Előfizetés

Digivihar

A koronavírus-járvány miatt elrendelt tantermen kívüli munkarend egyik napról a másikra forgatta fel az iskolai hétköznapokat: a tanároknak, diákoknak, szülőknek gombnyomásra kellett átállniuk digitális üzemmódba. A XXI. századi elvárások hirtelen berobbanása azonban nemcsak őket, hanem az egész oktatásirányítást váratlanul és felkészületlenül érte. Hiába van évek óta Digitális Oktatási Stratégiánk, Digitális Pedagógiai Módszertani Központunk, az oktatási kormányzatból senki nem lépett elő az íróasztal mögül, hogy gyors és hathatós segítséget nyújtson. Márpedig, Orbán Viktor miniszterelnök szavaival élve: „ha nincs legény a gáton, elveszünk”. 
Az, hogy mégsem vesztünk el teljesen, leginkább a frontvonalban küzdők leleményességének köszönhető, akik pénzt, paripát, fegyvert beleadva reggeltől estig dolgoztak azért, hogy a tanév menthető legyen. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének legutóbbi felméréséből tudjuk, a digitális munkarend a tanárok szabadidejét és pénztárcáját is igénybe vette. A válaszadók 80 százaléka számolt be a szokásosnál is jelentősebb munkateher-növekedésről, 43 százalékuknak pedig saját zsebből kellett eszközöket – webkamerákat és más kiegészítőket, új számítógépet, internetelőfizetést – vásárolniuk, hogy feladataikat el tudják végezni. 
Bár az Oktatási Hivatal készített segédanyagot, az iskolai számítógépeket is használhatták a diákok, tanárok, de a tapasztalatok azt mutatják, mindez nem volt elegendő. Sok helyen nem volt központi távoktatási keretrendszer, a tankerületek nem tudtak valós válaszokat adni a gyakorlati kérdésekre. A sajátos nevelési igényű gyerekek speciális szükségleteiről pedig teljesen megfeledkeztek. Egyvalamiben azonban jeleskedtek: nem engedtek a kötelező, sokszor felesleges és időrabló adminisztrációból, a merev tantervi előírásokból, s mint a vasalódeszkás testnevelőtanár esetében láthattuk, a büntetéstől sem riadtak vissza. 
De a közoktatás megtépázott hajója ezt a vihart is túlélte. Mostantól viszont még több léket kell befoltozni.

A butaság vírusa

A spanyolnátha második hullámának tombolása idején, 1918 őszén a világ számos pontján nem nyitottak ki az iskolák, a színházak és a mozik sem. A magas halálozási arány miatt viszont a hívek valóságos ostrom alá vették a templomokat. Sokan csak a vallás erejében bíztak.
A spanyolországi Zamora városát különösen drámaian érintette a járvány, 1918 októberében a megbetegedettek 10,1 százaléka halt meg, miközben országszerte ez az arány 3,8 százalék volt. Ebben pedig nagy szerepe volt a helyi püspöknek, aki egy személyben eldöntötte: a kór csak a bennünk lakozó gonoszság miatt terjed, ezért úgy vélte, tömeges szentmisékkel javíthat az ország romlott erkölcsi állapotán. Még a pestisből gyógyultak védőszentjének relikviáját is megcsókoltatta a hívekkel.
Manapság mintha ismételné magát a történelem. Hirtelenjében mindenki felfedezte magában a virológust, sokan már úgy érzik, a szakembereknél is jobban értenek a járványhoz. Kivált a politikusok, akik eldöntötték: járvány már nincs, nem kell félnünk tőle, aki pedig mást mond, az „fake news”-t terjeszt. Új-Zélandon meg is ünnepelték, hogy vége a járványnak, a vigadalom azonban nem tartott sokáig, mert ismét megjelent a Covid-19. Horvátországban napokon át egyetlen megbetegedést sem regisztráltak, most már, a hirtelen nyitás után, naponta legalább tíz új fertőzést észlelnek. Az Egyesült Államok déli államaiban, köztük Texasban, illetve a latin-amerikai országokban ijesztő mértékben nő a megbetegedések száma, és ugyanez történik Németország egyes részein.
Érthető, hogy nyitni kell, mert különben a gazdaság látja kárát, de sajnos a történelem már számos alkalommal bizonyította: a butaság nagy sebességgel terjed felülről lefelé. Ha a vezetők azt mondják, nem kell félnünk, akkor képesek vagyunk elhinni, hogy a vírus már nem térhet vissza. Így okoskodott a szerb kormány is, amely két hete engedélyezte, hogy szurkolók előtt rendezzék meg a Partizan-Crvena zvezda belgrádi derbit. A hivatalos adatok szerint 16 ezren voltak, a nem hivatalosak szerint még többen. Az emberek még csak maszkot sem viseltek. Ma már megközelíti a 100-at az új fertőzések száma az országban. 
Nálunk is eldöntötték, nincs már járvány, így szintén 16 ezer néző előtt bonyolíthatták le múlt szombaton a Fradi-Újpest rangadót. Aztán majd augusztus 20-án is megünnepelhetjük tömegesen a járvány legyőzését, természetesen súlyos milliárdokért.
Sajnos a butaságnak mintha tényleg nem volna határa, s ezt jól tudják és használják ki a felelős közszereplők is. Novak Djokovic szerb teniszező például Adria Tours néven szervezett tornát, melynek második állomását a múlt hétvégén Zadarban tartották. A szerb teniszcsillag megnyugtatásul közölte, a Balkánt nem érinti úgy a járvány, mint mondjuk az Egyesült Államokat. Ennek megfelelően a résztvevők éjjel nagy bulit csaptak, aztán néhány napon belül több, a tornán részt vett sportolóról – köztük magáról Djokovicról – derült ki, hogy megfertőzte őket a vírus.
Pedig nagyon jó lenne mielőbb megállítani, megfékezni a járványt. A butaság vírusát.

Győzelem a zsákban

Egy régi történet jutott eszembe, amikor meghallottam miniszterelnök úr egyik pénteki nyilatkozatát, miszerint: „Az első csatát megnyertük, ez a győzelem a zsákban van”. 
A történet még abból az időből való, amikor szakiskolai, szakközépiskolai rendszerben dolgoztunk az ápolók képzésében, évtizedekkel ezelőtt. A 14-18 éves hallgatók felkészítése jól felszerelt gyakorlati termekben történt. A „beteget” sokszor demonstrációs babák vagy a növendékek egyik társa pótolta. Értelemszerűen ebben a mesterkélt életben nyoma sem volt a kórházi világnak, leszámítva az eszközöket. Ennél sokkal lelkesítőbb volt a nyári kórházi gyakorlat, amikor a hallgatók egy oktató, szaktanár segítségével kivonultak a kórházba. Cserfesebb, izgatottabb társaságot elképzelni sem lehet. Sőt olyan kikeményített köpenyeket, fityulákat, fehérített kismamacipőket sem, amelyekben ők vonultak győzni a csatába.
A kórházban több osztályon dolgoztak, tovább bontott csoportokban. Arra persze jó volt vigyázni, hogy a különböző habitusú hallgatók hová kerüljenek. Az idegsebészetre és az intenzívre nem volt tanácsos beosztani a dolgok állásán mélyen elgondolkodót, aki viszont a belosztályon a maga tempójában szépen teljesített. A krónikus osztályon egy idő után szédülni kezdtek a betegek a percenként ágyat igazító kisnővértől, a beszélgetni szeretőt jobban kedvelték. Az idegsebészetre, intenzívre mindig a tanulmányokban kitűnő, stabilabb lelkű hallgatók kerültek először. A lélekben már felnőttek: hogy egymást is segítsék, ha az élet a keményebb oldalát mutatja. De persze itt mutatkozott meg igazán az oktató számára az ápolói hivatásra készülő jelölt alkalmassága is. Ki milyen módon viseli el a fizikai és a lelki megterhelést, kiből milyen ápoló lesz?
Judit kistermetű, örökmozgó, érdeklődő 16 éves volt. Egy perc alatt feltalálta magát az osztályon, az első nap tudta, hol fogyott el a kórteremből a fertőtlenítő, és meddig kell a laborba levinni a véreket. A harmadik naptól már kikészítette a főnővért azzal, hogy percenként jelentett a betegekről – szerinte mit kellene tenni még a gyógyulásukhoz –, illetve önmagáról, hogy éppen mit csinál, jön vagy megy valami fontos dologban. De jelentett az orvosokról is, hogy éppen hol látta őket legutóbb, és indult is őket megkeresni, ha kellett, bár ők az ellenőrzéstől nem látszottak túl boldognak. 
Egy nap különösen fontos és nehéz műtét zajlott a műtőben. A lányok engedélyt kaptak, hogy megvárják az osztályon a frissen műtött beteget, hogy tanuljanak és segítsenek. Ilyenkor az oktató is marad, felügyelni a népet. A nővérek már többször lementek megnézni, lehet-e hozni a pácienst, és érdeklődni, miképpen van az orvos csapat. El lehet képzelni, egy 13 órás műtét végén, 40 fokos melegben milyen válaszokat kaptak.
Amikor híre jött, hogy hozzák a beteget, Juditom izgatottá vált. Megkérdezte, hogy nem kellene-e áthozni a másik respirátort, mert az nagyobbnak látszik, és talán többet is tud. Cseppet sem zavarta, hogy a kiváló intenzíves ápolók már az utolsó eszközig mindent összeraktak, ellenőriztek, kipróbáltak. Végül, hogy tehetségéhez való feladat nem akadt, hát kiszaladt a lifthez, és vezényelte a beteggel érkező csapatot: megmagyarázta az osztályon dolgozó betegszállítónak, hogy merre forduljon az ággyal. 
Az érkező idegsebészeket jó kávé, szeretet és elismerés fogadta, mindenki örült, hogy „összerakták a beteget”. Miközben ők a siker és a győzelem halálos fáradtságával rákönyököltek a nővérpultra – mondanám, hogy rároskadtak, de ez nem illik a fennkölt pillanathoz –, megszólalt a telefon. Judit mindenkit megelőzve felkapta a kagylót, és az addigra már többször próbálkozó családtaggal közölte: „A beteget megoperáltuk! Jól van!”
Abban a pillanatban oktatóstul, főnővérestül csaknem elsüllyedt a folyosó, hiszen ezzel minden szabályt megszegett: a hallgatók semmiféle tájékoztatást nem adhatnak ugyanis. De a mondat önmagáért beszélt, az összes 16 évével, a szakmai tojáshéjjal a fenekén a hangsúlyába mindenkinek bele kellett értenie: győztünk! Dehogy csak a doktorok győztek... 
A két országos hírű idegsebész csak nézte az akkor már megsemmisülni készülő kisnővért, és egy pillanat után valami fergeteges erővel elkezdtek nevetni. Azzal a megértéssel, amit csak az engedhet meg magának, aki látja a kicsi, szorongó tótumfaktumban, hogy ez a teremtés is részese akar lenni a sikernek. Ha már egész délelőtt a körmét rágta értük, hogy minden rendben menjen. Bár eközben gyakorlatilag fogalma sem volt arról, hogy mi történt a műtőben. 
Ezért hát, hogy „az első csatát megnyertük, ez a győzelem a zsákban van” kijelentés, hogy is mondjam, innen nézve: kicsit erős. Ezt a csatát a több ezer egészségügyi dolgozó, szakdolgozó, köztük az ápolók, mentősök, az orvosok és a logisztikát minden tudásukkal segítők nyerték meg. Akiknek ráadásul naponta és percenként korrigálni kellett a kormány és az operatív törzs átgondolatlan utasításait, már ami az egészségügyet és az idősotthonokat érinti. 
Ők győztek, azzal, hogy képesek voltak a félelmeiken úrrá lenni. Úgy rakták össze napról napra a szakmai életüket, hogy közben későn érkeztek a védőfelszerelések, rájuk omlott a rapid betegritkítás, és záporoztak a szerencsétlen magyarázkodásba fúló Kásler-féle utasítások. De az elbaltázott jutalmazás, a dolgozók kártérítésének szabályozatlansága is mutatja, hogy a kormánynak van mit rendbe hoznia. 
A fennhéjázó kijelentésen sajnos nem tud nevetni a járvány idején szkafanderben dolgozó, vagy az idősotthonba hetekre beköltöző, most nullának nézett gondozó, ápoló, takarító. De a szeretteit méltatlan körülmények között elveszítő hozzátartozó, a helytelen szakmai indokkal hazaküldött beteget ápoló család sem. Ők szenvedtek, és átélték életük egyik legnehezebb megpróbáltatását, amit nem lehet sem elfelejteni, sem megbocsájtani. Ez bizony az öndicsérettől és a kisajátított ünnepléstől nagyon messze van. A szerző ápolásetikus