A helyzet fokozódik

Vagy durvulása, ahogy a hírekből kiveszem. Ugyanis egyre eszementebb dolgokkal kell találkoznunk abban az életben, ami körülöttünk zajlik. És már nem is akármivel, hanem egy szürreális szellemidézéssel. 
Egy rebellis lelkületű, szókimondó, de kényelemszerető magyar polgár, mint én, okkal tarthat attól, hogy legszebb álmából zavarják fel. Ezt pedig nagyon nem szereti. Tarthat, méghozzá azért, mert a napokban kiszabadult mesebeli palackjából az a szellem, amit bezárva tudtunk úgy hatvan-hetven éve. Az ugyanis, hogy megint jár hajnalonta a fekete autó (újrafestve) és hatóságilag remake-et kapott a csengőfrász. Amivel egy nap alatt sikerült bejárni a világsajtót.
A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem: nem félek. Nem félek attól, hogy valami írásom miatt begyűjtenek, de marhára nem szeretem, ha hajnali hatkor rám zörgetik az ajtót, és teljesen jogszerűtlenül, fölöslegesen, sőt ostobán beletaposnak polgári méltóságú életembe, majd ezután nekem kell perelnem, hogy visszanyerjem állampolgári becsületemet. Rendeletbe kéne adni – hisz úgyis rendeleti a kormányzás –, hogy a magamfajta, régivágású, hagyományokra érzékeny, idősödő, vidéki úriembereket a kipcsákbasi ávósai délelőtt 11 óra előtt nem zargathatják.  
De ez még nem minden. A durvulás már a közbeszédben is megjelent, jelesül hazánk nemzeti neveldéjében, ahol a bajszos óvóbácsi rendre (ki)oktatja a butuska neveletlenkedőket (az ellenzéki ketteskéket), akiknek mindenféle kirekesztéseket is elrendel. Mert ugye „aki nem lép egyszerre…”, az nem lehet a nemzet része, sőt rétest sem kap estére. Jó a memóriám, és talán az ízlésem is, ezért még emlékszem azokra a parlamenti időkre, amikor olyan igazi, talpig úriemberek is ültek ott, mint pl. családi barátunk, a néhai Isépy Tamás, diósgyőri ügyvéd. Ma már ilyennek ott nyoma sincs, ellenben pocsék kocsmai köpdösődés alakult ki. Ilyesmiért régebben simán párbajoztak eleink, de legalábbis a fokost elővették. 
Aztán meg itt van ez a járvány, amikor mindenkinek oda kéne tennie magát. De például emlékszik-e valaki arra az EDDSZ-es minden lében kanál amazonra, aki mindig ott volt, ahol nem történt semmi, és jártatta a száját? Na, ilyenkor hol van őnagysága? A fizetését azért nyilván felveszi. Viszont ha eleddig ilyen harcias volt, akkor most volna itt az ideje, hogy tépje a száját, és harcoljon amazonként a nővérek és orvosok érdekeiért, hogy például ne táppénzt kapjanak, ha munkahelyükön megfertőződnek, hanem veszélyességi pótlékot, sőt annak a lehetetlen állapotnak a megszüntetéséért is, ami még ma is 27 százalék áfát terhel a vírus elleni védekezés eszközeire. Ami egészen érthetetlen. Szóval fokozódik a nagy nemzeti szájtépés, és egyre durvábban.  
De nemcsak hazailag, hanem nemzetközileg is. Igen, hiszen a környéken sikerült kis hazánknak csaknem mindenkivel összekülönbözni. Most ugyanis éppen keleti szomszédunk nyilvánította azt a napot nemzeti örömünnepükké, amit mi itthon a nemzeti összetartozás gyásznapjává tettünk meg. Szóval kaptunk egy csúnya kokeszt arra a földgömbre, amit a világsajtó tett közzé őfelsége trónterméből. Mintha csak a régi Chaplin film elevenedett volna meg. Nem csodálkoznék, ha az idei tusványosi nyári egyetemet a szomszéd – például – járványügyi okból nem engedélyezné.
És még szerencse, hogy hebrencs külügyérünk nem üzent hadat egész Skandináviának heveny, ősmagyar felindulásában. A szerző borász 
Szerző
Kuthi Csaba

Törvényhozási próbaüzem

Az elmúlt időszak leglátványosabb politikai csatája az Orbán-kormány korlátlan idejű felhatalmazása volt, amelyet – a kétharmados többséget kihasználva – a kormányfő mamelukjai természetesen meg is szavaztak. A járvány sikeres kezelése érdekében az ellenzéki pártok mindegyike kész volt támogatni a kormány rendkívüli felhatalmazását, de ehhez egyetlen - hangsúlyosan formai - feltételt is szabtak. Nevezetesen azt, hogy a különleges felhatalmazásnak legyen egy végső határideje. (Még az ún. Ermächtigungsgesetz 1937-es elfogadásakor is volt konkrét határidő, amit aztán a német birodalmi parlament kétszer meghosszabbított. A felhatalmazás csak 1943-ban vált határidő nélkülivé, de erről már nem a német parlament, hanem a Führer döntött.) 
A felhatalmazás időbeli korlátjával szemben Orbánék semmiféle érdemi ellenérvet nem tudtak megfogalmazni, próbálkozásuk maximum addig terjedt, hogy a visszavonás úgyis a parlament döntésétől függ. A helyzetet ismerők, határon innen és túl, kínjukban halálra röhögték magukat, hiszen teljesen nyilvánvaló volt, hogy Orbán előzetes hozzájárulása nélkül a kormányoldali képviselők még kérdezni se mernek, nemhogy Orbán álláspontja ellenére megszüntetni kormányának korlátlan felhatalmazását. 
Aztán a minap Orbán Viktor bejelentette, hogy a kormány május végén „vissza tudja adni” a felhatalmazást. Ismerve az Orbán-rezsim kampányvezérelt üzemmódját, elég könnyű felvázolni, hogy mostantól mi lesz a vészhelyzet megszüntetését követő kormányzati igehirdetés központi tézise. Ennek alaphangját maga a kormányfő adta meg, amikor külföldi sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott, hogy a különleges felhatalmazás visszaadása után „mindenkinek adunk egy esélyt, hogy elnézést kérjen Magyarországtól az igaztalan vádakért”. 
Teljesen nyilvánvaló, hogy sem a hazai ellenzéki pártok, sem a demokrácia külföldi hívei nem fognak elnézést kérni korábban megfogalmazott kritikájuk miatt – és erre nagyon alapos indokuk van. Nevezetesen az, hogy ők nem azzal vádolták Orbánt és cinkosait, hogy soha nem fogják visszaadni a felhatalmazást, hanem azzal, hogy előállították ennek a formailag „alkotmányos” lehetőségét. Ez pedig egyáltalán nem igaztalan vád, különösen annak ismeretében, hogy Orbán milyen mesterterv alapján és milyen taktikai húzásokkal üresítette ki már eddig is a demokratikus hatalommegosztás szerveit és mechanizmusát. A demokratikus ellenzék márciusban csak azt akarta elérni, hogy egy előre meghatározott időszakot követően legyen kötelező a parlament elé terjeszteni a döntést arról, hogy a legfőbb népképviseleti szerv meghosszabbítja-e vagy pedig visszavonja a válságkezelésre adott teljes körű jogosítványt. 
2015 őszén Orbánék már kihirdettek egy „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet”, amelynek visszavonására mind a mai napig nem került sor, méghozzá az azt indokoló lényeges körülmények alapvető megváltozása ellenére sem. Ezért el kell gondolkoznunk azon, hogy egy ilyen öncélú és önérdekű hatalomgyakorlást megvalósító kormányzat vajon nem előzetes terepi kísérletnek, azaz „próbaüzemnek” tekinti-e a járvánnyal indokolt, de annak alakulásától függetlenül is fenntartható rendeleti kormányzást egy tényleges és örökéletű Ermächtigung lehetőségének kipróbálására? A kérdés megválaszolásához nem hagyható figyelmen kívül, hogy miképpen élt vissza az elmúlt hónapokban Orbán Viktor és csapata azzal a korlátlan felhatalmazással, amelyet márciusban hangsúlyosan „az élet- és vagyonbiztonságot veszélyeztető tömeges megbetegedést okozó humánjárvány következményeinek elhárítása, a magyar állampolgárok egészségének és életének megóvása érdekében” – formailag törvényes és alkotmányos módon – ragadott magához. 
Nem rosszindulatú és nem alaptalan feltételezésről, vagy pláne vádaskodásról van tehát szó. Az ismert tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy tervszerű, öncélú, a válság leküzdésével egyáltalán nem indokolható jogalkotás (is) történt. Nem vitatható, hogy Orbánék szándékosan és tudatosan visszaéltek a felhatalmazással, még ha hamarosan vissza is fogják adni azt. Az önkény és az egypárti hatalomgyakorlás szándéka az egész ügyben nyomon követhető. A rendeleti kormányzás jogalkotása is érvényben marad, végső soron kétségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltatva arra, hogy Orbánék nem a felhatalmazás eredeti céljára korlátozva, hanem azon jelentősen túlterjeszkedve is éltek ezzel a jogosítvánnyal. 
A korlátlan felhatalmazás története utóbb kétségtelenül önálló politikai és jogi értékelés tárgyát kell képezze, de az már most is egyértelmű, hogy végül Orbán Viktornak kell majd bocsánatot kérnie. A szerző mérnök-közgazdász 
Szerző
Lázár András

Osztályharcos eper

Maszkba burkolózott a kisvárosi piac, de azért látszik, borul a fegyelem. Idősáv ide, védett kor oda, együtt hullámzik kora reggel húsz és hetvenéves, a távolságot nehéz tartani, s a gyarlóságot sem könnyű leküzdeni. Itt mindenki a legszebbet akarja, legyen szó kosszarvú paprikapalántáról, hat hetes kislibáról, borospince mélyén érlelt kecskesajtról, de akár két kiló újkrumpliról, ezért jön, amikor jönni akar. Lehetőleg minél korábban. 
A helyi közösség nem nagy, pár ezer ember, legtöbben szegről-végről rokonai is egymásnak, de ha nem, évek óta találkoznak, köszönnek, beszélgetnek. Ugyan ki szólna itt rá a hatvanhét éves Terka nénire, hogy rossz időpontban jött, várnia kellene még fél órát, még ha fáj is a lába, s padra leülve várakozni ebben a cudar szélben cseppet sem kellemes. Dehogy szólnak, szemet huny mindenki, érezni a cinkosságot a levegőben, de leginkább a kételyt, hogy vajon van-e ennek az egész felfordulásnak kézzelfogható haszna, s érdemeli-e a vakhitet, az engedelmességet az, aki most a parancsokat osztja. 
A pultoknál mindenféle összeesküvés-elméletekről suttognak, van, aki száját félig eltakarva oszt meg blogcímeket, ahol leírják a tutit, s akad, ki nagy hangon ecseteli, melyik internetes nagyágyút vitték el bilincsben Amerikában, amiért ráhozta a vírust az egész világra. 
Három láda eper van a férfinál, aki évek óta itt árul, mindig ugyanannál az asztalnál. Ár egyiken sincs, nincs rá szükség, hogy kiírja, tíz órára elfogy az utolsó szem is. Az ő esetében nem kérdés a bizalom, tavaly is a sajátját hozta, tavalyelőtt is, ha drágábban méri is, mint a többiek, nem marad a nyakán egy deka sem. Azt mondja, hozna ő több ládával, de nincs, aki leszedje, egyedül van, mint az ujjam, ennyi telik az erejéből.
– Gondoltam, ültetek még pár hektáron gyümölcsöst is mellé, mert csára-búra osztogatták ilyenre a támogatást. Nézze meg az országot, tele van gyümölcsfákkal. Belekergették az embereket a telepítésbe, mindenki azt hitte, ez mekkora biznisz, aztán ott maradt a ganajban. Nem jön ide már se a román, se az ukrán, minek jönne, jobban keres otthon, vagy ha elmegy Angliába, s ott szedi a termést – mondja, s arrébb igazgat néhány eperszemet.
Közelebb hajol, fontoskodva.
- A gyárosok, bizony, azok vannak az egész mögött. Mert mit csinál a szegény paraszt, ha nem tudja leszedetni a gyümölcsöt? Otthagyni, megrohasztani nem akarja, közben meg fut a pénze után, hát belekapaszkodik az első kézbe, ami mentőövet dob neki. Jön a konzervgyáros, kombájnnal levereti az egészet, s viszi a drága jó meggyet meg cseresznyét fillérekért. Így lesz ez az idén is, így lesz jövőre is, úgyhogy maradtam inkább az epresemnél, ezzel még elbírok, ha meg nem, beszántom az egészet, hadd legyen a gilisztáké.
A törzsvevők meg a szomszédos árusok bólogatnak. A három láda eper hirtelen az ellenállás szimbóluma lesz, osztályharcos lendülettel vesz belőle, aki vesz, s közben mintha a csarnok oszlopait rengető szél is arról harsogna, messze még a békeidő, ha lesz is valaha.
Hozna ő több ládával, de nincs, aki leszedje, egyedül van, mint az ujjam, ennyi telik az erejéből

Szerző
Doros Judit