Szkander

A hétvégén az a megnyugtató érzése támadhatott az embernek, hogy azért van az életben, ami nem változik. Hónapokig be voltunk zárva a lakásba, megismertük nyunyókát, és szájmaszkban megyünk a közértbe, de a pesti bulinegyedben legalább minden a régi. A lazítás utáni első szombaton annak rendje és módja szerint egymásnak estek a lakók és a vendéglátósok.

Az egyik oldal az újra megismert éjszakai nyugalmat kérte számon a másikon, a másik az egzisztenciális biztonságot az egyiken. Ebben a párbeszédben az este tíz órás teraszzárás előírása a gyermekek szájától megvont utolsó falat étel szinonímájává vált, teljesen feledtetve azt a tényt, hogy a tíz órai zárás évek óta jogszabályban előírt kötelezettség. Csak annyi változott, hogy korábban egyszerűen pénzért, most meg polgári engedetlenségből tett a vendéglátósok kétharmada a rendeletre.

A szkanederezés tétje nagy, mert ha most nem tudja keresztülvinni az akaratát az önkormányzat, akkor garantáltan veszíteni fog akkor is, amikor újraindulnak a fapadosok, és bulituristák tízezrei célozzák meg megint a bevált olcsó itatóhelyet, ahol mindent szabad. Most kell megírni az új játékszabályokat a zárórák, a rendfenntartás és az airbnb-szolgáltatás terén is.

Aztán jöhet a következő lépcső, hiszen a vigalmi negyed kifejlődését lehetővé tevő, infernális viszonyait tétlenül néző fideszes kerületvezetést legyőző ellenzék nem pusztán éjszakai alvást, hanem egy kulturális fordulatot is ígért a még kitartó lakosoknak. Azt józan ésszel be kell látni, hogy a teljes hátraarc ma már lehetetlen, a kocsmák helyére aligha költöznek vissza a porszívószerelők – legfeljebb az irodalmi kávéházak, galériák szaporodásában lehet bízni. A kérdés csak az, hogy a járvány ürügyén kivéreztetett, meggyengített önkormányzatnak milyen eszközei maradnak tervei véghezvitelére.