Életünk par avion

Par avion: ezt kellett ráírnom azokra a borítékokra, amelyekbe 56’-os disszidens unokatestvéremnek angolul írt leveleimet tettem, valamikor az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején. Ez csak annyit jelentett volna, hogy légipostára szántam a bélyegpénzt. 
Természetesen a posta és a hatóságok - nem beszélvén franciául - továbbra is hajón utaztatták a küldeményt, viszont az „érthetetlen” felirat elég volt ahhoz, hogy felébressze a hatóság gyanúját, és a levél beutalót kapjon egy kényes „műtét” végrehajtóihoz: kinyitás, elolvasás, gyanú esetén visszatartás. Később lemondtam a légipostáról, és magyarul írtam. Akkor is el-elolvasgatták, de három-négy hét alatt megvolt egy levélváltás. 
1972-ben kaptam először nyugati útlevelet, hogy átrepülhessek az óceánon, Montrealba. Az ott töltött három hónap - találkozás a kapitalizmussal – rendkívüli élmény és világnézet-formáló esemény volt. Emellett unokabátyám meglepett egy érdekes ajándékkal: egy három hétig érvényes repülőbérlettel, amellyel – leszámítva az interkontinentális járatokat – bármilyen gépre ingyen kaptam jegyet. Akkoriban Kanada és az USA között „szóbeli” határátlépési ellenőrzés volt, úgyhogy végiglátogattam az Egyesült Államok számomra érdekes helyeit. 21 nap alatt kb. hatvan járatot próbáltam ki. Akkor úgy rögzült bennem a repülés, mint a kényelem, a tisztaság és a biztonság non plusz ultrája. Mint a luxus maga. 
Sok évtizeddel később Spanyolországban dolgoztam, és par avion, azaz légiutasként közlekedtem Pest és Alicante között oda-vissza. Mindig fapadoson. Akkoriban még a repülés szerelmese voltam, bár amatőr pilóta jogosítványom már nem volt érvényes. A járatok még nem voltak annyira zsúfoltak, mint a mostani járvány előtti időkben, amiről most azt remélem, az volt a csúcs. Az évezred első éveiben sokszor előfordult, hogy a mellettem lévő széken nem ült utas. 
Mégis, majdnem minden repülés után volt 1-2 napos, vírusos eredetű felső légúti hurutom, néha komolyabb is. A majdnem azt jelenti, hogy néha megúsztam a légináthát: akkor, amikor nem a legdiszkontabb (egyben legzsúfoltabb) légitársasággal utaztam. Mivel munka közben is arcmaszkot hordok, eszembe jutott, hogy megpróbálom úgy megelőzni a fertőződést, hogy a gépen, amint bezárják az ajtót - vagyis megszűnik a levegő frissülése - fölteszem a műtőben használt arcmaszkomat. Csodák csodájára többször nem fertőződtem meg - azaz egyszer igen, amikor útközben levettem a maszkot, mert megettem egy szendvicset. Az a 10 perc elég volt a kétnapos náthához. 
Ilyen előélet után egyáltalán nem voltam meglepve, hogy a koronavírus pillanatok alatt elárasztotta a világot. Azon sokkal inkább, hogy a migránsellenes kerítésépítő nacionalista magyar kormány nem állította le azonnal, az első vuhani hírek hallatán az egész üzleti és turista célú légiközlekedést, mindenekelőtt a túlzsúfolt diszkont járatokat. Persze egyetlen más ország sem hozta meg ezt a döntést időben. Minél nagyobb volt a légiforgalom, annál több volt a tünetmentes, ám fertőzött és fertőzni képes utas. A legfrekventáltabb helyeken – Milánó, Madrid, Párizs, London, New York – villámgyorsan robbant a járvány. 
Nincs kétségem, hogy a légiforgalom a koronavírus terjesztésében kulcsszerepet játszik. Különösen a diszkont járatok veszélyesek, mert azok csak úgy működnek gazdaságosan, ha túlzsúfoltak. Sem szellőztetés, sem védőtávolság nincs. Egy háromórás út bőven elég ahhoz, hogy egyetlen fertőzött utas végigfertőzze az összes utastársát, sőt az egész a zsúfolt reptéren sétáló, sorban álló tömeget. 
2013-ban hazaköltöztem, sok más ok mellett azért is, mert nem akartam vállalni a diszkont repüléssel járó egészségi kockázatot. Természetesen most már a világ minden kincséért sem utaznék repülővel, illetve ha a világ minden kincse az enyém volna, akkor magángépen, garantáltan egészséges személyzettel. Akkor változtatnám meg az elhatározásomat, ha a diszkont légitársaságok változtatnának üzletpolitikájukon (konkrétan az olcsóságon és a zsúfoltságon), továbbá biztonságossá tennék gépeiken a levegőellátást. Ki van találva a steril klíma. Az sem lenne hátrány, ha a szemérmetlen politikusok nem elsőként a repülést és a turizmust „indítanák be”, a mi adópénzünkön veszélyeztetve minket. És a környezetvédelemről akkor még nem is szóltam egy szót sem.
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2020.05.20. 06:09

Új Robin Hoodok

Üldögél a magamfajta, nyugdíjas közalkalmazott (tán visszamenőleg nem fosztódom meg e besorolástól) a tévé előtt. Önkéntes karantén. Túl a lakás, könyvespolc valamely elhanyagolt zugának aznapra rendelt rendbetételén, a délelőtti sportoláson, a napi írásgyakorlaton (ezt teszem most is, hogy el ne feledjem e képességem), a friss és tegnapi hírek áttekintésén, nyilvános megmorgásán, az aktuális petíciók aláírásán, a rokonok, barátok feltelefonálásán, a délutáni tornagyakorlaton, az étkezések előkészítésén, az ebéd, vacsora elfogyasztásán, romjainak eltakarításán. Mit lehet még tenni? 
Odaülni a tévé elé. A híradók kilátástalanságából, rendszeres gyűlöletbeszédeiből már elegem van, a közszereplőket már akár parodizálni is tudnám, csak jelmez kellene. Szörfözök hát a távirányítóval. S új világok nyílnak meg számomra. Korábban sosem látott kereskedelmi csatornák kínálnak krimiket. Némelyik ottmarasztal a fotelban. Sőt alig várom a másnapot; mi lesz a folytatás? 
Nem, nem a tömegkultúra, a "mass media" újabb zsákmányejtésről akarok beszámolni. Néhány film magával ragadó erejének néhány tanulságát osztanám meg. Vélhetően a rendező, producer szándékait is megértem, de egyre kevésbé hiszem, hogy csupán az az élmény vezet ’túlkövetkeztetésre’, hogy ismeretlen világok tükörképében nem csupán a háttér fényeit, árnyékait, a mellékszereplők ismeretlen arcéleit azonosítom korképként. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy e bűnügyi filmek (német és amerikai sorozatokról van szó) rejtett – vagy nem is rejtett – üzenete a bűnügyeknek modern világunkban kitett középosztályi néző megnyugtatása: a bűnüldözés teszi a dolgát. 
Miért tagadjam: ilyen kellemes önpropagandát fiatal koromban is láthattam a tévében: az okos németjuhász kedves idomárjával rendre elcsípte a gonosz (sokszor deklasszált) tolvajt, a nagy erejű vitorlázó tetten érte a nép vagyonának elrablóját (s még a tehetségtelenebb, bürokrata társa kifigurázására is telt az idejéből), és így tovább. De a külföldi filmekben nem ez az üzenet lényeg. 
Kéretik odafigyelni. Az elfogott gyanúsított (a legalávalóbb is) ügyvédet rendel a kihallgatásához, a házkutatást a szigorú államügyész rendelheti el, a nyomozó nem rejtőzhet álruhában egy kocsmában, hogy „szimatot fogjon”, csak akkor nyomozhat, ha igazolványával azonosítja  magát, az amerikai detektív az FBI-ügynököt is letartóztathatja (nem olyan egyszerű ügy, mint egy hajléktalan elfogása, de megteheti, és meg is teszi), sőt a dortmundi nyomozócsoport vezetője az államügyészt is megfenyegetheti letartóztatással, ha késlelteti a nyomozást. A német sorozatban egyébként nem egyszer a sztereotípia jegyében kerül a figyelem hálójába az első gyanúsított, ám a lelkiismeretes nyomozó ezzel nem éri be, a gyilkosnak látszó migráns nagytőkés megbízójáig vezetnek a szálak, a pedofil tettes sem a szerencsétlen, esendő hajószakács, hanem maga a kapitány. Vagyis a filmrendező-producer „társadalmi megrendelése” egyértelmű a látott amerikai és német változatokban: a sztereotípiák lebontásához való hozzájárulás, a Robin Hood-i magatartás apoteózisa.
S még valami nagyon fontos, mégpedig a foteljében karanténban vagy karanténon kívül a tévé előtt üldögélő állampolgár megnyugtatása: a fékek és ellensúlyok rendszere az igazságszolgáltatásban működik. Hogy csak a filmen-é? S a valóságban ezeket az államokat is elönti a hatalom gőgje? Nem tudom. De megnyugtat, hogy a nézőket – egy mindennapos, vacsora utáni sorozatfilmben is – erről akarják meggyőzni. Bizonyára megvan ennek a maga szocializációs hatása ezen országok átlagos állampolgári magatartásában. 
Szerző
Trencsényi László
Frissítve: 2020.05.20. 06:09

A populizmus két arca

Manapság Donald Trumphoz kötik a populista jelzőt világszerte, de ha már amerikai közszereplőt keresünk, Bernie Sanders, sőt annak idején Barack Obama is megkapta, hogy (baloldali) populista. Obama szembeállítása – a Main Street vs. Wall Street, vagyis a kisember és a bankokrácia – régi amerikai hagyományra vezethető vissza, amelyben semmi új nincs, sőt Obama, akibe hívei a megújulás prófétáját látták bele, a Demokrata Párt régi arculatához tért vissza ezzel a retorikával. Klasszikusan a Demokrata Párt ostorozta a XIX. század végén, a republikánus években a gazdasági rendszert, noha demokraták és republikánusok együttesen vettek részt a populista mozgalomban. 
Vessük össze Obama mondását az egyik populista politikus, a nőjogi harcos Mary Elizabeth Lease szavaival az amerikai rendszerről: „Ez a Wall Street kormánya, a Wall Streetért, a Wall Street akaratából.” Valószínű, hogy ez az éles hangütés ma is közös többszörös a demokrata párti és republikánus tábor elégedetlenjei között. (S itt a válasz, miért lehetett sikeres az elitellenességével Trump, amit az is mutat, hogy néhány évtizede még demokrata párti fellegvárként számon tartott területekben is sok szavazatot kapott.) 
Talán a fentiekből is kiderül: szerintünk a populizmus nem valami eltévelyedés, nem valami demokráciaellenes jelenség, nem valamilyen tömeghisztéria terméke, hanem olyan politizálási mód, amely valós kérdésfeltevésekre kínál válaszokat. Hogy ezek a válaszok valósak-e, vagy sem, már elvezet bennünket az egyes populista mozgalmak körébe. Mi most azonban átfogó jelleggel értelmezzük, a múlt alapján, illetve annak fényében a „régi” és a „modern” populizmust.
Nyugat-Európában számos politikatudós szakít azzal, hogy a populistát kizárólag lefokozó, megbélyegző jelzőként alkalmazza. Csizmadia Ervin már 2010 novemberében utalt például David Van Reybrouck A populizmus védelmében című könyvére. A holland kutató megkülönböztette a populizmus „alantas” és „jó” formáját. Reybrouck a populizmus egyik magyarázataként utal arra, hogy a diplomás rétegek mindinkább dominálják a politikát. A legtöbb országban a diplomásoknak nagyobb esélyük van a politikai érdekérvényesítésre, sőt az adott ország közéletében, parlamenti életében, kormányzásában, ezáltal a szakpolitikák és egyáltalán a politika tartalmának meghatározására, mint a társadalom alacsonyabb iskolázottságú, s jellemzően alacsonyabb jövedelmű rétegeinek. Utóbbiak tehát úgy érzik, hogy az elit mindinkább magára hagyja őket, nem eléggé érzékeny problémáikra. Ez áll amögött, hogy gyakran populistának tekintett vezetőket támogatnak. 
A „régi” populisták, azaz az észak-amerikai populisták esetében ez a diploma-elit vs. tömeg / társadalom ellentétpár nem állt fönn. A XIX. század végi Egyesült Államokban, az agrártársadalom és az ipari társadalom mezsgyéjén, a horizontálisan szerveződő közösségekben a diplomás foglalkozások nem szakadtak el a társadalom szegényebb, alacsonyabb iskolázottságú rétegeitől. A „régi” populisták között számosan egyszerre voltak farmerek és értelmiségiek, azaz újságírók, ügyvédek, tanárok, tanítók. A közösség, ráadásul a kisközösség (falu, kisváros, helyi vallási gyülekezet) kontrollja alatt élve az értelmiségi önjelölt politikaformálók nem szakadhattak el a közösségtől, annak értékeitől. 
Ma a populizmusra valamilyen „férfias”, macsó jelenségként gondolunk. Mindez annak következménye, hogy a populistának tekintett vezetők (Trump, Bolsonaro, Duterte stb.) világszerte férfiak, akik olykor kifejezetten agresszív hangon szólnak a nőkről. Geert Hofstede szociológus kulturális dimenzió-elméletét alapul véve azonban a „régi” amerikai populizmust a nőiesség értékével azonosíthatjuk. Ez utóbbi furcsa lehet. A nőiességet általában nem a farmerpopulizmussal szokás párosítani. Ám ha figyelembe vesszük, Hofstede milyen értékeket tulajdonít a férfiasságnak (siker, versengés) és a nőiességnek (gyengédség, szolidaritás, támogatás, empátia, könyörületesség), akkor érvelhetünk amellett, hogy a populizmus alapvetően „női” vonásokkal rendelkezett.
A női értékek képviselete rezonált a gazdasági életben végbement negatív változásokra. Hiszen a XIX. század végi populista mozgalmat éppen az hívta életre, hogy a korabeli társadalomban és az üzleti életben nagyon – sztereotip – „férfias” vagy annak tekintett vonások uralkodtak a korra jellemző szociáldarwinista nézetek szellemében: a kíméletlen versenyszellem, a siker mitizálása (függetlenül a siker okától), a könyörtelenség. A szociáldarwinizmus afféle materiális valláspótlékként tudományos magyarázatot kínált a taposó gazdasági versenyre, a kíméletlenségre, s ezzel igazolta az igazságtalanságokat (amelyeket sokszor éppen női újságírók lepleztek le).
Amit a „modern” populisták megtanulhatnának a „régiektől”, az a sztereotip – Hofstede szerinti – nőies(nek) tartott értékek beépítése a döntéshozatalba, a szakpolitikákba, valamint a nők és általában a hátrányos helyzetű csoportok iránti nagyobb részvét és érdeklődés. S elszakadás a mai türelmetlen, militáns, militarizáló hangnemtől.
További kérdés, vajon a „régiek” populizmusát hol helyezhetjük el a mai politológiában klasszikusnak számító (bár nem hibátlan) bal-jobb tengelyen, s ehhez képest milyen eltérést találhatunk ma a populistának nevezett mozgalmakban. Az agrárpopulista mozgalom, centrumában a Néppárttal, a hiányzó szociáldemokráciát pótolta amerikai földön. A párt szociális programja, valamint törekvése a műveltség, képzettség terjesztésére megfelelt a tengerentúli szociáldemokrata pártok profiljának. Sokat tett azért, hogy olyan ügyek kerüljenek a politikai elit és a közvélemény figyelmébe, amelyeket addig elhanyagoltak, szőnyeg alá söpörtek. Az 1900-as évek reformjaitól kezdve a New Dealig terjedő harminc évben ezek a reformok megvalósultak. Így az észak-amerikai agrárpopulisták hozzájárultak a reformok elfogadottságának kedvező légkör kialakításához, és ezen keresztül a társadalmi béke megteremtéséhez.
Milyen ehhez képest a populizmus mai megítélése? A „modernek” populizmusa ma világszerte inkább jobboldali, legalábbis a kormányzó erők körében. Ma sok tekintetben megfordultak az eredeti fogalmak. A ma populistának nevezett személyek, mozgalmak száz éve az akkori populizmus ellenségei lettek volna. Hiszen a „régi” populisták fölléptek a monopóliumok ellen, elszámoltathatóvá akarták tenni a nagy vagyonokat, szét akarták törni a kilens-struktúrákat, a sajtó és a civil társadalom elsőbbségét vallották a végrehajtó hatalommal szemben, kiálltak a környezetvédelem ügye mellett – a mai médiában populistának nevezett vezetők szinte mindegyike ezekkel ellentétes politikát követ. Legalábbis kevés a közös pont.
Az Egyesült Államok sajátos megújulási, adaptációs képességének köszönhetően sikerrel tette magáévá a populista nézeteket. Egyes tagállamokban az agrárpopulisták hatalomra kerültek (pl. Robert La Follette wisconsini kormányzó, majd szenátor), és békésen megvalósíthatták a reformterveket. Mi több, Franklin D. Roosevelt New Dealje is békés úton valósult meg, és nem vezetett el polgárháborúhoz, szemben azzal, amitől az amerikai jómódú rétegek tartottak. 
A populizmus, majd a progresszív mozgalom értékei és céljai (nyolcórás munkanap, progresszív adózás, vasúti tarifák szabályozása, közművek állami felügyelete, szenátorok közvetlen választása, népszavazások, gyermekmunka eltörlése, társadalombiztosítás, egészségügyi és fogyasztóvédelmi intézkedések) vér nélkül megvalósultak. Mindehhez szükségeltetett az amerikai rendszer szilárdsága, stabilitása, a történelmi hagyományok tiszteletének és a politikai rendszer állandó megújulásának az érzékeny egyensúlya. A szerző történészpolitológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ munkatársa 
Szerző
Paár Ádám