Az ellenzéki kerekasztal lovagjai

Lassan-lassan leesik a tantusz, egyre több pártfüggetlen gondolkodó játszadozik el a gondolattal, hogy Orbán és pártja(i) választáson már nem verhetők meg. Ezt a kérdést – nyilvánosan és magamban – újra és újra fölteszem, tulajdonképpen 2006 ősze óta vagyok biztos benne, hogy az ellenzék választási győzelme elképzelhetetlen. 
Orbán még 2002-es veresége miatt szakított végleg a demokráciával. „A haza nem lehet ellenzékben” mondásának minden vele kapcsolatos bizalmat el kellett volna oszlatnia. Ezzel a szlogennel bármely demokratikus országban kozmikus sebességgel zuhant volna a politikai süllyesztőbe. (Nálunk Medgyessy Péter és az MSZP szinte vigasztalta, és „árkot temetett”.) A 2006-os klasszikus „hatalommegragadási” kísérlet után már mindenki tudta, ki is irányítja valójában az országot. A nagy többség úgy látta, hogy újra Orbán van hatalmon. 
A következő választás 2010-ben sétagalopp volt, győzelem kétharmaddal. Ami azóta folyik, az pedig igazi rémálom. A fasisztoid zsarnoki rendszer ellenszerét sem az ellenzéki pártok, sem a valódi civilek, és mint mostanában világossá válik: az önkormányzati rendszer sem találta meg. Helyenként és időnként az is kérdéses, keresik-e valójában. Ehhez a politikai szemétkupachoz tartozik a helyzethez illő „közmédia” és a gyalázatos médiahatóság. Lehet latolgatni a választási esélyeket. 
Az is tény, hogy a szavazati joggal rendelkezők közül kétszer annyian nem szavaznak Orbánra, mint ahányan rá voksolnak. Ebből vonogatják le az ellenzékiek azt a következtetést, hogy az összefogás győzelemhez vezet. Ilyenfajta közös fellépés egy önkormányzati választáson eredményes tud lenni, de csak akkor, ha az ellenzék jelentős szavazói többséget képes mozgósítani. Ez történt tavaly ősszel Budapesten. 2022-re nézve azonban ebből már nem meríthetünk önbizalmat, mert még a fővárosi önkormányzat sem tud (vagy nem akar) ellensúlyt képezni a kormányzat önkényuralmával szemben. 
Az ellenzéki gondolkodók új varázsigéje az „új ellenzéki kerekasztal” fölállítása. Ez szerintem ugyanolyan illúzió, mint az „összefogás”. A rendszerváltáskori EKA, a névadó azért tudott eredményes lenni, mert volt tárgyalópartner: az MSZMP – a szabad elvonulás reményében – asztalhoz ült velük. Lett is szabad elvonulás, a szélsőjobbos csürhe nagy bánatára. Nekik mondta Antall, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. De az új kerekasztal lovagjai egymással akarnak szkanderozni - az Orbán uralta Fidesz sem becsületből, sem hazaszeretettől indíttatva nem fog tárgyalásokba bocsátkozni. (Becsületről nem is hallottak, hazájuk lakóinak többségét szívből –„zsigerből” – gyűlölik.) 
Viszont Orbán nélkül az egész csak bábszínház. Ám bizonyos zsarolással talán sarokba szorítható lenne, illetve tárgyalóasztalhoz lehetne kényszeríteni. Szerintem – bár minden eddigi történés ellene szól – van olyan ellenzéki megmozdulás, amely a demokratikus világot, az USA-t és az EU-t rádöbbenti, hogy Orbánnal nem megy. Az USA (NATO néven) garantálja függetlenségünket, az EU nélkül pedig Észak-Korea szintjén lenne a magyar gazdaság. A 2022-es választás bojkottjával kellene megijeszteni Orbánt. Vigyázat, a bojkott nem azt jelenti, hogy a szerencsétlen választókat próbáljuk távol tartani az urnáktól (távol vannak ők maguktól is), hanem azt, hogy a magukat demokratikusan elkötelezettnek tartó pártok nem állítanak sem listát, sem jelölteket. Ebből csak egy ellenzék nélküli parlament jöhetne ki. 
Orbán persze úgy tudja, hogy a „parlament ellenzék nélkül is működik”, de hamar észrevenné, hogy katonai biztonság és pénz nélkül csak a felcsúti bunkerben érezheti jól magát. Az ellenzék nélküli parlament mind az USA-ban, mind pedig az EU-ban kiverné a biztosítékot. A bojkottot akkor kellene meghirdetni, ha Orbán visszautasítja az új kerekasztal azon követelését, hogy közösen írjanak új választási és média törvényt. 
Kíváncsi lennék, erre hogyan reagálna! Kár, hogy sosem fogom megtudni. A szerző orvos 
Szerző
Haskó László

Látkép trauma után

A koronavírus járvány okozta gazdasági és társadalmi sokk hazai elemzői nehezített terepen dolgoznak. A jövőre vonatkozó prognózisok megalkotásához nem állnak rendelkezésükre megbízható adatok. Így vagy vitatják, vagy tényként elfogadják a kormány részéről elhangzó be-és kijelentéseket. 
Abban sokan egyetértenek, hogy a döntéshozóknak a közepesnél mélyebb recesszióval, az infláció megugrásával, a munkanélküliség nagyarányú megnövekedésével és a társadalom az eddiginél is drámaibb kettészakadásával kellene számolniuk. Ezzel szemben a miniszterelnök prognózisa az, hogy „…2021 fantasztikus évünk lehet.” Mintha nem hallaná meg a riasztó adatokat, amelyek dolgozók elbocsájtásáról, leépítésekről szólnak.
Tudom, hogy a járvány következményei teljes mértékben csak a lecsengése után lesznek felmérhetők. Az azonban jól látszik már most is, hogy tovább nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek. Lesznek térségek, ahol a mélyszegénység a következő tíz évben sem lesz felszámolható. Ott Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadó malackái, meg a közmunkaprogram sem fog segíteni, ha csak a mindenkori kormány nem fektet több pénzt ebbe a tevékenységformába. Hiába jelentette ki Orbán, hogy „…márpedig Magyarország Európa egyetlen munkaalapú társadalma”, visszatetsző munkaalapú társadalomról hablatyolni értékteremtő munkahelyek és a tisztes megélhetést biztosító bérek nélkül. Nemcsak a jövedelmi és anyagi, hanem a más típusú (pl. a nemek közötti, az oktatáshoz, a jó egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést illető) egyenlőtlenségek is nőni fognak. 
A most megélt társadalmi traumát évekig követheti egy poszttraumás állapot, annak minden tünetével. Szeretnék hinni abban, hogy nem a félelem lesz a meghatározó társadalomszervező erő, hanem a szolidaritás, az állami védőháló kiterjesztése. Jó lenne hinni abban is, hogy a szorongásainkat nem fogja felerősíteni a politika, a kormánypárti propaganda, de minden arra utal, hogy éppen ellenkező irányba kommunikálnak. A kormányzati kommunikációban most egyszerre vannak jelen a „vírus még itt van” és a „Soros utasításait követő Brüsszeli bürokraták” típusú mondatok.
A járvány alatt tapasztaltak arra engednek következtetni, hogy felértékelődik a lokalitás és a könnyen megközelíthető térségek szerepe. A kilencvenes évek egyik jellemzője, a Távol-Kelet felé való fordulás alábbhagy majd. Az eddigieknél több európai céggel fogunk kooperálni, és megnő azon termékek aránya, amelyek esetében önellátásra fogunk berendezkedni. Felértékelődik a mezőgazdaság és a gyógyszeripar szerepe. Remélhető, hogy a földalapú támogatások nyerteseivel szemben megerősödik az elvárás, hogy ne hagyják parlagon a földjeiket. Nemcsak a falusi településeken élők, de a városi kerttulajdonosok esetében is tapasztalható lesz az „otthon-gazdálkodás”. Változás várható az idősebb korosztály pénzkezelési kultúrájában, az eddigieknél is többen fognak használni online szolgáltatásokat, bankkártyákat.
A járvány alatt tapasztaltak arra engednek következtetni, hogy a most rögzült társadalmi minták egy része tovább él, és a társadalmi szerepek a helyükre kerülnek. Átalakul az ideális lakásról alkotott képünk. A felső-középosztályba tartozók körében megnőhet az igény a kertes házak iránt, amelyeknek elengedhetetlen kelléke lesz egy olyan hely, ahol szükség esetén nagyobb mennyiségű élelem tárolható. Megnőhet az igény a nagy belső térrel is rendelkező, több szobás lakások iránt is. (A járvány alatt az otthoni tanulást és munkát nehezítette a túlságosan szűk otthon.) 
Egyelőre csak találgathatjuk, hogy milyen irányban változnak a nyilvános zóna határai, mennyiben változnak a személyes kapcsolatok, a személyes zónánkban nagyobbak lesznek-e a távolságok, a nem családba tartozók számára megengedjük-e a fizikai érintést. Mikor merjük majd vállalni a zárt térben rendezett kulturális események látogatását? Szinte megoldhatatlannak tűnik, hogy egy színházi évadra úgy értékesítsenek belépőjegyeket és bérleteket, hogy a szociális távolság érvényesüljön, de a rentábilis működés is biztosítva legyen.
Remélhető-e, hogy kormány átértékeli a tudományhoz (a tudósokhoz) fűződő viszonyát, anyagilag is megbecsüli a kreatív kutatókat? Remélhető-e, hogy mélyen az emlékezetébe vésődött a kormányzó (és kormányzásra készülő) elitnek, hogy a tényleges reformok elodázása majdnem katasztrófához vezetett, és ez mekkora társadalmi feszültséget okozott az egészségügyben, az oktatásban, a szociális ellátórendszerben? Abban, hogy a települési önkormányzatok visszanyerhetik az autonómiájukat, a településeken beszedett adókkal önállóan gazdálkodhatnak, úgy tűnik, hosszú távon sem reménykedhetünk. 
Az viszont nem pusztán remélhető, hanem elvárható, hogy az ország polgárainak ne kelljen tartaniuk a digitális megfigyelő rendszerektől. Ahogyan elvárható az is, hogy a szabadság és a harmónia kettőse teremtse meg a szükséges rendet, és ne az egyetlen személyre épített kormányzás, az ellenzék nélküli törvényhozás. A szerző szociológus 
Szerző
Sifter József

Nő flintával

Valahol Németországban éldegél egy nyugdíjas asszony, ma 71 éves. Ám a hivatalos okmányaiban feltehetőleg más dátum szerepel; új születésnapot is kapott az új személyazonossághoz, amikor szabadon bocsátották. Nem tudni, hogy hívják, hol lakik, hogy néz ki, mivel tölti napjait, hogyan vészelte át a járványt, mit gondol a világ állapotjáról. A szomszédai azt sem sejthetik, ki volt ő azelőtt. 
Brigitte Mohnhaupt az eredeti neve: egykor hírhedt szélsőbalos terrorista, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) vezetője. Két részletben majdnem harminc évet töltött börtönben. Másodjára, miután elfogták egy erdei fegyverraktárban, ötszörös életfogytiglant kapott 1982-ben. Nem tudták rábizonyítani, hogy embert ölt, viszont kétségkívül ő volt a rettegett szervezet főnöke. Irányításával a RAF második generációja jó néhány merényletet hajtott végre a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Nem mentség, de tény: régi vágású terroristák lévén ők még nem találomra gyilkoltak. Jelképes célpontokat választottak, az általuk gyűlölt, „fasiszta-kapitalista” rendszert megtestesítő ügyészeket, rendőröket, bankárokat. Legismertebb áldozatuk, Hanns Martin Schleyer, a megbecsült nyugatnémet nagyiparos ifjan SS-tisztként szolgált.
Az alapítók, Andreas Baader és barátnője, Gudrun Ensslin maguk adták át Mohnhauptnak a stafétabotot a rács mögött, első büntetése alatt. A frakcióban mindig is fontos szerepet játszottak a nők, Ensslin és a fő ideológus, Ulrike Meinhof újságíró (innen a „Baader–Meinhof csoport” elnevezés), továbbá Sieglinde Hofmann, Verena Becker, Eva Haule, Birgit Hogefeld. A Spiegel hírmagazin anno úgy emlegette őket: Flintenweiber, „puskás nők”.
Vajon mi késztette ezeket a fiatal lányokat elkeseredett gerillaharcra, vérontásra, rejtőzködésre, amíg honfitársaik a gazdasági csoda és a jóléti társadalom áldásait élvezték? Kezdetben talán csak a féktelen Baader vonzereje, később már sokkal inkább a csábító forradalmi ígéretek. A Vörös Hadsereg Frakció az elnyomás ellen harcolt, ennek jegyében fel akarta szabadítani a nőket a patriarchális uralom alól.
Fél évszázaddal ezelőtt egy nő nem lehetett miniszter, se bíró, legföljebb terrorista, jegyzi meg egy német történész. De az se akárhol… 1978 tavaszán a RAF titkos találkozót szervezett olasz elvtársaival, a Vörös Brigádok tagjaival a milánói metróban. Ismertetőjelként Brigitte, az NSZK első számú közellensége bűnügyi regényt tartott a kezében. Az érte küldött olasz mégse találta meg az állomáson, társainak azt mondta: senkinél sem látott krimit, „csak egy nőnél”. 
Szabadon bocsátásakor (2007) sokan kifogásolták az állam nagyvonalúságát. Az egykori bűnöző új életet kezdhetett inkognitóban, még nyugdíjat is kap. Ami valóban több mint méltányos: bölcs is egyben. Brigitte Mohnhaupt nem kért kegyelmet, pedig tovább ült, mint a legtöbb elítélt gyilkos vagy náci háborús bűnös. Nem köztörvényesnek tartotta magát, hanem szabadságharcos politikai fogolynak, bosszú és igazságtalanság áldozatának.
A börtönben még ma is ezzel áltatná magát, de ezt az elégtételt nem szerezték meg neki.
Szerző
Bártfai Gergely