még volt szerelem, s volt mellé remény. Ez az utóbbi lebegett a szeme előtt, amikor egy esős, csúnya délután összepakolta a négy gyereket, s visszaköltözött a falu szélére, oda, ahonnan elindultak.
A házikó nem úgy várta őket, ahogyan hagyták. Az ajtókat, alakokat kitépték, az ereszcsatornát, antennát leszerelték, ami más mozdítható volt, azt elvitték, még a a kicsik műanyag fürdőkádjának is lába kélt. Csak a tapéták maradtak meg a falon. A rózsaszín flamingókkal meg a zöld pálmaágakkal.