Életem vágya volt Ferihegyen dolgozni. Repülőgépek közelében lenni, nézni a fel- és leszállásokat. Nézni az utasokat, akik reggel még Londonban vagy Athénban voltak.
Szeptember 1., az első nap álmaim munkahelyén. A vezérigazgató-helyettes, Zamek Vladimir reggel nyolckor személyesen fogad felvételi beszélgetésre. Engem? Az egyszerű forgalmista jelöltet? Volt persze némi háttérmunka is, Zamek apám régi ismerőse volt a külkereskedelemből, hiába, kellett egy kis szocialista összeköttetés. Izgatott voltam. Első munkahely, első vezérigazgató-helyettes. Ráadásul reggel nyolc óra, amikor általában nem vagyok formában, de most muszáj.
Igyekezz jó benyomást kelteni, tanácsolta apa. Legyen férfias a kézfogásod. Anyám még izgatottabb volt. Meg kell felelned, mondta. Öltöny, nyakkendő. Középső gomb begombolva, ha leülsz, kigombolod. Huszonegy éves voltam, ilyeneket mondott gyakorlatilag huszonegy éve. Elrendezte a frizurámat, ahogyan kiskoromban. Na, most mehetsz, mondta a Zserbó előtt, és köszönj szépen, ha belépsz. Még azt is hozzátette, hogy utána feltétlenül hívjam.
A Vörösmarty téren volt a Malév központi irodája. A portás alaposan tanulmányozta a személyi igazolványomat, ellenőrizte a fényképen, hogy csakugyan én vagyok-e. Elfogott a szorongás. Mi lesz, ha nem ismer fel? Majd magyarázkodhatok anyának. Aztán felemelte a telefonkagylót.
– Odze elvtárs megérkezett – ennyit mondott, visszaadta a személyit, ujjával a lépcsőház felé mutatott. – Első emelet.
A folyosón Malév-plakátokat nézegettem, volt még öt percem. Ne késsél, de ne is legyél ott előbb, erre is figyelmeztetett anyám még előző este. Egy perccel nyolc előtt benyitottam a vezérigazgató-helyettes titkárságára. Köszöntem. Első akadály elhárítva. A fiatal titkárnő kedvesen nézett rám, bemehet, mondta, és kinyitotta az ajtót. Zamek Vladimir az íróasztalánál ült, egy iratot tanulmányozott. Szájában pipa, körülötte sűrű pipafüst. Testes, komor tekintetű férfi volt. Gondterhelt. Nem lehet könnyű dolga egy nagyvállalat vezérigazgató-helyettesének - gondoltam.
– Ülj le – az íróasztallal szemben álló székre mutatott. Leültem. Hiába gyakoroltam a férfias kézfogást.
– Hallom, jól beszélsz angolul – mögötte, egy vitrinben repülőgépek modelljei sorakoztak –, csak mert nagy terveim vannak. Szükség lesz rád. Holnap beléphetsz. Jelentkezz a repülőtéren.
Rám nézett, nem mondom, hogy jelentőségteljesen, de mégis volt a tekintetében valami. Biccentett, véget ért a beszélgetés. A titkárnő adott egy jegyzetlapot, név és telefonszám. Szóval tényleg felvettek. Három perc volt.
Később tudtam meg, hogy Zamek Vladimirnak csakugyan nagy tervei voltak. Szeretett volna hosszútávú járatokat indítani Amerikába, ebben látta a jövőt, a politika azonban nem támogatta. Többször láttam őt Ferihegyen, mindig gondterhelt és komor volt, éppen csak biccentett felém, ahogy egy régi, közömbös ismerősnek dukál.
Az elképzelései végül nem valósultak meg, nekem viszont különleges évek jöttek a repülőtéren.
Álmaimban még ma is ott dolgozom.