Előfizetés

Elég ez

Miközben Kásler Miklós múlt héten már elkezdte a digitális oktatásra való átállás dicsőségét zengeni, a Szülői összefogás gyermekeink jövőjéért közösség online felmérése egész mást mutat. Például a 2500 válaszadó 83 százaléka úgy gondolja, hogy az iskolák nem készültek fel a digitális oktatásra, 78 százalék pedig azt mondta, a gyerekét nem tanították meg az önálló számítógéphasználatra. Ennek fényében az sem véletlen, hogy 65 százalékuk csemetéje nem képes segítség nélkül tanulni, vagyis az elmúlt időszak elképesztő terheket rótt a szülőkre is. 
A szakemberek szerint az elmúlt hónapok igazi hatása majd szeptemberben fog látszani, ekkor derül ki, hogy mekkora hátrányt szedtek össze azok a gyerekek, akiknek nem feküdt az online oktatás, vagy hátrányos helyzetük okán egyszerűen kimaradtak belőle. Egy kevés tanulságot azért le lehet vonni: kiderült például, mit érdemel az a bűnös tanár, aki egy megoldhatatlannak tűnő helyzetet leleményesen, humorral, jó adag iróniával, a diákjaival összekacsintva old meg. A legsötétebb időket idéző büntetést, pellengérre állítást. Bár a tankerületi vezető lemondásával és a tervezett ombudsmani vizsgálattal úgy tűnik, a vasalódeszkás testnevelőtanár esete azt is mutatja: maradt még némi józan ész a rendszerben. Ez is valami.
Lannert Judit oktatáskutató szombaton azt nyilatkozta lapunknak: a rendkívüli körülmények olyan helyzetet teremtettek, amelyben meg lehetne vizsgálni, mire is jók valójában a digitális eszközök, és melyek azok a területek, ahol csődöt mondanak. Hol segítik a tanulókat, és hol mélyítik tovább a szakadékokat. Ehelyett, a valódi elemzés, értékelés helyett csak sikerpropaganda van, és a megnyugtató tanulság: csakúgy, mint az egészségügyben, az alulfizetett, zömében női munkaerő megint elvitte a balhét, és nagy küzdelmek árán elérte, hogy ne legyen látványos összeomlás. 
A döntéshozók pedig megint fellélegezhetnek: megy ez így is, nem kell ide több pénz, több erőforrás, a hagymázas hazafiaskodásnál több gondolat.

A nyugattalan világ

A „nyugattalan nyugtalanságot” Szemerkényi Réka idézi fel (Westlessness, Nyugattalanság?, Út, 2020. május 29.) a februári Müncheni Biztonságpolitikai Konferenciáról, még a Covid–19 előtt. A pandémiában világossá lett a Nyugat (a kapitalizmus és az arra épülő életmód, politikai intézményrendszer) válsága. Az Európai Unió gyengesége is. Aminek fő oka, hogy az EU mozgástere – mint minden multilaterális közösségé – akkora,  amekkorát a tagországok kimérnek neki. Amekkorát a nacionalista önzéssel szembeni közösségi tehetetlenség magára mér. Be kell látni, a nyugattalanság erdejét senki sem járhatja egyedül, az integráció elmélyítése elkerülhetetlen, az EU radikális reformokra vár. A közös értékek pedig fontosabbak, minthogy erőtlenül emlegessék őket. Az dől el: ha létezik, meg tudja-e őrizni Amerikától független nyugatiságát Európa? 
Lehet, hogy az amerikai adminisztráció döntései nem tükrözik az elnök tweetjeit, de a „nyugattalan nyugtalanságnak” Európa integrációját  kellene siettetnie. Trump Amerikája ugyanis erős, de nem látni elég erejét ahhoz, hogy a Nyugat jövőjét megfogalmazza. Münchenben Mike Pompeo a Nyugatról úgy beszélt, mint azon nemzetekről, „amelyek elfogadták az egyéni szabadság, a szabad vállalkozás, a nemzeti szuverenitás modelljét”. Vang Ji kínai külügyminiszter „a Kelet és Nyugat, Észak és Dél közti különbség felszámolásának, az emberiség közös jövőjének” fontosságát emlegette. Szemerkényi emlékeztet: ezt hangoztatta a szovjet külpolitika a '70-es években. Ez erősíti, hogy Kínára rosszindulatú szereplőként tekintsünk, amelynek célja a nyugati együttműködés gyengítése, a nemzetközi erőviszonyok átrendezése.  
A kínai külügyér mondott azonban még valamit: a Nyugatnak meg kell szabadulnia a felsőbbrendűség érzésétől. Amiben van igazság. Kína nem tesz mást, mint visszaveszi azt a teret, ahová a Nyugat be sem engedte, hogy évszázadokon át vezethesse a világot. Aki a történelem logikájában hisz, helyrebillenő egyensúlyt emleget. Sokan lehetetlennek gondolják, hogy Kína békésen be tudna, vagy akarna illeszkedni a nemzetközi rendbe. De milyen nemzetközi rendről van szó?  
Amikor Pompeo Münchenben felszólalt, Amerika még nem forrongott George Floyd halála miatt. Még elképzelhetetlen volt, hogy Seattle belvárosát tüntetők foglalják el, kiírva: „Capitol Hill Autonóm Övezet, innen már nem az USA területe”. Hogy a rendőrség épületére azt fessék: „A nép tulajdona”. Hogy Cornel West filozófus a CNN-en azt mondja: „Amerika meghiúsult társadalmi kísérlet lett, a válságban az egész politikai rendszer csődjét láthatjuk”. 
Ami Amerikában történik, vajon mennyiben a Nyugat általános csődje? Szemerkényi szerint a kérdés Európa országai számára nem az, hogy egyedül, nemzetállami keretek között képesek lesznek-e érdekeiket megvédeni, hanem az, mekkora és milyen együttműködésre lesz szükség, hogy értékeiket megőrizzék, szuverén túlélésüket biztosítsák. 
Másként: ha már Amerika nem fogja a kezét, talál-e ösvényt a Nyugat Európája a nyugattalanság nyugtalan erdejében?

A védelem hete

Azt állította Orbán Viktor (szokásos rádiónyilatkozatában), hogy a járvány elleni védekezésben az önkormányzatoknak is részt kell venniük, hiszen ők is a magyar élet részei. „Ha valaki elkezd kibújni a védekezésből, és a kormányzati jogkört gyakorlók ezt megengedik, akkor majd mindenki ki akar bújni”.
Ezzel szemben a tény az, hogy az állami elvonások ellen tiltakozó önkormányzatok nem bújnak ki a védekezésből, hanem részt vesznek benne. Mivel azonban a válság az önkormányzatok bevételeit ugyanúgy sújtja, mint az állam által (helyesen) megsegített cégeket és munkavállalókat, őket is ugyanúgy támogatni kellene, nem pedig még jobban megszorongatni. Egy ilyen válságban ugyanis csak az állam és néhány nagyon erős piaci szereplő képes plusz terheket elviselni. Az önkormányzatok elvéreznek. Bár talán ez a cél.  
Azt is állította Orbán (ugyanott), hogy a mostani gazdasági válság kezelésében bizakodó, mert egyszer már – 2010-től – sikerült egy válságot talán mindenki másnál jobban kezelni.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem, mert 2010 óta Lengyelország, Románia és a három balti állam fejlődése is gyorsabb volt a miénknél, és az egy főre eső nemzeti össztermékük is jobban közeledett az Európai Unió átlagához, mint a magyar. Ettől persze még ezúttal lehetünk mindenkinél jobbak, bár a kiinduló helyzet nem Orbánt igazolja: áprilisban a magyar ipari termelés esett vissza a legnagyobb mértékben az egész Európai Unióban. Innen szép nyerni. 
Azt állította Orbán (a csehországi Lednicében, a Visegrádi Négyek miniszterelnökeinek találkozója után), hogy az Európai Unió tervezett helyreállítási hitelalapja filozófiailag nagyon távol áll attól, amit a magyarok gondolnak a világról, szerintünk ugyanis „a pénzt először meg kell keresni, és utána kell elkölteni”.
Ezzel szemben a tény az, hogy a magyar kormány – az orbáni filozófiának ellentmondva – a közelmúltban két milliárd euró hitelt vett föl, nyilván a főnök elől gondosan eltitkolva. De az Európai Unió sem azért akar óriási kölcsönt fölvenni, mert az európaiak nem akarnak dolgozni, hanem mert a járvány miatt tízmilliók nem tudnak. Éppen azért kell hitelekkel átsegíteni a gazdaságokat ezen a válságon, hogy újból legyen munka. Ennyit a filozófiáról és a valóságról. 
Azt állította Ágoston Balázs (a Demokrata címet viselő hetilap főmunkatársa a Magyar Nemzetben, az afroamerikai tiltakozó hullám ellen kirohanva), hogy „a fehér ember véletlenül sem multikulturális, hanem különbözőségeiben is homogén európai civilizációja alkotta és hagyta örökül a világnak (…) úgy általában a tudományokat és a művészeteket”.
Ezzel szemben a tény az, hogy a tudományokat és a művészeteket nem az európai civilizáció hozta létre. Ha a Demokratánál és a Magyar Nemzetnél még nem hallottak volna róla, akkor még most sem késő: olvasgassanak könyveket az ókori Kínáról, Indiáról, Egyiptomról vagy Mezopotámiáról. Sok szép művészeti emléket ismerhetnek meg, és megtudhatják azt is, mire voltak képesek a régi idők tudósai. Akik – még rágondolni is szörnyű – nem fehér európaiak voltak.