Régi hagyományai vannak nálunk annak, hogy a mindenkori kormány kizárólag politikai előnyöket remélve visszaél a vallással. Azok számára, akik komolyan veszik hitüket, de sosem kérkednek vele, mindig furcsán, ellenszenvesen hatnak ezek a látványos kijelentések, gesztusok, hiszen világos: a politikai vezetők páratlan kereszténységről tanúbizonyságot tevő döntései nem az evangéliumok szellemében fogantak, ráadásul azok térdepelnek áhítatos arccal a nagy ünnepek idején a templomokban, akik lelkületét nem éppen a vallásos áhítat hatja át. A dühítő álszentség jelképévé válhat a Szentírást nem is ismerő Donald Trump, aki a Bibliát magasba emelve kívánta jelezni, hogy a „törvény és rend” politikáját valójában Isten sugallta.
A járvány nyomán kialakult helyzetben ráadásul új erőre kapott a vallással való visszaélés, a valóban hívő emberek semmibe vétele. Nem annyira nehéz belátni, hogy a transzneműek jogainak itthoni elvétele, vagy Szlovákiában az abortusz megnehezítése a vírusra hivatkozva nem a járvány elleni fellépést szolgálja, hanem valami egészen mást, olyasvalamit, ami pontosan szembemegy a Biblia mondanivalójával.
Mire jó ez a színjáték? És miért van az, hogy sok vallásos ember be is dől ennek az önző szemfényvesztésnek? Miért fontosabb egyesek számára a hitnél politikai vezetőik keresztény fundamentalizmusba bújtatott „alternatív valósága”?
Krisztus azt mondta a farizeusoknak: meg kell adni a császárnak, ami a császáré. De ez nem egy egyoldalú szolgálatot, hajbókolást jelent. A császárnak is tiszteletben kell tartania polgárai emberi méltóságát, lelkiismereti szabadságát. Mert hiába császár, elnök, miniszterelnök vagy miniszter valaki, ha tényleg ismeri a Bibliát, azt is tudnia kell: utoléri a sorsa, ha Isten parancsaira hivatkozik, miközben éppen azokból űz csúfot.