A német kancellár már megnyerte az 500 milliós gazdasági segélycsomagnak a V4-eket, mert egy hete arról biztosította őket az online tartott egyeztetésen, hogy nem kell félniük, Brüsszel a következő hét évben is pont annyit fog nekik utalni támogatásként, mint idáig. Viszont Angela Merkel és Emmanuel Macron terve jóval nagyobb ellenállásba ütközik az ún. fukar kvartett, tehát a dán, a holland, az osztrák és a svéd kormány részéről, amely e pillanatban hallani sem akar arról, hogy ingyen pénzzel segítsék ki a nagy bajban lévő déli államokat, az ehhez szükséges hiteleket viszont a többiek állják. A vita várhatóan valamiféle megegyezéssel zárul, tehát lesz adomány és lesz kölcsön is.
Merkel eddigi álláspontjához képest azonban mindenképpen fordulatot jelent, hogy hajlandó a terhek megosztására, hiszen idáig következetesen kiállt az adósságok szétterítése ellen. Egyöntetűen pártjára keltek ez ügyben a német uniópártok, ám most, a hirtelen váltás után mégsem hallani egy rossz szót sem a CDU-CSU részéről. Persze azért itt szükség volt némi trükkre is, mert a hatalmas alap hivatalosan úgy áll össze, hogy a most hajló költségvetési egyeztetéseken az egyes kormányok megmondják, mennyit szánnak a rendkívüli esetekre fenntartott keretbe.
Ugyanakkor bökkenő, hogy a segítségnyújtásnak ezt a formáját a szociáldemokrata német pénzügyminiszter dobta be és Olaf Scholz nem is titkolta, hogy azt szeretné, ha az EU ily módon közelebb kerülne az Európai Egyesült Államokhoz, a fiskális unió megteremtéséhez. Idevág, hogy a német kormányfő kinyilvánította: a nemzetállamok egymaguk semmire sem jutnak. Mi több, a szemében immár a szövetség alapdokumentumainak átírása sem ördögtől való. A pénzügyi tárca vezetőjének elképzelése ugyanakkor hatalmas vihart kavart a német kereszténypártoknál. Nem tudni, hogy Merkel lándzsát tör-e saját pártszövetsége mellett, amikor kedden összeül a CDU-CSU parlamenti csoportja.
A vezércikk arra figyelmeztet, hogy veszélybe került a globalizáció. Nem arról van szó, hogy máris jobblétre szenderedett, de nagyon rossz bőrben van. Egymás után érték a csapások, amelyek lelassították a nemzetközi kereskedelmet és pénzügyeket. Ilyen volt a 2008-as válság, a populista nacionalizmus megerősödése, a Brexit-népszavazás, és Donald Trump megválasztása. A Covid-19 pedig azzal fenyegeti, hogy beviszi neki a döntő ütést, azaz padlóra küldi. Lehet, hogy az összenövő világ saját sikereinek esik áldozatul. A nemzetközi munkamegosztás, a termelés kiszervezése mérsékelte a szegénységet a fejlődő államokban és lenyomta az árakat gazdagéknál. A politikusok azonban nem sokat tettek azokért, akik közben elvesztették állásukat, és nem törődtek egykor virágzó közösségek tagjainak büszkeségével és tulajdonosi érzéseivel sem.
Mivel a termelési láncok megszakadtak a járvány miatt, ugyanakkor nehéz volt egészségügyi felszereléseket beszerezni, felerősödtek a hangok, hogy lehetőleg minél több árut odahaza állítsanak elő, és ne ott, ahol az a legolcsóbb. Ezek a követelések persze elkerülhetetlenek, de nem szabad, hogy lerombolják a globalizáció jelentős eredményeit. Hiszen a nemzetközi együttműködés eleve lehetővé teszi, hogy az országok a saját erősségeikre építsenek. Ha most bezárkóznak a tehetős államok, akkor annak megfizetik az árát. Nem egyszerűen a magasabb árak és az elvesztett piacok miatt, hanem azért, mert az adófizetők pénzéből kell támogatniuk a hazai gyártást. Ez pedig törékenyebbé teszi őket, nem erősebbé.
A kereskedelmi korlátok csak megnehezítik a gazdaságok felgyógyulását, ha egyszer vége lesz a ragálynak. Ugyanakkor az amerikai-kínai feszültség, az új „hidegháború” nagy mértékben fenyegeti a globalizációt. Peking a washingtoni törekvések láttán hajlik a nacionalista tekintélyelvűségre, éppen a novemberi választások előtt. Az világos, hogy az érzékeny high tech termékeknél, illetve a hadiiparban le kell építeni a kapcsolatokat Kínával. De katasztrofális volna, ha a kettéválás elérné az egykori hidegháborús szintet. És ha az USA bezárkózik, az nagy lehetőséghez juttatja a kínaiakat. Hogy miként alakul a kétoldalú viszony, az nagyban meghatározza a globalizáció jövőjét.
A lap arról ír: a mostani svéd járványpolitika modellül szolgál a jobboldal számára, de ettől halálos őrültség. A fertőzés fejre állította a világot, de azt azért meg lehetett volna mondani előre, hogy a Kínai Kommunista Párt le fogja tartóztatni azokat, akik nyilvánosan figyelmeztetnek a bajra és legalábbis az elején igyekszik leplezni, mekkora veszély fenyegeti az emberiséget. Ahhoz sem kellett isteni sugallat, hogy bárki megjósolja: Orbán Viktor arra használja ki a Covid-19-et, hogy megteremtse az EU első diktatúráját. Mint ahogy Nostradamus nélkül is meg lehetett jövendölni, hogy megbánják mindazok, akik olyanokat juttatnak hatalomra, akik nagy ívben tesznek a hozzáértésre, nem törődnek a dolgok összetettségével vagy az igazság és a hazugság közti különbséggel – írja a lap. Viszont arra senki sem számított, hogy a svédeknél arat a halál, ami azt bizonyítja, hogy teljesen téves volt a stratégia, mármint hogy nyitva maradtak az üzletek, vendéglők, iskolák, munkahelyek. A nyájimmunitás egyáltalán nem alakult ki. És lehet, hogy a helyzet még súlyosabb, amint az a számokból kitűnik, ám ez egyszerre politikai és egészségügyi katasztrófa. A stockholmi kormány tanácsadói kioktatták a világot, hogy hiábavalóak a kemény korlátozások. A jobboldal ajnározta őket ezért a világhálón. Mint ahogy Johnsont is, amíg csak el nem szabadult a kórokozó a szigorításokat mindaddig elutasító Nagy-Britanniában.
A svédek tragédiája arra int, hogy visszaüthet a túlzott alkalmazkodás. Az erős emberek szerte a világban nyomulnak. Azt hirdetik, hogy a sajtó ellenséges a vezetővel szemben. Hogy a közszféra tele van szabotőrökkel, a bírák viszont nem elfogulatlanok. És ha felfüggesztik a parlament munkáját, valamint meggyőzik a híveiket, hogy a rossz hír az igazából álhír, akkor az emberek a végén nem bíznak semmiben sem, kivéve a nagy embert és annak pártját.
Svédország idáig ellenáll a demagógia irányzatának. Az igazodás, az intézmények tisztelete azonban jól érzékelhető, de például a norvég fő epidemológus szóvá tette, hogy a svéd sajtó jóformán egyáltalán nem foglalkozik azzal, hány áldozatot követelt a járvány. Merthogy a közvélemény hitelt ad a szakembereknek. Az országot egy nem félhülye demagóg (Trump), illetve egy handabandázó átlagos tehetség (Johnson) vezeti, hanem egy tekintélyes koalíció. És ha utóbbinak azt mondta volna a szakember, hogy távolságot kell tartani, akkor a politika és a társadalom azt az utasítást követte volna.
De az elején a legtöbb ország bízott a szakértőkben, és Dél-Koreában, Németországban, Tajvanon vagy Új-Zélandon be is bizonyosodott, hogy joggal. Ugyanakkor ha az Egyesült Királyság azt igazolja, mekkora veszélyt jelent a gyenge állam és a tehetségtelen politikusok hada, akkor Svédország arra példa, mi történik akkor, ha túlságosan is elfogadod, amit egy maroknyi bürokrata állít, és lemondasz a jogodról, hogy megkérdőjelezd, vajon igaz-e, amit hangoztatnak. Úgyhogy ha netán visszatér a fertőzés, senki sem mondhatja, hogy van más út is, mint az, hogy leáll a gazdaság és tömeges lesz a munkanélküliség. Csak egyszerűen át kell vészelni azt az időszakot. Megint.
