Látkép trauma után

A koronavírus járvány okozta gazdasági és társadalmi sokk hazai elemzői nehezített terepen dolgoznak. A jövőre vonatkozó prognózisok megalkotásához nem állnak rendelkezésükre megbízható adatok. Így vagy vitatják, vagy tényként elfogadják a kormány részéről elhangzó be-és kijelentéseket.

Abban sokan egyetértenek, hogy a döntéshozóknak a közepesnél mélyebb recesszióval, az infláció megugrásával, a munkanélküliség nagyarányú megnövekedésével és a társadalom az eddiginél is drámaibb kettészakadásával kellene számolniuk. Ezzel szemben a miniszterelnök prognózisa az, hogy „…2021 fantasztikus évünk lehet.” Mintha nem hallaná meg a riasztó adatokat, amelyek dolgozók elbocsájtásáról, leépítésekről szólnak.

Tudom, hogy a járvány következményei teljes mértékben csak a lecsengése után lesznek felmérhetők. Az azonban jól látszik már most is, hogy tovább nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek. Lesznek térségek, ahol a mélyszegénység a következő tíz évben sem lesz felszámolható. Ott Hegedűs Zsuzsa miniszterelnöki főtanácsadó malackái, meg a közmunkaprogram sem fog segíteni, ha csak a mindenkori kormány nem fektet több pénzt ebbe a tevékenységformába. Hiába jelentette ki Orbán, hogy „…márpedig Magyarország Európa egyetlen munkaalapú társadalma”, visszatetsző munkaalapú társadalomról hablatyolni értékteremtő munkahelyek és a tisztes megélhetést biztosító bérek nélkül. Nemcsak a jövedelmi és anyagi, hanem a más típusú (pl. a nemek közötti, az oktatáshoz, a jó egészségügyi ellátáshoz való hozzáférést illető) egyenlőtlenségek is nőni fognak.

A most megélt társadalmi traumát évekig követheti egy poszttraumás állapot, annak minden tünetével. Szeretnék hinni abban, hogy nem a félelem lesz a meghatározó társadalomszervező erő, hanem a szolidaritás, az állami védőháló kiterjesztése. Jó lenne hinni abban is, hogy a szorongásainkat nem fogja felerősíteni a politika, a kormánypárti propaganda, de minden arra utal, hogy éppen ellenkező irányba kommunikálnak. A kormányzati kommunikációban most egyszerre vannak jelen a „vírus még itt van” és a „Soros utasításait követő Brüsszeli bürokraták” típusú mondatok.

A járvány alatt tapasztaltak arra engednek következtetni, hogy felértékelődik a lokalitás és a könnyen megközelíthető térségek szerepe. A kilencvenes évek egyik jellemzője, a Távol-Kelet felé való fordulás alábbhagy majd. Az eddigieknél több európai céggel fogunk kooperálni, és megnő azon termékek aránya, amelyek esetében önellátásra fogunk berendezkedni. Felértékelődik a mezőgazdaság és a gyógyszeripar szerepe. Remélhető, hogy a földalapú támogatások nyerteseivel szemben megerősödik az elvárás, hogy ne hagyják parlagon a földjeiket. Nemcsak a falusi településeken élők, de a városi kerttulajdonosok esetében is tapasztalható lesz az „otthon-gazdálkodás”. Változás várható az idősebb korosztály pénzkezelési kultúrájában, az eddigieknél is többen fognak használni online szolgáltatásokat, bankkártyákat.

A járvány alatt tapasztaltak arra engednek következtetni, hogy a most rögzült társadalmi minták egy része tovább él, és a társadalmi szerepek a helyükre kerülnek. Átalakul az ideális lakásról alkotott képünk. A felső-középosztályba tartozók körében megnőhet az igény a kertes házak iránt, amelyeknek elengedhetetlen kelléke lesz egy olyan hely, ahol szükség esetén nagyobb mennyiségű élelem tárolható. Megnőhet az igény a nagy belső térrel is rendelkező, több szobás lakások iránt is. (A járvány alatt az otthoni tanulást és munkát nehezítette a túlságosan szűk otthon.)

Egyelőre csak találgathatjuk, hogy milyen irányban változnak a nyilvános zóna határai, mennyiben változnak a személyes kapcsolatok, a személyes zónánkban nagyobbak lesznek-e a távolságok, a nem családba tartozók számára megengedjük-e a fizikai érintést. Mikor merjük majd vállalni a zárt térben rendezett kulturális események látogatását? Szinte megoldhatatlannak tűnik, hogy egy színházi évadra úgy értékesítsenek belépőjegyeket és bérleteket, hogy a szociális távolság érvényesüljön, de a rentábilis működés is biztosítva legyen.

Remélhető-e, hogy kormány átértékeli a tudományhoz (a tudósokhoz) fűződő viszonyát, anyagilag is megbecsüli a kreatív kutatókat? Remélhető-e, hogy mélyen az emlékezetébe vésődött a kormányzó (és kormányzásra készülő) elitnek, hogy a tényleges reformok elodázása majdnem katasztrófához vezetett, és ez mekkora társadalmi feszültséget okozott az egészségügyben, az oktatásban, a szociális ellátórendszerben? Abban, hogy a települési önkormányzatok visszanyerhetik az autonómiájukat, a településeken beszedett adókkal önállóan gazdálkodhatnak, úgy tűnik, hosszú távon sem reménykedhetünk.

Az viszont nem pusztán remélhető, hanem elvárható, hogy az ország polgárainak ne kelljen tartaniuk a digitális megfigyelő rendszerektől. Ahogyan elvárható az is, hogy a szabadság és a harmónia kettőse teremtse meg a szükséges rendet, és ne az egyetlen személyre épített kormányzás, az ellenzék nélküli törvényhozás.

A szerző szociológus