A nyomor nem versenyképes

Prof. Dr. Kásler Miklós miniszter a kulturális dolgozók közalkalmazotti jogviszonyát megszüntető törvényjavaslathoz készített indokolását olvasva az ember hosszan elmerenghet azon, hogy hova jutottunk.

Az elmúlt időszak munkaügyi szabályozása „jelentős mértékben kiüresítette a Kjt.-t” – olvassuk –, igen, így van, csakhogy ők végezték ezt a szabályozást, és a Kjt.-t ők üresítették ki. Az nem tudta követni a munkaerő-piaci változásokat – folytatódik a szöveg. A Közalkalmazottak Jogállásáról szóló Törvény (Kjt) nem él önálló életet, az a törvényalkotóktól függ, hogy követ-e valamit. A kormány pedig mindent megtett azért, hogy a nevezett törvényre majdan rá lehessen fogni, hogy elavult. A területért felelős államtitkártól az az érv is elhangzott, hogy azért szükséges a változtatás, mert elfogadhatatlanul alacsonyak a Kjt. által előírt bérek: hát persze, mert nem emelték 2008 óta.

Az egész történet olyan, mintha egy szerencsétlen foglyot a végletekig éheztetnének, aztán azzal az „indokolással” végeznék ki, hogy már olyan rossz állapotban van, jobb lesz így neki. Ők színtiszta jó szándékból adják a hóhér kezére, csak azt felejtik el hozzátenni, hogy ők azok, akik következetesen dolgoztak a rossz állapot eléréséért.

Született több írás, amióta beterjesztették ezt a törvényjavaslatot, az illetékes szakszervezet élesen tiltakozott. Feltehetően azért nem volt még nagyobb visszhangja a módosításnak, mert annyira megdöbbentő, ami zajlik, hogy nem tud az ember mit mondani. Hihetetlen, hogy ehhez az arcát adja valaki. Felfoghatatlan, hogy képtelenek kevésbé átlátszó érveket kitalálni. Elkeserítő, hogy szakszervezeti egyeztetés nélkül, alattomban, a karantén időszakában ügyeskedik át a Kjt. rombolást.

A kultúra szakembereit ért súlyos kár mellett égbekiáltó kultúravesztést is mutat az, hogy a kultúráért felelős miniszter maga járul hozzá a szavak kiüresítéséhez. Az indokolásban foglaltak jó részét egyetlen betű változtatása nélkül lehetne az éppen ellenkező célú előterjesztés indokolásában is leírni, annyira semmitmondó, hogy a „szolgáltató állam kihívása” miatt van erre szükség. Állítja, hogy ezzel a törvényjavaslattal „a foglalkoztatás nagyfokú biztonságát és a munkavállalókra vonatkozó jogokon és kötelezettségeken alapuló állami foglalkoztatáspolitika feltételeit teremtik meg”. Senki sem gondolhatja, hogy az állami foglalkoztatáspolitika feltételei ezzel teremtődnek meg, feltételei eddig is voltak. Ugyanakkor az idézett kijelentés kimondottan az ellenkező célú intézkedés indokolásába való lenne, most ugyanis egyértelműen csökkentik a foglalkoztatás biztonságát, és rontják az állami foglalkoztatáspolitika feltételeit.

Miben bízhatunk, ha a szavaknak teljesen megszüntetjük a jelentését, és a szöveg csak arra szolgál, hogy néhány oldal tele legyen írva az országgyűlési képviselők számára, mert valami „anyagnak” ott kellett lenni előttük, amikor szavaztak, és május 19-én elfogadták ezt a szörnyűséget?

Röstellem leírni, annyira nyilvánvaló, hogy az ágazatok, az intézmények és a dolgozók helyzetét kellett volna megvizsgálni. És azt megállapítani, hogy van-e, ami fontos közfeladat, és ma nincs megfelelően ellátva, vagy lehetne ennél gazdaságosabban gondoskodni róla. Én szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy ennyi pénzből és ilyen feltételek között a legszínvonalasabb munka folyik, és – kevés kivételtől eltekintve – nem lehetne jobb a működés. Boldogság tölt el, ha az érintett öt szakterület bármelyikének intézményét megismerem, és látom, mi mindent csinálnak.

Ám lehet, hogy szükség lenne az informatikai szolgáltatások fejlesztésére, az olvasó, a látogató, a néző igényeinek intenzívebb kutatására, a bevételek még nagyobb növelésére … De akkor ezt meg kellene állapítani, és utána megvizsgálni, hogy a javulást milyen szervezeti fejlesztés szolgálná. Teljességgel kizárt, hogy a művészeti, a közművelődési, a könyvtári, a múzeumi és a levéltári szakterület mindegyikén egyformán a közalkalmazotti lét megszüntetése az, ami előrevisz. Minden területnek megvan a maga sajátossága, azon túl, hogy egy községi, egy megyei vagy egy országos intézmény is igencsak eltérő szerepet tölt be.

De senki nem vizsgált semmit. Se horizontálisan, se vertikálisan, se sehogyan sem. Ha ezt megtették volna, akkor az indokolás sem lenne ennyire szakmaidegen és semmitmondó. Ehelyett kilöknek minden intézményt és minden embert a munkaerőpiacra, ahol verseny van. Csakhogy az alkotmányban is előírt kulturális alapellátás – amelynek többek között a nincsteleneket is el kellene érnie – nem versenyképes. Ez a parányi bökkenő. Illetve az is, hogy lehetne versenyképes, csak nem teszik azzá.

Tessék, hirdessék meg a főváros huszonhárom kerülete könyvtári ellátásának a feladatát, írják ki versenytárgyalásra a nemzet múzeumi kincseinek vagy összes okiratának őrzését, gondozását, gyarapítását, kutatását, nyilvános bemutatását, illetve tánccsoportok, kórusok, nyugdíjasklubok és sok egyéb közösség fenntartását. Mi meg fogjuk mondani, hogy mennyiért vállaljuk, csakhogy annak az egy ötödét sem fogja a magyar költségvetés megfizetni. Akkor meg miről beszélünk? Ezen a területen ma és itt nincsenek komoly pénzek, Magyarországon a szponzorálásnak harminc év alatt sem sikerült kinőni a gyermekcipőjét. És ha az állam sem adja meg a kor színvonalán való működéshez szükséges összeget, akkor miből versenyezzünk?

Egy országos közszolgáltatási ág a szaktudásnak, a jogszabályoknak, a gazdálkodásnak, a működési módoknak az összetett rendszere. Magyarországon az érintett szakterületeken ez a rendszer a közintézményekre és a közalkalmazottakra épül, ha minden meggondolás és az új struktúrák elősegítése nélkül kivesszük egy döntően fontos elemét, akkor azzal kárt okozunk, nagy kárt.

Németországban a népfőiskolák látnak el hasonló közművelődési szerepet, mint a magyar művelődési házak, dolgozói nem közalkalmazottak, hanem civil szervezet munkavállalói, de ez a civil népfőiskolai szövetség olyan állami támogatásban részesül, amire mi a legmerészebb álmainkban sem gondolhatunk. Angliában hasonló szerepet tölt be a Nyitott Egyetem ragyogó hálózata. Úgy gondolom, hogy nálunk a meglévőt kellene fejleszteni, és nem újat kitalálni. Ám elképzelhető, hogy ebben nincs igazam. De abban biztos vagyok, hogy más struktúrákról és új, komoly támogatási formákról való gondolkodás nélkül, a meglévőnek kivenni egy meghatározóan fontos elemét: bűn.

Ma nyomor van, és a segédmunkás bérek feléért látnak el hivatásukért élő emberek nemzeti alapfeladatokat. Már minden korábbi kedvezményt sikerült elvennie gondoskodó államunknak. Az egyetlen előny maradt a közalkalmazotti jogviszony. A mindent elszürkítő, emberi méltóságot és hivatástudatot romboló, alantas, ragacsos, undorító nyomor mellett legalább valami biztonságot adott a közalkalmazotti lét. Ezt is elveszik úgy, hogy nem adnak lényegesen több pénzt a működésre és a szakemberek megfizetésére - akkor mitől lesz ez versenyképes?

Költői kérdés, nem kell rá válaszolni. Végképp elmenekül mindenki, egy megye néprajzának, vagy irodalom- vagy képzőművészet-történetének az egyetlen szakavatott értője inkább Grazba megy takarítani, vagy Stockholmba poharat mosni. A nép meg okuljon Győzike viccein. Csak ez jár neki. Ha esetleg tájékozottabb lenne, akkor nem venne be minden maszlagot, amivel a kormány eteti.

A nemzeti kormány a nemzetet tudatosan alacsony sorban akarja tartani. A feltörekvő elit meg fizesse ki, ha akar valamilyen műsort vagy balett-tanfolyamot a gyerekének.

Mert nyilvánvaló, hogy a csökevényes, torz, izzadságszagú versenyszerűség az intézményeket a piacképes ügyek menedzselésére, és nem az alapfeladatokon való güzülésre, valamint ennek megfelelően a gazdagok kiszolgálására és a csórók lerázására fogja kényszeríteni. Az egyszerű ember nem tudja kifizetni a játszóház, a táncház vagy a múzeumi belépő díját. Hát akkor nem fogja ápolni népművészeti hagyományainkat, majd ápolják a fideszes képviselők gyerekei.

A nemzet képviselői útján táncol majd, ahogyan a kommunizmusban a képviselői útján fogyasztotta a konyakot.

A szerző kultúrakutató, a Magyar Művelődési Társaság elnöke