Nemkívánatos napfelkelték

Egy őszinte sorozat, amely ráadásul jobb mint a regény, amelynek alapján készült.

Az europuding kifejezést azokra a kényszerű koprodukciós mozifilmekre használtuk sajnos elég gyakran – melyek a többországos finanszírozás miatt kifejezetten bizarrul sikerültek. Az Érkezés a sötétségbe című belga széria viszont egy szép új kor kezdetének számít: a Netflix egyik első európai produkciója (ami most már törvényi kötelezettség) kapott egy tapasztalt showrunnert Jason George személyében a streaming stúdiótól, aki úgy érvényesítette a tengerentúli sorozatkészítés kötelező jegyeit, hogy kilencven százalékban az európai kultúrára és az itt megszokott narratívákra támaszkodik. Az egyetlen kritérium, amire ügyelt, az a tempó lett, azaz a non-stop feszültségkeltés és kötelező cliffhangerek (függőben hagyott cselekmények): aki leül, csak úgy belenézni a pilot epizódba, szinte biztos, hogy rákattint a következőre.

Mindezen felül, amit látunk, az tényleg más, mint egy tipikus amerikai sorozat. Az irodalmi alapok Lengyelországból érkeznek: Jacek Dukaj formabontó poszt-apokaliptikus sci-fije, a The Old Axolotl 2015-ben jelent meg digitális formában. Egyfajta „új-irodalmi” kísérletként, amelyben számos szöveg utalással igen sokfelé el lehet kalandozni a történet-hálózatban. Sőt, a „könyvhöz” számos 3D nyomtatási opció is járt, amelyekkel az otthonunkban is megalkothatunk szereplőket. Dukaj messzire megy a kísérletével, a humánum és a mesterséges intelligencia filozófiai alapjait akarja lefektetni – a kritika finoman szólva vegyesen fogadta a művet.

Ha valaki nem ismeri az irodalmi alapokat, akkor jár a legjobban a Netflix sorozatával, amely csak az kiindulópontot dolgozza fel a hat részes mini-évadban. Az első epizód felér egy klasszikus thrillerrel, amikor a Terenzio nevű olasz NATO-hadnagy gépfegyverrel ront be a beszállítás alatt álló Brüsszel-Moszkva járatra és felszállásra kényszeríti a gépet. A katona valami őrültségről beszél, jelesül, hogy a napfény gyilkol és ha nem repülnek nyugat felé, mindenki meghal. Higgyünk neki, vagy csak egy őrült? – Stefano Cassetti alakítása van annyira sokrétű, hogy az utasok ellenére a nézőben is fenntartsa a kételyt.

Az epizód végén persze kiderül, hogy igaza van, így a csonka személyzet, a kis csapat első osztályú utas elkezdi az örült hajszát az életéért. Tehát, körbe-körbe repülni a bolygón, mert ahol felkel a nap, minden szerves élő anyag elpusztul – majd elmagyarázzák, miért. Persze, biztosan áltudományos, meg hülyeség (olyanok is lesznek, akik majd ezt magyarázzák el), de egyszerűen nem érdekel, annyira leköt, ahogyan a karakterek futnak az életükért. A széria rámutat arra az igazságra is: nem tudhatjuk, hogy kivel szállunk fel egy repülőre. De az alkotók itt most nem moralizálnak ezen, inkább az az üzenet, hogy mindegy ki voltál korábban, most a jelen számít.

Az Érkezés a sötétségbe európai őszintesége lehengerlő egy politikailag korrekt amerikai szériához képes. Igazi arcon csapás, hogy a figurák etnikai és vallási alapon is konfliktusba kerülnek – a gyűlölet még akkor is elborítja az agyukat, amikor a világvége fenyeget. Tombol a korunk internacionalitásából eredő bizalmatlanság, intolerancia és rasszizmus, azt látjuk, amiben élünk, fárasztó és csöpögős melodramatikus szekvenciák nélkül. Ráadásul az Érkezés a sötétségbe bűnösen szórakoztató is egyben.

Infó:

Érkezés a sötétségbe, 1. évad

Bemutatja a Netflix