Az alábbiakban szellemi közéletünk egyik aktuális kérdését járnám körbe. Arról gondolkodom, hogy napi politikai csatározásainkban, közgondolkodásunkban, általában a fogalmi kultúránkban miért érzékelhető kevésbé és ritkán a szellem igazi bátorsága. A bátorság ezen fokának, megnyilvánulási formájának a kritikai, önkritikai gondolkodásmódot tekintem. A szellemi bátorság ritka adománya a sorsnak, fontosságát senki nem vitatja, és sokunkban csodálatot vált ki ez az erény. Első pillanatra magától értetődő dolognak, nemes irányadó elvnek tűnik, a gyakorlatba való átültetése mégis oly nehezen történik meg. Azt hiszem, csak az a politikus, kutató, szakértő, bölcselő és/vagy bármilyen állampolgár adhat tanúbizonyságot szellemi bátorságáról, aki rendkívül erős jellemmel, mély eltökéltséggel és magas rendű erkölcsi érzékkel bír.
A kritikai attitűddel találkozhatunk a politikai kultúrában (leginkább a mindenkori ellenzék soraiban), azonban szerepe különösen a társadalomtudományos életben és a fogalmi kultúrában (bölcselet) válik fontossá. Számomra rendkívül imponáló például a szociológus Szelényi Iván vallomása, hadd idézzem: „ami engem a szociológiához vonzott, az a kritikai reflexivitás volt, amivel az általunk használt adatokra is tekintünk (…) A kutató kritikai reflexió alá vonja, hogy mit jelentenek az adatai.” Arról van tehát szó, hogy az elmeműködés felülemelkedhet saját kutatási eredményein, s mintegy távolról veheti górcső alá a kapott adatait, tényeit, melynek során mérlegelhet, és ha szükséges, kijelölheti saját kutatása korlátait, netán önkritikusan felülbírálhatja bizonyos állításait. Milyen üdvös is lenne, ha ez az erény általános jellemzővé válna a valóság mindenkori gondolati megragadásában!
A filozófia – sok más mellett – nagyban segítheti megérteni a dolgokhoz való kritikai hozzáállás lényegét. Mindenféle konkrét bölcseleti szakszöveg hivatkozása nélkül szeretném itt felhívni a figyelmet egy levélrészletre, amely a szűk filozófiai szakmai körön kívül alig ismert, pedig mondanivalója sokunkhoz szólhat. Az ifjú Marxnak, Rugéhoz írt leveléről van szó. Mielőtt megrökönyödne bárki is Marx neve kapcsán, arra kérném a tisztelt olvasót, vegye fontolóra az alábbi sorokat, politikai és világnézeti hovatartozástól függetlenül: a filozófia dolga „minden fennálló kíméletlen kritikája, (…) abban az értelemben, hogy nem fél eredményeitől, és éppoly kevéssé a meglevő hatalmakkal való konfliktusoktól”. (Csak zárójelben írom, filozófiai ars poeticának is felfogható ez a feladat-kijelölés, amelyhez Marx élete végéig hű maradt.)
Ha a szöveget önmagában és mintegy semleges értelmezőként vizsgáljuk, könnyű érzékelnünk a „kíméletlen kritika” kettős vonatkozását. A kíméletlen kritika azt jelenti, hogy a bölcselő – és hadd általánosítsak – valamint bárki, aki faggatja a valóságot, minden korban, függetlenül a társadalmi rendszerektől, politikai berendezkedésektől, egy sajátos, kettős kritériumnak kell, hogy megfeleljen. Egyrészt nem fél az adott politikai hatalommal való konfliktustól, másrészt nem ijed meg a saját eredményeitől sem.
Ami az előbbi követelményt illeti, a történelem arról tanúskodik, hogy aki kritikát merészel gyakorolni, az könnyen összetűzésbe kerülhet a mindenkori politikai hatalmon levőkkel (ez nem az úgynevezett „133 bátor képviselő” világa!) vagy/és munkahelyi feljebbvalókkal, más egyéb intézeti vezetőkkel. A kritikával élő ember (ellenzéki politikus, munkahelyi beosztott vagy egyszerű állampolgár stb.) általában alul fog maradni a hatalommal vívott vitában, és kénytelen lesz számos kellemetlenséggel számolni. Magyarországon, szerencsére, ma már nem kell az életével fizetnie annak, aki például bírálja az adott politika lépéseit, ám sokféle retorzió érheti így is: például munkahelyi elbocsátás, szakmai előmenetel elodázása, pályázatok igazságtalan, sőt jogtalan értékelése, megalázó személyes támadás, az adóhivatallal való riogatás, különféle büntetések kirovása, mi több, maga a munkahely felszámolása. (Ne felejtsük a Népszabadság ravasz és méltánytalan megszüntetését!) Igaz, a bíráló tevékenység még nem azonos a valóság tényeinek puszta felvetésével, ám ez utóbbi esetben is már aggódhatunk valamilyen lelki nyomás, netán állásvesztés miatt. (Nem vigasztal, hogy akad olyan ország, ahol börtön jár az objektív tények hangoztatásáért.) Akárhogy is van, a valósághoz való kritikus hozzáállás komoly kihívás elé állítja az embert, amely kockázat – azt hiszem – egyenes gerincet, nagy fokú lelkierőt, és mindenekelőtt bátorságot igényel.
A hatalommal szembeni konfliktus-vállaló magatartás következményét elviekben, minden további nélkül átlátjuk és értjük, miközben annak felvállalását a mindennapi gyakorlatban, sajnos, kevésbé tapasztalhatjuk. Azonban a marxi útmutatás másik részével, tehát a "nem fél saját eredményeitől” formula, értelmezésével már bajok vannak. A gond ott kezdődik, hogy általában inkább szemet hunyunk fölötte, elhallgatjuk, mintsem komolyan végiggondolnánk. Jóllehet, fontos elv és módszertani tanulság fogalmazódik itt meg, melynek lényegét indokolt tisztáznunk és egyértelművé tennünk. (És persze még üdvözlendőbb dolog lenne, ha tudnánk gyakorolni is a gondolkodásunkban, vitáinkban.) Miről van szó? A kutató (és általában a véleményt formáló, gondolkodó polgár), amikor vizsgálja az adott tárgyat, témát, mindig valamilyen korábbi ismeretanyagból, konkrét elképzelésből, hipotézisből indul ki, majd végzi az elemzőmunkát, kibontja az okfejtést. Az igazi probléma akkor születik, amikor megáll az első kézenfekvő eredménynél, amely mintha nyomban igazolná kiindulópontját. Ám nem megy tovább a vizsgálódásában a más összefüggések, szempontok, vélemények figyelembe vétele és ütköztetése irányába, hanem a könnyebb ellenállást választva, megelégszik a saját részeredményével. Győz a gondolkodói hiúsága. Vagyis nem akarja és/vagy nem képes végigvinni a gondolatot, következetesen boncolgatni a szóban forgó kérdést mindaddig, amíg egyáltalában lehetséges az. Ugyanakkor, ha kész és képes a saját, elsőre kigondolt és kimondott állítását tovább vizsgálni, mérlegelni, ütköztetni újabb szemponttal, akár mások által jelzett gondolatokkal is kontrollálni, akkor az elemzés végén nem ritkán odajuthat, hogy kénytelen módosítani, revideálni vagy teljesen új alapokra helyezni korábbi saját álláspontját. A „nem fél saját eredményeitől” kijelentés tehát azt jelenti, hogy a kritikai gondolkodásmód következetes alkalmazása időnként már átvezethet az önkorrekció bátorságához.
Ez utóbbi erény nem kisebb jelentőségű a korábbinál. Ott valamilyen külső erővel szemben kell harcolni, itt viszont önmagunkkal, saját kényelmünkkel és hiúságunkkal szükséges viaskodnunk. Mindkettő külön-külön is embert próbáló kihívás.
A bátorság sokféle formában nyilvánulhat meg és többféle szemszögből vizsgálhatjuk, vitathatjuk. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy a szellemi bátorság (a fenti felfogás) jelentőségét nem lehet elégszer hangsúlyozni. És a kritikai reflexivitás erényét már igen korán célszerű gyakoroltatni és példaként felállítani. Hadd utaljak legalább egyetlen (a pedagógiai kultúrát érintő) hatásra. Az önálló véleményformálás, a tekintély, a hatalom elvtelen kiszolgálásának elutasítása, az adott dolgokhoz, feladatokhoz és önmagunkhoz történő kritikai hozzáállás nemcsak a tudományos kutatás, a bölcseleti gondolkodás, a politika és a közbeszéd, hanem a pedagógia számára is fontos. S bár ez az írás nem a nevelőmunka problémáiról szól, de – zárásként – megfontolásra javasolnám, hogy az új NAT bevezetése körüli viták, majd a megvalósítása során a döntő kérdéssé azt tegyük, hogy a szellemi bátorság végül is miként, hogyan és milyen arányban fog érvényesülni.
