A skatulya neve

Május 14-én temették Tettamanti Béla karikaturistát. Parti Nagy Lajos köszönt el tőle. Búcsúbeszédét alább közöljük.

Nehéz beszélni, mikor az ember inkább csak hallgatna, hagyná, hogy cikázzanak a gyász pillanatai, rajzó májusi bogarak. Nehéz ilyenkor mondatot csinálni a hallgatásból, vonalat a csendből, foltot, határozott alakot, valami referenciálist, erre vannak a formák, a hagyomány, búcsúzni, megkönnyíteni, együtt mondani, egy temetés mindig társas.

Tegnap, írva ezt, azon gondolkodtam, hogy nézne ki egy Tettamanti-rajzon a maszkos, másfélméter-távolságos temetési menet, milyen alakzat lennénk, milyen rövidülés; egyáltalán, hogy lehet leírni azt, hogy „Tettamanti Béla urnája”?! Motorja, teniszütője, rajztollai, suhogó papírjai, szabadkézi clown-mosolya -- azt igen, de urna?

Holott.

Holott tudtuk, hogy nagyon beteg. Nem hagyott kétséget felőle, hogy ebből kigyógyulni nem lehet, s hogy minden nap haladék, ami ennyi lett végül.

Másfél év súlyos reménykedése után lezárult az élet, s megkezdődik az életmű élete. A veszteség felmérése, mondanám, de a nyereségre gondolok, arra a sokra, amit adott, szétszórt, hisz telt kedvéből, okosságából, tehetségéből. Kezdődik egy másik élet, ahol talán már elég lesz a művet a maga mindenségéhez mérni, önmagával körülhatárolni, a skatulya neve: Tettamanti.

Hogy mi volt és mi nem?

Nem volt untermann, nem volt alkalmazott. Egyszerűbb lett volna az élete, de boldogabb nem, a vonal boldogsága nélkül számára nem létezett a vonal igazsága.

Nagyszerű művész volt, a legnagyobbak közül való rajzpublicista.

Büszke vagyok, hogy a kortársa lehettem, a barátja, olykor a munkatársa. Felejthetetlen és magától értetődő, ahogy küldözgettük, ő a rajzot, én a szöveget egymás keze alá, anélkül, hogy egymás keze alatt dolgoztunk volna. A szó hétköznapi értelmében nem volt illusztrátor, annál sokkal szuverénebb volt, és hát mindig eszébe jutott a kezének valami váratlan, valami kiszámíthatatlan a maga útján, ami onnantól evidencia volt, nem is értette a laikus, mért nem neki jutott az eszébe, hisz ott volt a nyelvén, az ujjbegyén. Hát azért, mert nem mindenki Tettamanti Béla. Ellenkezőleg.

Azt gondolom, sokkal tartozunk neki, ezredvégi európai magyarok, nézők, olvasók, írók, akikhez a munkái kapcsolódtak, s akiknek az írásai lebegni, többszöröződni kezdtek a rajzai közelében. Mindenekelőtt tartozunk egy súlyos, átfogó albummal, egy nagy életmű-kiállítás katalógusaképpen, ami nem zárókő lesz, hanem zéruskő, kapu a további szemlélődéshez.

A mű, akinek szeme van hozzá, látható és láttatható, újságok lapjairól is egybeterelhető. Mindent megrajzolt, ami ránk tartozik, egykorára és utókorára. Ahogy a világ kinéz, örökké valóság marad ez a pókhálózat, amit a legszerényebb legöntudattal létrehozott, saját világává rajzolta e szörnyű és gyönyörű sárkányfogveteményt, ami az ember, minden kicsiségével és nagyságával.

A tüneményes tettamantizmus a maga zegzugos szabályaival, az áttetsző talányaival itt marad közöttünk, a közlátásban, a közbeszédben, a szemünk, a gondolataink szabadságában, ahogy Örkény egypercesei, Karinthy észnevetése, Kosztolányi, zsivajgó létimádata. Ahogy eddig is része volt, része lesz az életünknek, ugyanakkor, hogy az általa nagyon szeretett Esterházyt parafrazeáljam: mindenütt ott lesz, de itt nem lesz többé.

Elképzelem, mert ilyenkor az a könnyebb, ahogy ülnek valahol odafönn, mondjuk Kajánnal és Réberrel -- abba a beszélgetésbe azért belehallgatnék, noha semmi különös, hümmögés, túllét, az Úr tölt nekik valamit, pohár koccan, nem ásó.

Nyugodj békében, Béla.