Lassan-lassan leesik a tantusz, egyre több pártfüggetlen gondolkodó játszadozik el a gondolattal, hogy Orbán és pártja(i) választáson már nem verhetők meg. Ezt a kérdést – nyilvánosan és magamban – újra és újra fölteszem, tulajdonképpen 2006 ősze óta vagyok biztos benne, hogy az ellenzék választási győzelme elképzelhetetlen.
Orbán még 2002-es veresége miatt szakított végleg a demokráciával. „A haza nem lehet ellenzékben” mondásának minden vele kapcsolatos bizalmat el kellett volna oszlatnia. Ezzel a szlogennel bármely demokratikus országban kozmikus sebességgel zuhant volna a politikai süllyesztőbe. (Nálunk Medgyessy Péter és az MSZP szinte vigasztalta, és „árkot temetett”.) A 2006-os klasszikus „hatalommegragadási” kísérlet után már mindenki tudta, ki is irányítja valójában az országot. A nagy többség úgy látta, hogy újra Orbán van hatalmon.
A következő választás 2010-ben sétagalopp volt, győzelem kétharmaddal. Ami azóta folyik, az pedig igazi rémálom. A fasisztoid zsarnoki rendszer ellenszerét sem az ellenzéki pártok, sem a valódi civilek, és mint mostanában világossá válik: az önkormányzati rendszer sem találta meg. Helyenként és időnként az is kérdéses, keresik-e valójában. Ehhez a politikai szemétkupachoz tartozik a helyzethez illő „közmédia” és a gyalázatos médiahatóság. Lehet latolgatni a választási esélyeket.
Az is tény, hogy a szavazati joggal rendelkezők közül kétszer annyian nem szavaznak Orbánra, mint ahányan rá voksolnak. Ebből vonogatják le az ellenzékiek azt a következtetést, hogy az összefogás győzelemhez vezet. Ilyenfajta közös fellépés egy önkormányzati választáson eredményes tud lenni, de csak akkor, ha az ellenzék jelentős szavazói többséget képes mozgósítani. Ez történt tavaly ősszel Budapesten. 2022-re nézve azonban ebből már nem meríthetünk önbizalmat, mert még a fővárosi önkormányzat sem tud (vagy nem akar) ellensúlyt képezni a kormányzat önkényuralmával szemben.
Az ellenzéki gondolkodók új varázsigéje az „új ellenzéki kerekasztal” fölállítása. Ez szerintem ugyanolyan illúzió, mint az „összefogás”. A rendszerváltáskori EKA, a névadó azért tudott eredményes lenni, mert volt tárgyalópartner: az MSZMP – a szabad elvonulás reményében – asztalhoz ült velük. Lett is szabad elvonulás, a szélsőjobbos csürhe nagy bánatára. Nekik mondta Antall, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. De az új kerekasztal lovagjai egymással akarnak szkanderozni - az Orbán uralta Fidesz sem becsületből, sem hazaszeretettől indíttatva nem fog tárgyalásokba bocsátkozni. (Becsületről nem is hallottak, hazájuk lakóinak többségét szívből –„zsigerből” – gyűlölik.)
Viszont Orbán nélkül az egész csak bábszínház. Ám bizonyos zsarolással talán sarokba szorítható lenne, illetve tárgyalóasztalhoz lehetne kényszeríteni. Szerintem – bár minden eddigi történés ellene szól – van olyan ellenzéki megmozdulás, amely a demokratikus világot, az USA-t és az EU-t rádöbbenti, hogy Orbánnal nem megy. Az USA (NATO néven) garantálja függetlenségünket, az EU nélkül pedig Észak-Korea szintjén lenne a magyar gazdaság.
A 2022-es választás bojkottjával kellene megijeszteni Orbánt. Vigyázat, a bojkott nem azt jelenti, hogy a szerencsétlen választókat próbáljuk távol tartani az urnáktól (távol vannak ők maguktól is), hanem azt, hogy a magukat demokratikusan elkötelezettnek tartó pártok nem állítanak sem listát, sem jelölteket. Ebből csak egy ellenzék nélküli parlament jöhetne ki.
Orbán persze úgy tudja, hogy a „parlament ellenzék nélkül is működik”, de hamar észrevenné, hogy katonai biztonság és pénz nélkül csak a felcsúti bunkerben érezheti jól magát. Az ellenzék nélküli parlament mind az USA-ban, mind pedig az EU-ban kiverné a biztosítékot. A bojkottot akkor kellene meghirdetni, ha Orbán visszautasítja az új kerekasztal azon követelését, hogy közösen írjanak új választási és média törvényt.
Kíváncsi lennék, erre hogyan reagálna! Kár, hogy sosem fogom megtudni.
A szerző orvos