Előfizetés

Ezer év magány

A migrációról nem lehet úgy szólni, hogy az ember ne kezdje egy alapvető helyreigazítással. Kormányunk ugyanis eleve egy bűnhazug alapállásból indította a menekült-témát, ami azóta is mérgezi a magyar agyakat. Kormányunk álláspontja úgy summázható, hogy Magyarország akkor lehet újra Nagy, ha nem jön ide senki, és mindenkinek olyan szép fehér a bőre, mint Mészáros Lőrinc ülepe. „A migráció rossz!” - mint azt Németh Szilárd veretesen összefoglalta egy kormánylap címoldalán. 
A valóságban a migráció a kanyarban sincs a magyar népet fenyegető veszélyforrások között. A teljesség igénye nélkül ilyen az össznépi alkoholizmus, a dohányzás, a depresszió, a mozgáshiányból és nyakló nélküli zabálásból adódó elhízás, az intézményesült korrupció, a klímaváltozás. Csakhogy ezek leküzdéséhez iszonyú sok munka kell, egy rövid távú profitmaximalizálásban utazó populista alakulat bele sem fog ilyesmibe. Nekik sokkal kifizetődőbb a házi pálinkával kevert néphülyítés. Orbánék meggyőzték a népet arról, hogy a csicskalét éppenséggel a nemzeti büszkeség alapja. Az igazi magyar férfiember piás, korrupt és elnehezült, az igazi kuruc a talpát nyalja fényességes urainak, az igazi keresztény pedig a legkiszolgáltatottabbat gyűlöli a legjobban. 
Ebből a szempontból céltáblának keresve sem találhattak volna jobbat, mint a menekültek. Előbb jöttek a „tranzitzónák”. Már maga a név is bájos, az embernek nagyjából egy élőállat átrakodóhely ugrik be róla. A különbség csak az, hogy az állatokat nem három réteg pengés szögesdrót között őrzik, továbbá a haszonállatok - helló röfik! - kapnak rendszeresen enni.
A keresztény Magyarország dicsőségére sikerült éveken át ilyen alattomosan gonosz lélekdarálóban morzsolni gyerekeket, családokat. Csak azért, hogy a hívek meggyötört idegrendszerének némi kielégülést adjon az esténként a köztévében mutogatott kerítések és csúcstechnikás táborok látványa. Az pedig az EU nagyobb dicsőségére szolgált, hogy végül a Brüsszeltől függetlenül működő emberi jogi bíróságnak kellett bezáratnia ezeket az emberhústároló konténereket, öt év (!) után. 
Azonban az állami kurázsin nem lehet kifogni. Ha szemétkedésről van szó, a magyar hivatalnok kreatívabb, mint egy Szilícium-völgyi startup teljes vezetése, Varga Judit miniszterasszonyból pedig azért lett új kormányüdvöske, mivel egyformán jól tud dekázni lasztival meg a joggal. Jött tehát a „menedékjogi szándéknyilatkozat” rendszere: a tisztelt menekült utazzon csak pár száz kilométert a magyar nagykövetségre, ott töltsön ki egy angol nyelvű nyilatkozatot, egyedül, segítség nélkül, majd két hónapig várja meg étlen-szomjan az utcán, amíg szép szakszerűen elutasítják a kérelmét. 
Természetesen újabb öt év múlva ezt a gyakorlatot is elmeszeli majd valami nevében európai testület, akkor majd jöhet az újabb jogi csalafintaság. Addig meg minden hónapban lehet ásni egy lyukat a kerítés tövébe, és ráfogni, hogy azon át özönlik el a pomogácsok szép hazánkat. Az legalább nem kerül milliárdokba. Vagy a fene se tudja.

Hol van Cser Ágnes?

Tíz (!) éve, hogy a Népszabadságban megjelent feleségem, Bíróné Kalmár Katalin egészségügyi szakdolgozó írása „Hol van az EDDSZ?” címmel. A kérdéssel azt a rejtvényt próbálta megfejteni, hogy miért vonult passzivitásba a 2010-es kormányváltás előtt még oly aktív, nyüzsgő, a partnereivel kíméletlenül harcos-karcos, „harapós” stílusú Cser Ágnes mint az egészségügyi dolgozók egyik szakszervezetének elnöke.
Akkor az egészségügyi dolgozók fokozódó elégedetlenségét olyan problémák okozták, mint a nevetséges munkabérek (plusz a kiváltságos keveseknek jutó hálapénzek), az ágazatban általános létszámhiány, az orvosi, diplomás szakdolgozói és az ápolói utánpótlás-hiány, a kórházbezárások és az egészségügyi intézmények önálló gazdálkodását is veszélyeztető költségvetési forráskivonások, valamint az állami működtetés alulfinanszírozottsága. 
Ezek a feszültségek azóta is jelen vannak az egészségügy rendszerében, sőt az adatok, tények, körülmények e problémák kapcsán mára egy nagyságrenddel rosszabb helyzetet mutatnak. Ma már - a fent leírt feszültségek mellett - a vírus-veszélyhelyzet által generált (de nem tudni, hogy a dolgozók életében meddig jelen maradó) „vezénylések” miatt is háborog a szakma. No meg a különlegesen fertőzésveszélyes körülmények között végzett munka olykor minimális biztonsági feltételeinek hiánya miatt. 
Az egészségügyi ágazatban és intézményeiben megjelent a hadsereg és a katonai igazgatás: főtisztek, kancellárok (és nem főorvosok, nem kórházigazgatók) döntenek a létszám- és anyaggazdálkodás kérdéseiben. A minisztereken (mert már két miniszter is hatásköröket gyakorol az ágazatban) és az operatív törzsön át tulajdonképpen a kormányfő dönti el, hogy milyen műtéteket, orvosi beavatkozásokat, vizsgálatokat, orvos-beteg kapcsolatokat lehet létesíteni, és miket nem, vagy hogyan történhet mindez.
A dolgozók legalapvetőbb munkavégzéshez fűződő jogai vannak egyoldalúan felfüggesztve, módosítva, zárójelbe téve, elfelejtve. És nem tudható, meddig; meg az sem tudható, hogy visszaállhatnak-e ezek a jogok valaha is. Sokan gondolnak rá, kevesebben szólnak róla, pedig jó néhányan tudják, hogy semmi nem folytatódhat ugyanúgy a vírus-veszélyhelyzet okozta válság után, mint előtte. A szakszervezeteknek részt kellene venniük ezekben a most alakuló, forrongó folyamatokban a maguk érdekvédelmi, érdekérvényesítő küldetésük okán, több százezer egészségügyben dolgozó ember oldalán! 
Mindezek tükrében: hol van Cser Ágnes és hol van az általa elnökölt EDDSZ? Nem látjuk, nem halljuk, nem olvassuk! Mit csinál az egészségügyiek egyik legnagyobb szakszervezete? Márpedig, ha a tagság nem látja, nem tudja, mit csinál a szakszervezet – 10 éve! –, akkor talán itt az ideje, hogy ez a szakszervezet lerázza magáról a betliző, sunnyogó elitjét, mint gazdaállat az élősködőt.
Annak a régi cikknek az volt az utolsó mondata, és ennek az újabb írásnak a végére sem lehetne jobbat találni: „Ne hagyja a szakszervezet az egészségügyi dolgozókat cserben!”

Takarjuk el a szemünket

A száj és az orr elfedése rutin kötelezettségünkké vált az utóbbi hónapokban. A magyar labdarúgó szurkolók számára azonban a látás kiiktatása is erősen javallott. Természetesen ez a mérkőzéseket a helyszínen megtekintőkre és csak másfél órára vonatkozna. Ilyenkor ugyanis nem kellene szembesülniük a honi futballt régóta sújtó, pusztító járvánnyal. 
Ne áltassuk magunkat, eme sajátos pandémiát okozó vírusokat nem behurcolták hozzánk, hanem azok az elmúlt évtizedekben nálunk tenyésztek ki. A járvány szimptómái, következményei között – a teljességet helyhiány miatt mellőzve – említhetjük a nézőtlenséget, a nemzetközi eredménytelenséget, a teljesítménykényszer száműzését, az általánossá vált, bicskanyitogató mértékű javadalmazásokat, az önfelmentés divatját, a külső tényezőkre történő végeláthatatlan hivatkozásokat és a fékezhetetlen dilettánsok gyorsuló térnyerését a sportág vezetésében, menedzselésében.
Túlzó, súlyos megállapítások? A májusi bajnoki és kupafordulók is cáfolják ezt a vélekedést. A hóvégi szombaton a Paks – Mol Fehérvár mérkőzést csak a legnagyobb erőfeszítéssel voltam képes végignézni. Ha nehezen is, de legyőztem azt a késztetésemet, hogy egy időjárásjelentésbe meneküljek. Reméltem ugyanis, hogy a jobb sorsra érdemes labda folyamatos zokogásának előbb-utóbb csak vége lesz. Miként abban is bíztam, hogy a sok-sok milliós fizetést, prémiumokat és egyéb kedvezményeket bezsebelő játékosok produktuma - ha csak rövid időre is - legalább a pinceszint fölé emelkedik. Tévedtem. 
Gondoltam, az élmény elmaradását csak a szerencsétlen mérkőzésválasztásnak köszönhetem. Felmentem magam, mert végül is egy bajnokvárományos együttesre voltam kíváncsi. Adtam magamnak még egy esélyt. Bár ne tettem volna! A Kisvárda – Újpest találkozó, ha lehet, ezt is alulmúlta. 
A két mérkőzésen közel harminc, döntő többségében szerény játéktudású idegenlégiós léphetett pályára. Óhatatlanul felmerül a kérdés: hol vannak az immár évtizede nem kevés közpénzből működő akadémiák nevelte magyar tehetségek? A fentebb említett 180 perc alatt mindössze egy gólt, annál több hátrapasszt, elemi technikai hibák tömegét, továbbá lanyha iramot, helyezkedési skandalumokat láthattunk a főállású játékosoktól. 
Makacs, tévedéseiből mit sem tanuló ember lévén, nem adtam fel. Vasárnapi programomból sem maradhatott ki egy magyar bajnoki meccs megtekintése. Már előre dörzsöltem a kezem, hogy végre sok gólt, egy ütőképes honi együttest, meggyőző játékosteljesítményeket fogok látni. Végtére is a közel kétmilliós fővárost is reprezentáló, biztos hazai bajnoknak tekinthető, a Bajnokok-ligájában akár a Real Madridot is kifogó FTC egy kétezres lélekszámot sem felmutató községi csapat ellen játszik. Megint melléfogtam. 1-1-es döntetlent, szurkoló-gyilkos, szürke darálást láthattunk. Ha hiszik, ha nem, nem egy olyan futballista kocogott a játéktéren, aki – mint hírlik - több mint tízmillió forintért csalja a futballt. Nem évente, havonta!
E sorok után önvizsgálatot tartottam. Bennem van a hiba, hogy régóta képtelen vagyok valami jót, biztatót leírni a hazai labdarúgásról? Sajnos nem hallomásokra, hanem személyes tapasztalatokra alapozva kritizálok. Kezdjük talán ott, hogy már évtizedekkel ezelőtt megindultunk a lejtőn. Szemléletes példával rukkolok elő, máig szégyellem. 
A labdarúgó szakedzői oklevelet, amely felsőfokú végzettséget igazol(t), négyéves tanulás után lehet(ett) megszerezni. Testnevelőknél ez csak két évet igényel(t). Az utolsó évben, amikor egy szakdolgozatot is le kellett adni, kaptam egy autentikus megkeresést, miszerint az egyik hallgatótársam, egyébként sokszoros válogatott, akkor is neves, NB I-es edző helyett, akinek az alany és állítmány egyeztetése is megoldhatatlan feladatot jelent, írjam meg a kötelező dokumentumot. Kapok érte pár száz forintot. Elkövettem. Igen, én is tettestárs vagyok a szakma mélyrepülésének talán nem is előidézésében, inkább fenntartásában. 
Emlékeznek még az UEFA- licenszre jogosító, nagy dérrel-dúrral, vaskos tandíjjal meghirdetett szövetségi tanfolyamokra? Mély hallgatás övezi a történteket, miként annak hatékonyságát is. Minderről sokat mond az utóbbi években Magyarországon megfordult, több tucatnyi külföldi edző szerződtetése. Legyen szó válogatott csapatokról vagy elsőosztályú klubokról. Ennél még tragikusabb képet fest a honi állapotokról a svájci székhelyű Sporttudományok Nemzetközi Központja. Kimutatásuk szerint a hazai bajnokságokban 2019-től napjainkig szerepeltetett, 21 éven aluli labdarúgók játékpercei tekintetében 5,1 százalékunkkal 93 ország közül csak Guatemala, Dél-Afrika, Kína, Szaúd-Arábia és Törökország van mögöttünk. Csak megemlíteném Szlovákia 29 százalékát…
A költővel szólva, a magyar labdarúgásban régóta illatoznak a romlás virágai. Hervadhatatlannak tűnnek.