Ágyban fekve beszélgetünk, eldöntöttük, melyik filmet akarjuk megnézni a moziban a hétvégén, és a Pasi egyszer csak különös hallgatásba burkolózik.
– Álmos vagy? – kérdem. Mindketten gyermekét egyedül nevelő, dolgozó szülők vagyunk, szóval normális esetben semmit sem jelent a fáradt csend. Még akkor is békés, megnyugtató érzés csendben üldögélni egymás mellett, amikor nem vagyunk kimerültek. Néha azonban csend nehezül ránk, és ez a hallgatás eltér a szokásostól. Aki volt már szerelmes, pontosan tudja, miről beszélek: ez az a fajta hallgatás, amelyet csak az tud érzékelni, aki szereti azt, aki hallgat.
– Nem – feleli. Egyetlen szótag, de a hangja kissé remeg. Újabb nyugtalanító hallgatás. Ránézek. Visszanéz rám. Mosolyog, én is mosolygok, újra ránk telepszik a fülsüketítő csend, amelyet csak a paplan alatt mozgó láb neszezése tör meg. Kezdek megijedni. Az üléseken maratoni hallgatásokat is kibírok, a hálószobában azonban három másodperc is elég ebből.
– Valami baj van? – kérdem. Igyekszem közömbösre venni a hangomat, de ha létezik költői kérdés, hát ez az. A válasz nyilvánvalóan igen, mert a világtörténelem során soha semmi jó nem követte ezt a kérdést. Amikor házaspárok jönnek hozzám terápiára, néha ugyan először azt felelik, hogy nincs baj, aztán idővel kiderül az igazság, valami a következők közül: félreléptem, kimerítettem a hitelkeretemet, idős édesanyám hozzánk költözik, nem szeretem már.
A Pasi válasza sem kivétel a szabály alól:
– Úgy döntöttem, nem tudok a következő tíz évben egy fedél alatt élni egy gyerekkel.
Úgy döntöttem, nem tudok a következő tíz évben egy fedél alatt élni egy gyerekkel.
Felnevetek. Tudom, hogy nincs ebben semmi vicces, de ahhoz képest, hogy egy ideje már azt tervezgetjük, hogy egy nyolcéves gyerekkel fogunk együtt élni, ez a kijelentés annyira nevetségesen hat, hogy viccnek veszem.
A Pasi nem szól semmit, úgyhogy elhallgatok. Ránézek. Elfordítja a fejét.
– Mi a csodáról beszélsz? Hogy érted, hogy nem tudsz a következő tíz évben együtt élni egy gyerekkel?
– Sajnálom.
– Mit sajnálsz? – kérdem, mert még mindig nem értem. – Ez most komoly? Nem akarsz együtt lenni velem?
Elmagyarázza, hogy szeretne együtt lenni velem, de az ő gyerekei hamarosan elkezdik az egyetemet, és elköltöznek, ő pedig rájött, hogy nem akar újabb tíz évet várni arra, hogy üres legyen a fészek.
Leesik az állam. Szó szerint. Érzem, hogy kinyílik a szám, és az állkapcsom csak lóg a levegőben. Most először hallom ezt, beletelik egy percbe, mire sikerül rendezni a vonásaimat, és meg tudok szólalni. A fejemben az a kérdés visszhangzik, hogy mi vaaaan?, hangosan azonban azt kérdem:
– Mióta érzel így? Ha nem kérdezem meg, van-e valami baj, akkor el sem mondod? Mikor akartad elmondani?
Ilyen nincs. Öt perce döntöttük el, melyik filmet akarjuk megnézni a hétvégén. Elvileg együtt leszünk a hétvégén. Moziba megyünk!
– Nem tudom – feleli zavartan. Úgy tesz, mintha megvonná a vállát, bár a válla nem mozdul. De az egész teste ezt a mozdulatot sugározza. – Soha nem volt megfelelő a pillanat, hogy felhozzam ezt.
(Amikor a pszichológus barátnőimnek mesélem a sztorinak ezt a részletét, azonnal elő is állnak a diagnózissal: konfliktuskerülés. Amikor a nem pszichológus barátnőimnek mesélem, az ő diagnózisuk más: ez egy seggfej.)
Újabb hallgatás.
Úgy érzem, mintha kívülállóként nézném a jelenetet, látom, ahogy hihetetlen tempóban sorra veszem a gyász híres szakaszait: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. A nevetésem volt a tagadás, a „mikor akartad elmondani?” a harag, úgyhogy jön az alkudozás. Tudni akarom, hogyan lehetne valami megoldást találni. Keressek több segítséget a gyermekneveléshez? Legyen eggyel több kettesben töltött esténk?
A Pasi a fejét ingatja. Az ő gyerekei már nem kelnek fel reggel hétkor legózni, érvel. Várja, hogy végre szabad legyen, hétvégenként reggel pihenni szeretne. Mellesleg a fiam reggelente egyedül szokott legózni. Úgy tűnik, az zavarja, hogy időnként odaszól neki: „Ide nézz! Figyeled, mit építettem?”
– Az igazság az – fejtegeti a Pasi –, hogy nem akarom megnézni. Újságot akarok olvasni.
Megfordul a fejemben, hogy Földön kívüli testrablók költöztek a Pasi testébe, vagy agydaganata lett, aminek a személyiségbeli változás az első tünete. Vajon ő mit szólna hozzá, ha azért akarnék szakítani vele, mert a tinédzser lányai megmutatják nekem, milyen cicanadrágot vettek, miközben én pihenni és olvasni akarok? Nem akarom megnézni a cicanadrágot. Olvasni akarok. Milyen ember fog arra egy szakítást, hogy nem akar valamit megnézni?
– Azt hittem, feleségül akarsz venni – jegyzem meg szánalmasan.
– Úgy is van – bizonygatja. – De nem akarok egy gyerekkel együtt élni.
Ezen elgondolkodom, próbálom megfejteni. Úgy hangzik, mint a szfinx rejtvénye.
– De nekem van gyerekem – válaszolok most már kissé hangosabban. Dühös vagyok, amiért pont most hozakodik elő ezzel, sőt amiért egyáltalán előhozakodik vele. – Az nem ér, hogy csak azt kéred belőlem, amit akarsz, mint amikor csak a hamburgert kéred, de a krumplit nem, vagy amikor… amikor…
Eszembe jutnak a kliensek, akik leírják nekem, milyen lenne az ideális élet, és váltig állítják, hogy csak akkor lesznek boldogok, ha minden pontosan megvalósul ebből. Ha az a férfi nem hagyta volna ott a közgázt, hogy író legyen, ő lenne álmaim férfija (úgyhogy szakítottam is vele, inkább dög unalmas brókerekkel járok). Ha az a munkahely nem a híd túloldalán lenne, tökéletes lehetőség lenne (ezért inkább maradok a zsákutcás munkahelyemen, és továbbra is irigykedem a barátaim karrierjére). Ha nem lenne gyereke, elvenném feleségül.
Mindig van valami, amit nem tudunk elfogadni a másikban. De amikor egy kliens rendszeresen ilyen elemzésekkel áll elő, néha azt mondom neki: Ha a királynőnek töke lenne, király lenne. Ha úgy éljük az életünket, hogy folyton válogatunk, ha nem ismerjük fel, hogy a tökéletes a jó ellensége, akkor megfosztjuk magunkat a boldogságtól. A kliensek először megütköznek az őszinteségemen, végül azonban több hónappal rövidebb lesz a terápia.
– Az igazság az, hogy nem is akartam gyerekes nővel járni – jelenti ki a Pasi. – De aztán beléd szerettem, és nem tudtam, mit tegyek.
– De csak az első randi után szerettél belém, márpedig én azonnal közöltem veled, hogy van egy hatéves gyerekem. Akkor sem tudtad, mit tegyél?
Újabb fojtogató csend.
Nyilván önök is tudják, hogy az ilyen beszélgetés sehová nem vezet. Megfordul a fejemben, hogy talán valami másról lehet szó. Naná, hogy másról van szó! Elvégre ez a duma arról, hogy szabadságra vágyik, az ősrégi „nem veled van a baj, hanem velem” szakítószöveg egy változata (amit mindig úgy kell érteni, hogy „nem velem van a baj, hanem veled”). A Pasinak nem tetszik valami, csak fél elmondani? Higgadtan felteszem neki a kérdést, halkan, mert tisztában vagyok azzal, hogy a nagyon mérges emberrel nehéz kapcsolatot teremteni. A Pasi azonban állítja, hogy csupán annyi a baja, hogy nem akar egy gyerekkel együtt élni, velem semmi problémája.
Döbbenten, zavartan hallgatok. Nem értem, hogy nem került ez eddig szóba. Hogy képes egy ember jóízűn aludni valaki mellett, közös életet tervezni vele, miközben titokban azon rágódik, lelépjen-e? (A válasz egyszerű: létezik egy gyakori elhárító mechanizmus, az elhatárolás. De jelenleg ezt nem látom be, mert lefoglal egy másik elhárító mechanizmus, a tagadás alkalmazása.)
A Pasi mellesleg ügyvéd, úgy fejti ki az érveit, ahogy az esküdtszék előtt tenné. Tényleg el akar venni feleségül. Tényleg szeret. De több időt szeretne velem tölteni. Szeretné, ha megtehetnénk, hogy egy-egy hétvégén gondolunk egyet, és elutazunk, vagy ha munkából hazatérve elmehetnénk vacsorázni anélkül, hogy aggódni kellene egy harmadik személy miatt. Meghitt párkapcsolatra vágyik, nem családi közösségre. Amikor megtudta, hogy kicsi gyerekem van, belátta, hogy a helyzet nem ideális, nekem viszont nem szólt, mert azt hitte, tud majd alkalmazkodni. Eltelt azonban két év, és tervezni kezdtük a közös otthont, épp akkor, amikor számára már elérhető távolságba került a szabadság. És ekkor rájött, milyen fontos ez neki. Tudta, hogy véget kell vetnie a kapcsolatnak, de nem akarta megtenni ezt a lépést, és amikor eltervezte, hogy beszél velem, nem tudta, hogyan hozza fel a témát, hiszen nagyon elmélyült a kapcsolatunk, ráadásul tudta, hogy haragudni fogok. Azt állítja, azért halogatta a beszélgetést, mert nem akart bunkó lenni.
A védelem pihen, és nagyon sajnálja.
– Sajnálod? Hát képzeld! Azzal, hogy megpróbáltál NEM bunkó lenni, a világ LEGNAGYOBB bunkója lettél!
Megint hallgat, és ekkor megértem végre: a korábbi vészjósló hallgatás volt a módszere arra, hogy szóba hozza a témát. És bár addig járjuk a kérdést körbe-körbe, amíg be nem süt a nap a redőny résein át, legbelül mindketten tudjuk, hogy itt már nincs mit mondani.
Nekem gyerekem van. Ő szabadságra vágyik. A gyerek és a szabadság kölcsönösen kizárja egymást.
Ha a királynőnek töke lenne, ő lenne a király.
Dudik Annamária Éva fordítása
