A szellem bátorságáról

Publikálás dátuma
2020.05.23. 19:50

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
A kíméletlen kritika azt jelenti, hogy aki faggatja a valóságot, minden korban, függetlenül a társadalmi rendszerektől, politikai berendezkedésektől, egy sajátos, kettős kritériumnak kell, hogy megfeleljen.
Az alábbiakban szellemi közéletünk egyik aktuális kérdését járnám körbe. Arról gondolkodom, hogy napi politikai csatározásainkban, közgondolkodásunkban, általában a fogalmi kultúránkban miért érzékelhető kevésbé és ritkán a szellem igazi bátorsága. A bátorság ezen fokának, megnyilvánulási formájának a kritikai, önkritikai gondolkodásmódot tekintem. A szellemi bátorság ritka adománya a sorsnak, fontosságát senki nem vitatja, és sokunkban csodálatot vált ki ez az erény. Első pillanatra magától értetődő dolognak, nemes irányadó elvnek tűnik, a gyakorlatba való átültetése mégis oly nehezen történik meg. Azt hiszem, csak az a politikus, kutató, szakértő, bölcselő és/vagy bármilyen állampolgár adhat tanúbizonyságot szellemi bátorságáról, aki rendkívül erős jellemmel, mély eltökéltséggel és magas rendű erkölcsi érzékkel bír. A kritikai attitűddel találkozhatunk a politikai kultúrában (leginkább a mindenkori ellenzék soraiban), azonban szerepe különösen a társadalomtudományos életben és a fogalmi kultúrában (bölcselet) válik fontossá. Számomra rendkívül imponáló például a szociológus Szelényi Iván vallomása, hadd idézzem: „ami engem a szociológiához vonzott, az a kritikai reflexivitás volt, amivel az általunk használt adatokra is tekintünk (…) A kutató kritikai reflexió alá vonja, hogy mit jelentenek az adatai.” Arról van tehát szó, hogy az elmeműködés felülemelkedhet saját kutatási eredményein, s mintegy távolról veheti górcső alá a kapott adatait, tényeit, melynek során mérlegelhet, és ha szükséges, kijelölheti saját kutatása korlátait, netán önkritikusan felülbírálhatja bizonyos állításait. Milyen üdvös is lenne, ha ez az erény általános jellemzővé válna a valóság mindenkori gondolati megragadásában! A filozófia – sok más mellett – nagyban segítheti megérteni a dolgokhoz való kritikai hozzáállás lényegét. Mindenféle konkrét bölcseleti szakszöveg hivatkozása nélkül szeretném itt felhívni a figyelmet egy levélrészletre, amely a szűk filozófiai szakmai körön kívül alig ismert, pedig mondanivalója sokunkhoz szólhat. Az ifjú Marxnak, Rugéhoz írt leveléről van szó. Mielőtt megrökönyödne bárki is Marx neve kapcsán, arra kérném a tisztelt olvasót, vegye fontolóra az alábbi sorokat, politikai és világnézeti hovatartozástól függetlenül: a filozófia dolga „minden fennálló kíméletlen kritikája, (…) abban az értelemben, hogy nem fél eredményeitől, és éppoly kevéssé a meglevő hatalmakkal való konfliktusoktól”. (Csak zárójelben írom, filozófiai ars poeticának is felfogható ez a feladat-kijelölés, amelyhez Marx élete végéig hű maradt.) Ha a szöveget önmagában és mintegy semleges értelmezőként vizsgáljuk, könnyű érzékelnünk a „kíméletlen kritika” kettős vonatkozását. A kíméletlen kritika azt jelenti, hogy a bölcselő – és hadd általánosítsak – valamint bárki, aki faggatja a valóságot, minden korban, függetlenül a társadalmi rendszerektől, politikai berendezkedésektől, egy sajátos, kettős kritériumnak kell, hogy megfeleljen. Egyrészt nem fél az adott politikai hatalommal való konfliktustól, másrészt nem ijed meg a saját eredményeitől sem. Ami az előbbi követelményt illeti, a történelem arról tanúskodik, hogy aki kritikát merészel gyakorolni, az könnyen összetűzésbe kerülhet a mindenkori politikai hatalmon levőkkel (ez nem az úgynevezett „133 bátor képviselő” világa!) vagy/és munkahelyi feljebbvalókkal, más egyéb intézeti vezetőkkel. A kritikával élő ember (ellenzéki politikus, munkahelyi beosztott vagy egyszerű állampolgár stb.) általában alul fog maradni a hatalommal vívott vitában, és kénytelen lesz számos kellemetlenséggel számolni. Magyarországon, szerencsére, ma már nem kell az életével fizetnie annak, aki például bírálja az adott politika lépéseit, ám sokféle retorzió érheti így is: például munkahelyi elbocsátás, szakmai előmenetel elodázása, pályázatok igazságtalan, sőt jogtalan értékelése, megalázó személyes támadás, az adóhivatallal való riogatás, különféle büntetések kirovása, mi több, maga a munkahely felszámolása. (Ne felejtsük a Népszabadság ravasz és méltánytalan megszüntetését!) Igaz, a bíráló tevékenység még nem azonos a valóság tényeinek puszta felvetésével, ám ez utóbbi esetben is már aggódhatunk valamilyen lelki nyomás, netán állásvesztés miatt. (Nem vigasztal, hogy akad olyan ország, ahol börtön jár az objektív tények hangoztatásáért.) Akárhogy is van, a valósághoz való kritikus hozzáállás komoly kihívás elé állítja az embert, amely kockázat – azt hiszem – egyenes gerincet, nagy fokú lelkierőt, és mindenekelőtt bátorságot igényel. A hatalommal szembeni konfliktus-vállaló magatartás következményét elviekben, minden további nélkül átlátjuk és értjük, miközben annak felvállalását a mindennapi gyakorlatban, sajnos, kevésbé tapasztalhatjuk. Azonban a marxi útmutatás másik részével, tehát a "nem fél saját eredményeitől” formula, értelmezésével már bajok vannak. A gond ott kezdődik, hogy általában inkább szemet hunyunk fölötte, elhallgatjuk, mintsem komolyan végiggondolnánk. Jóllehet, fontos elv és módszertani tanulság fogalmazódik itt meg, melynek lényegét indokolt tisztáznunk és egyértelművé tennünk. (És persze még üdvözlendőbb dolog lenne, ha tudnánk gyakorolni is a gondolkodásunkban, vitáinkban.) Miről van szó? A kutató (és általában a véleményt formáló, gondolkodó polgár), amikor vizsgálja az adott tárgyat, témát, mindig valamilyen korábbi ismeretanyagból, konkrét elképzelésből, hipotézisből indul ki, majd végzi az elemzőmunkát, kibontja az okfejtést. Az igazi probléma akkor születik, amikor megáll az első kézenfekvő eredménynél, amely mintha nyomban igazolná kiindulópontját. Ám nem megy tovább a vizsgálódásában a más összefüggések, szempontok, vélemények figyelembe vétele és ütköztetése irányába, hanem a könnyebb ellenállást választva, megelégszik a saját részeredményével. Győz a gondolkodói hiúsága. Vagyis nem akarja és/vagy nem képes végigvinni a gondolatot, következetesen boncolgatni a szóban forgó kérdést mindaddig, amíg egyáltalában lehetséges az. Ugyanakkor, ha kész és képes a saját, elsőre kigondolt és kimondott állítását tovább vizsgálni, mérlegelni, ütköztetni újabb szemponttal, akár mások által jelzett gondolatokkal is kontrollálni, akkor az elemzés végén nem ritkán odajuthat, hogy kénytelen módosítani, revideálni vagy teljesen új alapokra helyezni korábbi saját álláspontját. A „nem fél saját eredményeitől” kijelentés tehát azt jelenti, hogy a kritikai gondolkodásmód következetes alkalmazása időnként már átvezethet az önkorrekció bátorságához. Ez utóbbi erény nem kisebb jelentőségű a korábbinál. Ott valamilyen külső erővel szemben kell harcolni, itt viszont önmagunkkal, saját kényelmünkkel és hiúságunkkal szükséges viaskodnunk. Mindkettő külön-külön is embert próbáló kihívás. A bátorság sokféle formában nyilvánulhat meg és többféle szemszögből vizsgálhatjuk, vitathatjuk. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy a szellemi bátorság (a fenti felfogás) jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni. És a kritikai reflexivitás erényét már igen korán célszerű gyakoroltatni és példaként felállítani. Hadd utaljak legalább egyetlen (a pedagógiai kultúrát érintő) hatásra. Az önálló véleményformálás, a tekintély, a hatalom elvtelen kiszolgálásának elutasítása, az adott dolgokhoz, feladatokhoz és önmagunkhoz történő kritikai hozzáállás nemcsak a tudományos kutatás, a bölcseleti gondolkodás, a politika és a közbeszéd, hanem a pedagógia számára is fontos. S bár ez az írás nem a nevelőmunka problémáiról szól, de – zárásként – megfontolásra javasolnám, hogy az új NAT bevezetése körüli viták, majd a megvalósítása során a döntő kérdéssé azt tegyük, hogy a szellemi bátorság végül is miként, hogyan és milyen arányban fog érvényesülni.
Szerző

A tagadás maga

Publikálás dátuma
2020.05.23. 18:41
Dybuk a Független Színpadon 1991-ben
Fotó: OSZMI
„Amikor én voltam Hamlet, azt a grundon focizó fiúk is tudták, akkor még ennyire fontos volt a színház” – mondta nekem egyszer.
Gábor Miklós a tagadás volt maga. A mindent megkérdőjelezés megszállottja. Ezért volt annyira zseniális Lucifer, ami kitetszik a róla rendezett virtuális fotókiállításból is. Hosszasan bámulom a Ruszt József – aki szintén mestere volt a tagadásnak – rendezte egykori ütős Az ember tragédiája zalaegerszegi előadásának Ilovszky Béla által készített érzékletes fotóit. Ezek az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet virtuális, Hősök tere című tárlatán nézhetők meg, amit Huber Beáta állított össze. Gábor Miklós külsőre hétköznapi, mondhatni civil ördögöt alakított, olyan jelmezben, amiben manapság is minden további nélkül kimehetne az utcára. Ruszt azt akarta, egyértelmű legyen, hogy a sátánoknak nincs szarvuk, nem hordanak fekete klepetust, semmi nem különbözteti őket meg másoktól. Itt élnek közöttünk az elaljasultak, észre kell vennünk, hogy ők azok, ha báránybőrbe bújnak is, sőt, annak is tudatosulnia kell, hogy nekünk is vannak szörnyű ördögi hajlamaink. Az egyik felvételen, bár egy kardra támaszkodik, olyan nyugodt, mintha elmélázó, mélyen eltöprengő értelmiségi lenne, aki meghányja-veti magában a világ dolgait. Ez civilben is Gábor egyik énje volt, a sokat olvasó, majd sokat is író entellektüel, aki rengeteg mindenen elfilozofálgat, elméltatlankodik. De ott van egy másik képen, hogy tudott ő őserő is lenni, láthatjuk, ahogy szintén Luciferként, magából riasztóan kikelve üvölt, tán éppen az egész emberiséget átkozza el. Döbbenetes, hogy ő, az örök kétkedő, aki, ahogy ezt egy interjúban nekem is elmondta, már gyerekkorában kívülről, a többiektől elkülönülten szemlélte a környezetét, bizonyos ideig felült a kommunizmus agresszív téveszméinek, ráadásul párttitkárként maga is terjesztőivé vált. De addig megjárta a hadak útját, nem csoda, hogy nagyon akart hinni valami üdvözítőnek tűnőben. Miután végzett, a Nemzetibe szerződtették, de egy hónap után kirúgták zsidósága miatt. Ekkor még a Madách Színházhoz mehetett, ám fél év múlva ott is közölték, hogy nem léphet színpadra. 1940-ben végezte az akadémiát, és attól kezdve nem hagyták békén. Örülnie kellett, hogy nem munkaszolgálatra viszik, hanem katonaként kockáztatja az életét a fronton. Átszökött a szlovák partizánokhoz, akik berakták a magyar hadifoglyok közé. Onnan viszont a németek szabadították föl, akiknek, hogy életben maradhasson, azt hazudta: a szlovákok fogták el. Tényleg nem csoda, hogy hinni akart egy viszonylag hamar szebb jövőt ígérő eszmében. És ezért hittel eljátszotta az amúgy a poklok poklát létrehozó Sztálint. A nevezetes Wellesz Ella felvételén íróasztal mögött ül, egyenruhára emlékeztető zárt zubbonyban, pipázik, és a nép nagy vezérét sugalló, roppant fontos arckifejezéssel ír. Rögtön e szerep eljátszása után, rossz nyelvek szerint kimondottan ezért, Kossuth-díjat kapott. Párttitkári múltját és ezt, akadtak, akik soha nem bocsájtották meg neki, bár kiábrándulva, semmilyen vezetői funkciót nem vállalt többé. A körülötte megfogyatkozó levegő miatt átmenekül 1954-ben a Madách Színházba, ami több mint 20 évig a szakmai otthona. Itt játssza el emblematikussá vált szerepét, a Hamletet. Persze dán királyfiként is vannak róla fotók, Bartal Ferenc egyik felvételén teljesen könyvbe réved. Egy másik fotón szintén töprengve a semmibe bámul, a lét értelmét firtató okos tekintettel. Korszakossá vált ez a Vámos László által rendezett, 1962-ben bemutatott produkció. Sokan a segítségével gondolták végig az 1956-os forradalmat és a hatását. „Amikor én voltam Hamlet, azt a grundon focizó fiúk is tudták, akkor még ennyire fontos volt a színház”, mondta nekem egyszer. Majd a rá oly jellemző gunyoros mosollyal, legyintés kíséretében hozzátette: „minket azóta már elfelejtettek.” Ezalatt a szintén kitűnő színészt, a második feleségét, Vass Évát is értette. És ez sajnos félig-meddig igaz volt, életük utolsó szakaszában mindketten begubóztak patinás Katona József utcai lakásukba. Gábort leginkább a szövegszerkesztője foglalkoztatta, elmés könyveket írt. Visszarévedt mindenre, ami megtörtént vele, érdekelte a színészet és a rendezés elmélete is. Színpadra állított néhány darabot, de azt tagadta, hogy rendező lenne; játékmesternek titulálta magát, aki színészi tapasztalatait átadja a kollégáinak. Sokan tartották túl komoly, nehezen megközelíthető embernek, pedig gyermeki játékosság, elementáris komikusi véna, sőt, jó értelemben vett ripacséria is volt benne bőven. Tán ez is vezérelte, amikor – sokak meglepetésére – a Madáchból Ruszt József miatt Kecskemétre szerződött. Ott kiélhette magát, úgy érezte, hogy igazán szabad. Ingázott a Trabantjával, és dicsekedett a puritanizmusával, hogy ő soha nem akart budai villát, menő autót, mint a kollégái. Rusztnál például az is izgatta, hogy alig használ díszleteket, kellékekre se nagyon van szükség, mindent a színész testével-lelkével kellett megoldani. Imádta például, amikor a Ruszt által alapított Független Színpad remek Rómeó és Júlia előadásában, úgy oldották meg az erkélyjelenetet, hogy Rómeó ült vagy feküdt a földön, Júlia pedig állt. És tényleg, mi kell más a szerelemhez? Ahogy a jó színházhoz sem kell feltétlen több. Ruszttal utoljára akkor dolgozott, amikor a Fekete Lyuk nevű izgalmas alternatív szórakozóhelyen eljátszotta a Dybuk csodarabbiját. Erről is látható egy Ilovszky-kép. Áll fehér klepetusban, a botját a magasba emeli, mondja és mondja a magáét. E szerepébe sokat belejátszhatott a bölcsességéből, a fanyar humorából, rengeteget megmutathatott abból is, hogy ő maga mit gondol a világról. Tényleg értelmiségi volt ízig-vérig, utolsó időszakában időnként azt gondoltam, túlelemzi, túlagyalja a szerepeit, és ettől nem mindig annyira elementáris, mint amit megszoktunk tőle. De amikor például a Játékszínben Eörsi István Az interjú című darabjában az idős Lukács Györgyöt alakította, igazán csillogtathatta az intellektusát. Aztán tán utolsó színpadi szerepében, A macska és a kanári című helyes krimivígjátékban, ugyancsak a Játékszínben, megmutatta, hogy tud ő lazán bolondozni is, ha erre van szükség. Mert persze amúgy mindent tudott a színházról, de végül már inkább csak írt, írt és írt. Rezignálttá vált. Némiképp önként vonult ki a szakmából, az életből, könyvekben akarta átadni a tudását. Ez a virtuális kiállítás segít abban, hogy felelevenítsük korszakos színészetét.
Szerző

Bihari Tamás: Édes-keserű életmese

Publikálás dátuma
2020.05.23. 15:21

Fotó: Pinterest
A dolgozó nép nevében lefoglalom az üzletet és mindent, ami benne található! Adja át a kulcsokat, a kasszáét is beleértve! – rontott be két bőrkabátos ember egy napon a Ravasz cukrászdába. A harmincas évei elején járó fiatal cukrászmester talán meg sem lepődött igazán azon az 1951-es nyári napon, vagy ha igen, legföljebb azon, hogy csak a nagy államosítási hullám után, most jutott eszükbe az elvtársaknak a kis Krisztina körúti cukrászdát is a dolgozó nép tulajdonába átvenni. Nem ellenkezett, hiába is tette volna. Levette fehér munkaköpenyét, hiszen már az is köztulajdonnak számított, és helyette felöltötte a zakóját. A tárcájától, a benne lévő pénzzel együtt, már megszabadították a „népakarat” buzgó végrehajtói, így csak a noteszét és kedvenc töltőtollát tette zsebre. Vagyis csak tette volna, de az egyik bőrkabátos egy irtózatos és váratlan pofon kíséretében ráordított, hogy azonnal tegye vissza a pultra, mert az is a proletárdiktatúrát illeti. A fiatal cukrász mester letette a tollat és a noteszt, majd égő arccal, megalázottan kilépett a családi cukrászda ajtaján. A csöndes budai cukrászdát idősebb Ravasz László alapította, valamikor az előző századforduló után néhány évvel. A Budapesti Cukrász Ipartestület későbbi alelnöke a felvidéki Sáros megyében, Alsósebesen született, a Monarchia fénykorában, 1881-ben. Követve az egykori céhlegényeket, vándorútra indult, de nem a szárazföldön, mint elődei hosszú évszázadokon át. Egy dél-afrikai lobogó alatt az óceánokat járó hajón szolgált cukrászként. A világ sok kikötőjébe, városába eljutott, és magába szívta a helyi édességek készítésének tudományát. Azután megunván ezt a vízi-vándor életet, elegendő tőkét gyűjtve, egy napon Budapestre érkezett, az akkor már Bécs méltó versenytársává fejlődött világvárosba. A szolid polgári környéken, a Krisztina város 21. alatt bérelt üzlethelyiségben nyitotta meg a Ravasz cukrászdát. Rövidesen már kialakult a törzsvendégköre és bizakodva tekintett a jövőbe. Nem ő volt az egyetlen, aki nem láthatta előre, hogy ez a jövő az addigi aranykor végét jelenti. Kitört a „nagy háború”, ahogy a kortársak nevezték. Gavrilo Princip és Ferenc Jóska ahogy más milliók, úgy a cukrászmester számításait is keresztülhúzta. Berukkolt ő is, és vitézül harcolhatott, mert a katonazubbonyát egyebek mellett a Károly-csapatkereszt is ékesítette. Az üzlet, ha a hadigazdálkodás nehézségeit nem számítjuk, szerencsére továbbra is működött. Egy 1916-os fotón már hölgyek is feltűntek az alkalmazottak között, mert a férfiak a fronton voltak. Időközben, ’18 nyarán megszületett ifj. Ravasz László, s a családi hagyomány, hogy az első szülött fiú minidig a László nevet lapja. A jelenlegi ötödik generáció elsőszülöttje a kis Laci. Az összeomlást követően jöttek a forradalmak. A kommün alatt kifosztották az üzletet, s a pénztárgép kalandos úton, a Balaton mellől került vissza a Krisztina körúti cukrászdába. A 30-as években elektromos hűtőgéppel akarta korszerűsíteni üzletét, de a helyiség tulajdonosa, félve az esetleges rövidzárlat okozta tűztől, nem engedte. A cukrászmester nem vitatkozott. Megvásárolta a Krisztina körút 75. alatti házat, s a földszinten újranyitotta a cukrászdáját. Ezután jött a második világégés. És a tragédia. Id. Ravasz ’45 január 6-án belehalt egy aknaszilánk okozta sebesülésébe. A cukrászda azonban túlélte alapítóját, s özvegye vette át az irányítást. Ifj. László a Földművelésügyi Minisztériumba került, mint tehetséges fiatal közgazdász. A proletárdiktatúra azonban éber volt, ’49-ben, „tőkés” családi származása miatt távoznia kellett. Így, ha nem is teljesen saját akaratából, de folytatta id. László mesterségét. Egészen addig a bizonyos napig. A családi dokumentumokban persze szó sem esik einstandolásról. A papiros szerint özv. Ravasz Lászlóné „átengedi” az V. kerületi Vendéglátóipari Vállalatnak az üzlethelyiséget, a levélhez csatolt leltárban foglalt berendezési tárgyakkal együtt. A „bérleti szerződés” érvényes 1951. július 15. napjától. Ravasz László elszántan küzdött a megélhetésért, hiszen a családalapítás után az ’50-es évek közepéig három gyermeke született, s el kellett tartania őket. A kádári „konszolidáció” megbocsátotta a „tőkés” származást és cukrászmester-okleveles vegyészmérnök élelmiszervegyészként térhetett vissza szakmájához, sőt, horribile dictu, ’65-ben doktori címet is szerzett. Számos találmány és tanulmány, tankönyv fűződik a nevéhez. Nem lett hűtlen az apai örökséghez sem, és társszerzője lett a „Cukrászat” című alapműnek, amit a szakmában csak cukrászbibliaként emlegetnek. Én a fiai barátjaként a ’70-es években ismerhettem meg Ravasz Laci bácsit. Gyakori vendég voltam a József körúti lakásban, ahol a manzárdszobában lakott a két fiú, Laci, Misi és a nővérük Mári. Fogalmam sem volt arról, hogy Laci bácsi milyen megpróbáltatásokon ment keresztül. Csak sok évvel később tudtam megfogalmazni, hogy benne éreztem meg azt a Márai-féle citoyen, polgári tartást, amit semmilyen diktatúra sem törhetett meg.
Szerző