Kilencvenhét nap, kilencvenkilenc, esetleg száz. Ennyi ideig tart(ott) a koronavírus miatt március 11-én kihirdetett veszélyhelyzet és az ezzel járó rendkívüli jogrend. A megszűnés pontos időpontja attól függ, mikor hirdetik ki a vonatkozó törvényeket, ami, ismerve az utóbbi hónapok gyakorlatát, jó eséllyel a héten valamelyik késő estére vagy éjszakára esik majd. A technikai rész egyszerű, bár kissé abszurd: a kormány egyik képviselője, azaz a Fidesz (ha a mérhetetlen támogatottságú kísérő pártot, a KDNP-t most nem számítjuk) javaslatot nyújtott be arról, hogy a parlamenti többség (a Fidesz) hívja fel a kormányt (a Fideszt) arra, hogy a veszélyhelyzetet szüntesse meg.
A lényeg mégis a részletekben van. Abban, hogy a kormány bő három hónapig azt tehetett, amit akart (nem mintha a parlamenti kétharmad birtokában ne tehetné meg ezt bármikor); akármilyen törvénytől eltérhetett, vagy az alkalmazását felfüggeszthette, ha meg tudta indokolni, hogy arra a járvány elleni védekezés érdekében van szükség. Indok mindig akadt, a vírusveszély jó álcának bizonyult a hatalom további koncentrálásához.
Egy sor intézkedést köszönhetünk a veszélyhelyzetnek, noha ezek egy részének semmi köze a vírushoz. Kivéreztetik az önkormányzatokat, elveszik tőlük a gépjárműadót, az ingyenes parkolás időszaka változatlanul tart, és úgy jelölnek ki különleges gazdasági övezeteket, hogy ezek haszna a fideszes megyei önkormányzatokhoz csorog. Most mondhatják Orbánék, hogy nem egy hatalomvágytól hajtott autoriter rendszer épül, hiszen vége a rendeleti kormányzásnak. Ám a felhatalmazási törvény lekeverésével nem a régi rend tér vissza, hanem a hatalom új arcát bámulhatjuk. Velünk maradnak ebben az új világban a kórházparancsnokok, lesznek iskolaőrök, NER-közelbe terelik a sok milliárdos szemétszállítási bizniszt. A sor hosszan folytatható.
Az ideiglenes jogrend egyes „szüleményei” tovább élnek, itt lesznek velünk az új rendben. Ahogy annak idején az „ideiglenesen” hazánkban állomásozó szovjet csapatok is jó ideig a nyakunkon maradtak.