Előfizetés

Reveláció!

A csoportos tesztelés alkalmazását feszegetem, mert hasznos. Egyszerű, hatékony módszer a járvány terjedésének követésére. Nem bevett gyakorlat Magyarországon, de nem is titkos. Rákeresve számos nemzetközi és hazai tartalmat lehet találni. Ha azt kérdezem, hogy milyen csoportméretet (poolt) használnak, akkor rögtön kiderül, hogy Németországban 60 fős, Izraelben kisebb 12-18 fős csoportok mintáit elegyítik. Itthon a szegedi egyetemnek részletes programja, végrehajtási javaslata van a csoportos tesztelésre, ami nyilvános. 
A csoportos tesztelés gondolatát - javaslatot téve rá - e lap hasábjain öltöztettem már hímes tojásba, beleszerkesztettem falra hányt borsó modellbe. Ma már nyilvánvaló, hogy a siker esélye sokkal nagyobb, mint valaha is gondoltam. Előfordul, hogy szabad az út.
Persze az is előfordul, hogy keresem a megoldást, a partnereket, és alig van lehetőség befolyásolni a dolgok menetét. Ott vagyok szemlélőként. Velem is történik, véleményem is van, el is mondom, és semmi hatás. Máskor meg csak úgy, megnyílik az út. Most is, majdhogynem véletlenül: olvasom, hogy a pécsi egyetem megbízást kapott városméretű csoportos tesztelésre. A járvány korai szakaszában a kommunális szennyvízből napokon belül ki tudják mutatni, ha a településen megjelent a fertőzés. A megbízást most adták, most fogják alkalmazni. 
Reveláció! 
Tökéletes. Ennél aligha lehet hatékonyabb metódus. Meglévő, jól dokumentált hálózatot használ, amin létező szervezetek napi szinten végeznek egészségügyi és egyéb, havária kivédését szolgáló ellenőrzést. Még arra is lehetőség van, hogy a hálózat visszafejtésével szűkítsék a vizsgált területet. Magyarán, a csoportos tesztelés teljes körűsége anélkül megoldható, hogy személyenként mintát kellene venni a teljes lakosságtól. 
Megnyugtató. Van módszer, és az ésszerű megoldás bevezetésén az arra hivatottak már dolgoznak. A kisebb csoportok képzése ezt követően már csak a hatékony működés egyik lehetséges eszköze. Ez így rendben van. Ma sokak megmenekülését, ha tetszik, győzelmét remélem. Márfai Péter, volt országgyűlési képviselő 

Álszentség

Az Egyesült Államok katonai beavatkozása sem zárható ki az Egyesült Államok ellen. Felkelések törtek ki, amelyeket a népszerűtlen vezető brutálisan próbál elfojtani, és az ország - nem mellékesen - jelentős kőolaj-készletekkel rendelkezik. Azaz minden feltétel adott ahhoz, hogy az amerikai hadsereg megszállja Amerikát. 
Donald Trump beiktatása óta szankcionálja az USA-t: nemzetközi szervezetekből zárja ki, legfontosabb szövetségeseitől szigeteli el, és folyamatosan nevetség tárgyává teszi. Csak az a furcsa, hogy a szabadságszerető kormányzat ezúttal nem a tiltakozók pártját fogja.
Trump a demokrácia hívószavával végrehajtott külföldi beavatkozás helyett az elnyomást honosítaná meg hazájában. Miközben kabinetje hevesen bírálja azt a nemzetbiztonsági törvényt, amelyet a kínai diktatúra akar Hongkongra erőltetni, ő épp azt másolja. Terrorszervezetnek nyilvánítani a tüntetések állítólagos szervezőit? Hszi Csin-ping kínai elnök tapsol és helyesel. Végre az USA nem kioktatja Kínát, hanem szorgos tanítványként követi példáját.
Persze nem kell attól félni, hogy az Egyesült Államokban hirtelen kiépül az önkényuralom. Ha Trump nem is, pártja elkötelezett a demokrácia mellett, az elnök pedig túl tunya ahhoz, hogy lebontsa a rendszert. Fox News riportokat néz, Twitteren kitombolja magát, autokratikus jelszavakkal feltüzeli táborát, de cselekedni nem igazán fog. 
Az USA álszentségét pedig igazságtalanság lenne Trumpra kenni. Kétségtelen, hogy alig próbálja leplezni, milyen magasról tesz az emberi jogokra: például kerek-perec kijelenti, hogy az amerikai csapatok az olajért maradnak Szíriában. Az Egyesült Államok azonban nem Trump megválasztását követően kezdett vizet prédikálni és bort vedelni. A szovjet propaganda maga is álszent volt, de egy unalomig ismert közhelyet helyesen fogalmazott meg: Amerikában bizony verik a négereket.

Kilépni a ketrecből

Kell-e nekünk csak érzelmileg viszonyulnunk Mohácshoz? És Trianonhoz? A történelemhez? 
Lenne tehát miről beszélni. Van, amiről muszáj lenne beszélni. Mert, ha a múltat kisajátítja a könnyező politikai érdek, a lényeg veszik el. A nemzet jövője. Akkor aztán siránkozhatunk újabb száz évig a saját ketrecünkben toporogva.
Miért van az, hogy száz év múltán egy friss akadémiai felmérés szerint a megkérdezettek többségének még mindig csak fáj Trianon, de alig tud róla valamit? A túlnyomó többség, 85 százalék - ismeretek hiányában, érzelmi alapon - azt gondolja, hogy az első világháború utáni békediktátum volt Magyarország legnagyobb történelmi tragédiája. Ugyanennyien értenek egyet azzal, hogy "magyar az, akinek fáj Trianon". Amiből az következik, hogy akinek nem úgy fáj, mint nekik, esetleg fantomfájdalomnak gondolja, amit érez, az nem magyar. Tehát ki lehet, sőt ki kell tagadni a nemzetből.
Ki tudunk-e egyszer lépni a ketrecből, amit száz éve ránk zárt a nagyhatalmi politika és saját vak szupranacionalizmusunk, hogy az ész uralma helyett az érzelmeinket felkorbácsolva manipulálhasson bennünket, hol a revizionizmus útvesztőjébe, egy még nagyobb kataklizmába, hol az "ideológiai közösség testvéri hallgatásába” vezetve minket?
Fogadjuk meg Tamás Gáspár Miklós tanácsát (ÉS): „Ne beszéljünk Trianonról, mert nem tudjuk, miről beszélünk”? Hiszen igaza van, tényleg nem tudjuk. Amíg pedig nem tudjuk, addig csak siránkozni tudunk a magyar sorsverésen, ami az önfelmentés legkényelmesebb módja. Kérdések százai az orrunk előtt, de persze a tudás felettébb kényelmetlen. Közben lusta tudatlanságunkban a politika - mint a vak lovat - fél kézzel vezet bennünket a falnak. Gödröt ásunk emlékműnek, megkönnyezzük Szent István elrabolt birodalmát, komolynak gondoljuk a „lesz még magyar feltámadás"-t, a hatalom által félig titokban öntözött magyar civilizációs fensőbbséget. 
S szinte senki sem emlékszik már, hogy a haladást felgyorsító fejlődést a Monarchia – egy birodalom - részeként értük el. Abban az államalakulatban, amely ellen a nemzetállami szuverenitásért 1848-49-ben forradalmat vívtunk. Annyira futotta belőle, hogy Haynau helyett mindenki Ferencjóskája uraljon minket. Még csak Svejkig sem jutottunk el. Hát akkor hogy jutottunk volna el Bibó Istvánig – idézi a tudó Romsics Ignác -: „A történeti Magyarországnak kíméletes, emberséges és az etnikai szempontokat szigorúan számba vevő felosztása kétségtelenül alkalmas lett volna arra, hogy a magyarokat a történeti Magyarország fenntarthatatlan voltára ráébressze, annál is inkább, mert hamar napvilágra került volna, hogy az elszakított szlovákok, románok, szerbek és horvátok részéről nem mutatkozik semmiféle komoly visszakívánkozás a történeti Magyarországba.” Fáj, vagy sem: nem kértek az ágyasságból.
Bibó – a könnyek párafüggönyét félretolva – látta a lényeget: a soknemzetiségű Monarchia birodalma halálra volt ítélve. Túl a nagyhatalmi megfontolásokon, ugyanaz feszítette szét, ami a magyarokat fél évszázaddal korábban forradalomra sarkallta: az önálló nemzeti lét akarata. Vagy illúziója.
A történelem, vagy inkább tudatlanságunk fintora, hogy száz évvel Trianon után még mindig csak saját történelmünk felett siránkozunk – lenne erre más nemzeteknek is okuk bőven -, s közben észre sem vesszük, hogy azok, akik mindegyre hagymát dörzsölnek a szemünkbe, egy halálra ítélt birodalmat sirattatnak velünk, miközben ugyanők az európai közösség – ha tetszik: egy új európai birodalom - ellen hergelnek bennünket a nemzeti szuverenitás hajszolásával.
Most megint a „nemzetre támadó” baloldal a haza fő ellensége. Az a baloldal, amely éppen kezd ráébredni, hogy kell legyen mondandója a nemzetről, mert nacionalizmus és hazaszeretet nem ugyanaz; hogy a hazafiságot nem engedheti át a jobboldali retorikának, mert az nacionalizmust ácsol belőle. Mert látni kell, hogy Trianon ketrecén túl egy határok nélküli egyesült Európa van, amely tiszteletben tartja a hazafiságot, a nemzeti kultúrákat, a kisebbségi jogokat, s megteremtheti az európai közösség és a nemzeti autonómia harmóniáját.