A gyulai polgármester pálfordulásától a kétes országos hírnévig

Publikálás dátuma
2020.06.29. 19:55

Fotó: Facebook
Ezeket a minden alapot nélkülöző, időről időre újból felbukkanó pletykákat, rágalmakat már ismerjük, a Fidesz nevében visszautasítjuk és hazugságnak tartjuk. Valahogy így zárta le a gyulai képviselő-testület 2015-ös márciusi ülésének egyik napirendi pontját Görgényi Ernő (Fidesz-KDNP) polgármester. Akkor a ma már nem létező Együtt önkormányzati képviselői, a hazai jogvédő szervezetekkel együttműködve, a gazdálkodás átláthatóságáról szóló rendelet-tervezetet nyújtottak be minden településen, ahol részt vettek a képviselő-testületek munkájában. Minderre azért volt szükség, mert a legtöbb városban a költségvetést olyan bontásban tették közzé az önkormányzatok a honlapjaikon, hogy az a halandó embereknek átláthatatlan és értelmezhetetlen volt. Noha minden esetben a település legfontosabb pénzügyi adatairól volt szó. Arról, mennyi forrása van a városnak és azt mire költi. Már az is a szokásjog megtörésének tartotta Gyulán a fideszes többség, hogy egy ellenzéki képviselő rendelet-tervezetet ad be. A rendeletet a polgármester terjesztette a testület elé, s a legkevésbé sem volt véletlen, sikerült úgy megváltoztatniuk, hogy a készítői, köztük én, nem ismertem rá. Ezt, és a több fontos pont kimaradását elfogadhatatlannak neveztem.

*
Ez az írás eredetileg azelőtt készült, hogy május 13-án hajnalban a rendőrség erődemonstrációt tartva megjelent volna Csóka-Szűcs János, a Kossuth Kör helyi elnöke, Momentum-tag gyulai ingatlanánál. Facebook-bejegyzése miatt rémhírterjesztéssel gyanúsították, adathordozóit lefoglalták, előállították, rabosították és kihallgatták. A Gyulai Járási Ügyészség két nappal később bűncselekmény hiányában megszüntette az eljárást. Május 18-án kiderült, a feljelentő nem más, mint Gyula fideszes polgármestere, Görgényi Ernő, aki egy csapásra kétes országos hírnevet szerzett magának. Ez az írás arról szól, hogy a kormánypárti városvezető ténykedésével messze nem csak a minden alapot nélkülöző feljelentés a probléma. A címet módosítottam egy kicsit, a cikk végére pedig egyetlen mondatot írtam. *
A napirendi pont vitájában Galbács Mihály (Fidesz-KDNP) korábbi alpolgármester, történetünk idején tanácsnok és a gazdasági bizottság elnöke volt – az előre leosztott szerepek szerint – a kormánypárti többség vezérszónoka. Minősítésektől hemzsegő hozzászólásában nemes egyszerűséggel „roppant gyengécske anyagnak” titulálta az eredeti rendelet-tervezetet, nekem pedig azt mondta: nincs erkölcsi alapom, hogy a testületben üljek. (Máig is talány, hogyan jött ez a gazdasági átláthatóságot körbejáró vitához?) Szakmailag helyretettem a jogi területre tévedt, eredeti szakmáját tekintve könyvelőt. Azt mondtam, aligha tud pénzügyesként szakmai vitát folytatni azzal a minőségi jogászcsapattal, amely megalkotta a rendelet-tervezetet. Másrészt visszautasítottam az erkölcsi kioktatást „egy olyan embertől, aki az előző, pártállami rendszer erőszakszervezetének a tagja volt, most pedig fideszes színekben adja elő a műsort”. Galbács, noha személyes megtámadtatás részese volt, minderre semmit nem válaszolt. Helyette Görgényi polgármester próbálta a fentebb már idézett módon hazugságnak minősíteni mondandómat. Hosszú hónapokkal később a Gyulai Törvényszék arról értesített, hogy jó hírneve megsértéséért polgári pert kezdeményezett ellenem Galbács Mihály. Keresetleveléhez mellékelte a Békés Megyei Levéltár igazgatójának „igazolását”. Ebben Erdész Ádám a náluk fellelhető és az általa is elismerten hiányos forrásokra, és két véletlenszerűen kiválasztott év kontrollkeresésre hivatkozva arról tájékoztatta Galbácsot, hogy munkásőri ténykedéséről nem találtak dokumentumokat. (Mentségére szóljon, a levéltár vezetője csak a feltett kérdésre válaszolt.) Ám az „igazolás” nem csak a hiányzó és át nem nézett források miatt volt érdekes. Kérdés maradt, „szakmai szempontból” hogyan adható igazolásféle arról, amiről nem találtak adatot egy meglehetősen kusza és hiányos dokumentációban? Másrészt nem erről volt szó! A „pártállami rendszer erőszakszervezetének a tagjának” neveztem Galbácsot, amelyet ő munkásőrnek fordított le. Ő tudja, miért. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a Munkásőrség megmaradt dokumentumainak jó része nem a Békés megyei, hanem a Magyar Nemzeti Levéltárban található. *
Az első fokon eljáró Gyulai Törvényszék – történelemfilozófiai és hatalomtechnikai részletekbe is bocsátkozva – ítélete indoklásában megállapította: az egypártrendszer lényege, tartalma és megvalósulása abban öltött testet, hogy az MSZMP vezető és kizárólagos szerepe mindvégig megkérdőjelezhetetlen volt. Ezért magával az államhatalommal volt egyenlő – lásd: pártállam – amelyet egy elnyomó erőszakszervezet részeként gyakorolt mindvégig a társadalom felett. A magát „elkötelezett jobboldali gondolkodású politikusnak” nevező Galbács Mihályról pedig előtártam a perben, hogy 1966 óta a KISZ, 1976-tól pedig megszűnéséig az MSZMP tagja volt. 1983-ban magas KISZ-kitüntetést kapott, többször tagja volt a vállalati MSZMP alapszervezet vezetőségének, közben marxista-leninista esti egyetemet végzett, egyben munkahelyén a párt káder-utánpótlási csoportvezetője is volt. Gúnyosan annyit mondhatnánk, hogy így néz ki egy hamisítatlan fideszes előélete! A tanácsvezető bíró azt is hangsúlyozta, hogy a közszereplőnek többet kell tűrnie. Másrészt a politikai viták rendezésének nem a bíróság a színtere. Ezzel aligha lehet vitatkozni. A Gyulai Törvényszék tárgyalóját az ablakon keresztül a csodálatos szeptember kora délutáni festői fénysugarai világították meg. Szemben ültem a napfénnyel és szemben a perbe hívómmal. Miközben logikusan levezetve, a történelmi tényekre és összefüggésekre alapozva a bíró hosszan sorolta, hogy minden aggály és kétely nélkül utasította el a fideszes politikus keresetét, elképesztő életöröm ragadott el. Azt kívántam, hogy legyen ez egy kimerevített, hosszú pillanat, amit majd nagyon sokáig megőrzök. A csodaidő és az ezer színben pompázó napsugarak olyan párhuzamban álltak az elhangzó szöveg valóságtartalmával és perbeli igazammal, hogy néhány pillanatnyi boldogságot éreztem. Magamban azt kívántam, mindez minél tovább tartson, hogy kiélhessem és megízlelhessem minden pillanatát. Közben, ahogy a bíró továbbolvasta a teljesen egyértelmű ítélet magyarázatát, a velem szemben ülő peres fél csúszott le a székén, összetöpörödött és jó úton volt a teljes erkölcsi megsemmisülés felé. Én pedig hátradőltem, s amennyire lehetett, ültő helyemben kihúztam magam. Tudom, kicsit giccsesen hangzik mindez, de így történt. Még aznap sajtóközleményt adtam ki erről, amit a közpénzből működtetett, de fideszes propagandamédiaként és a kormánypárt helyi ökleként működő Gyulai Hírlap gúnyosan úgy hozott le, mintha „győzelmi mámorba úsznék”. A másnapi „szokásos” Fidesz-közlemény pedig hozta az alulmúlhatatlant. A kormánypárt helyi szervezte szerint „ez az eset is jól példázza, hogy Bod Tamás egy gyáva ember, aki sosem tudja bizonyítani hamis vádjait, ám felelősséget sem kíván vállalni tetteiért”. Írták mindezt egy 10-0-ra megnyert bírósági mérkőzés után! Amelyhez újfent, minden konkrétum nélkül, hozzátették – ha már karaktergyilkossági kísérlet, akkor hadd szóljon alapon –, hogy „a baloldal képviselője a saját városának sározásán, a város sikereinek meggyalázásán és mások méltóságának megtiprásán kívül másra nem képes” . Galbács és a Fidesz egyértelművé tette, fellebbeznek. Így a per a Szegedi Ítélőtáblán folytatódott. Ide a perbe hívó fél kevés reménnyel és már ügyvédje nélkül érkezett meg 2016 februárjában. Itt, minden meglepetés nélkül, a Szegedi Ítélőtábla jogerős ítélete helyben hagyta a Gyulai Törvényszék ítéletét. Azaz, nem sértettem meg Galbács Mihály jó hírnévhez való jogát, amikor „az előző pártrendszer erőszakszervezetéhez tartozó, később fideszessé lett politikusnak” neveztem. A jogerős ítélet indoklásában az is szerepelt, hogy „a politikai szereplők politikai múltja nem magánügy: komoly politikai pálfordulásnak tekinthető, ha valaki a rendszerváltás előtt az MSZMP munkahelyi vezetésében vett részt, majd később fideszes politikus lett. Mindez bizonyos kérdésekben és helyzetekben politikusi hitelességét is megkérdőjelezheti.” Minthogy egy testületi ülés egyik napirendi pontjának vitájában elhangzottak vezettek a két képviselő közötti kétfelvonásos perig, a képviselőket és a város közügyek iránt érdeklődő polgárait tájékoztatni szerettem volna arról, hogyan ért véget a jó hírnév vélelmezett megsértése miatti per. Ám a per eredményét már nem ismertethettem a közgyűlésen sem napirend előtt, sem napirend után. Ugyanis mint „oda nem tartozó témát”, lesöpörte az asztalról az egyébként jogi végzettségű Görgényi Ernő polgármester. Megértettem, mindez túl kínos a gyulai Fidesznek és túl sok annak a „nyilvánosságnak”, amelyet ők helyesnek és kívánatosnak tartanak. Ám itt, 2016 tavaszán, a történet korántsem ért véget! *
Két év múlva jelentős változás történt. A vaskos MSZMP-s múltja ellenére hithű fideszes Galbács Mihályt, aki két cikluson keresztül, 2006-2014 között Gyula gazdasági ügyekért felelős alpolgármestere, majd ezt követően tanácsnoka és a gazdasági bizottság elnöke volt, összekülönbözött a gyulai Fidesz vezetőivel - ők ugyanazok, akik a helyi önkormányzatot irányítják. A helyi fociklub vitatott beruházásai körül forrtak fel az indulatok, amelyek testületi és azon kívül vitákat generáltak. Az ügy odáig fajult, hogy a képviselő-testület Fidesz-frakciója 2018 áprilisában Galbácsot kizárta tagjai közül, elvették tanácsnoki megbízását, de meghagyták bizottsági elnöknek. 2019 nyarán Galbács Mihály 23 oldalas dolgozatot juttatott el Orbán Viktor miniszterelnök-pártelnöknek, Kövér Lászlónak, a Fidesz válaszmányi elnökének, Kubatov Gábor pártigazgatónak és a kormánypárt etikai bizottságának. Ebben - a civilben könyvelőként dolgozó - Galbács a fideszes városvezetés és egy jól körülhatárolható helyi gazdasági érdekcsoport összefonódását vázolta fel, a 2010-es kezdettől a tavalyi önkormányzati választás előtti helyzetig. (Minderről a Magyar Narancsban e cikkszerzője írt elsőként tavaly augusztusban.) Hogy megállapításai, összegzései, táblázatai mennyire helytállóak, arra nemsokára fény derül, mert a gyulai polgármester, Görgényi Ernő és két érintett vállalkozó, Csizmadia Imre és Piskolty Tibor nagy nyilvánosság előtt, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazás miatt feljelentették Galbácsot. Egyik legfontosabb, és az érintettek által nem cáfolt állítása a dolgozat írójának, hogy a gyulai önkormányzat által 2015 januárja és 2019 közepe között kiírt közel 60 közbeszerzés összességében 3,5 milliárdos összegének 78 százalékát (!) a Piskolty tulajdonolta Futizo Kft. nyerte el, míg a fennmaradó kis részt az összes többi cég. A Fidesz helyi szervezete ezek után kezdeményezte Galbács kizárását a kormánypártból. Ám hosszadalmas eljárást azzal gyorsította fel az érintett, hogy a tavaly októberi helyhatósági választáson még a Fidesz tagjaként, de a Mindenki Magyarországa Mozgalom színeiben indult polgármester-jelöltként. Ami az alapszabály szerint automatikus kizárást jelent. Galbács a polgármester-választáson bukott, de listáról bejutott a testületbe. *
Bár a gyulai média, közpénzből, lakájként szolgálja hűségesen már régóta a Fideszt, de ez sem elég, hogy gyűlöletüket és verbális tobzódásukat teljesen kiéljék. A sárdobáláshoz, a legaljasabb módszerekhez, torz politikai gondolkodásuk kivetítéséhez időről időre szükségük van egy revolverként működő, névtelen szerzők és szerkesztők mögé bújó honlapra vagy blogra. Most éppen az utóbbi van soron. Ennek egyik legutóbbi bejegyzése már „lemunkásőrözi” Galbácsot, engem pedig csak „állítólagos ellenfelének” nevez, mintha perünk puszta fikció és játék lett volna. Innen pedig csak egy logikai bakugrás kell ahhoz, hogy a szellemi kútmérgezők immár „egymásra talált két összeillő emberként” írjanak Galbácsról és rólam. Majd nem akármekkora fordulattal azt olvasni a gyulai Fideszhez és a polgármesterhez több mint közelálló blogon, hogy „(…) láthatjuk, hogy Galbács Mihály nem gerinces ember, hiszen hithű MSZMP-s múltja ellenére szégyenérzet nélkül építgette politikai karrierjét az antikommunista, keresztény-nemzeti alapokon álló Fideszben”. Igen ám, de ezt már 1998 óta tette, anélkül, hogy bármelyik mostanság megvilágosodott fideszes ezt szóvá tette volna. Magas beosztásokkal, funkciókkal és megbízatásokkal látták el. Sőt, mint a cikk elején írtam, éppen Görgényi Ernő védte meg velem szemben 2015-ben, és nevezte „minden alapot nélkülözőnek”, hogy akkori védence – ma már perbeli ellenfele – „az előző, pártállami rendszer erőszakszervezetének a tagja” lett volna. Ezt négy éve már jogerős bírósági ítélet mondja ki. Azt nemrégiben tudtam meg Galbács Mihálytól, hogy annak idején Görgényi szorgalmazta: a testületi vitában elhangzottak miatt mindenképpen indítson ellenem pert. Magától nem tette volna meg. Gondolom, móresre akart tanítani. Azonban ma a Görgényihez közeli, gyűlölettel teli blog – az akkori cselekedeteik ellenében – éppen a megszületett bírói ítéletet visszhangozza. Ha van érdekvezérelt színeváltozás, köpönyegforgatás, ha van olyan, hogy csupán taktikai és hatalmi okokból a tökéletes ellentétét mondja valaki annak, amit még tegnap fennen hangoztatott, akkor ez az. Még a rövid idő sodrásában sem látszanak a körvonalai az értékelvű politizálásnak. Semmi nincs itt, csak a hatalom mindenáron való megtartása, akarása – tíz körömmel, hazugsággal és elvtelenséggel. Hozzá szent képet vág, és szépen megköti a nem egyszer narancssárga színű nyakkendőt. Kifelé játssza a jót, befelé pedig mérhetetlenül romlott és cinikus. A rendszer tipikus terméke. És mint most kiderült, még hamis ügyben feljelentő is…
Szerző

Szerrrintem

Publikálás dátuma
2020.06.28. 12:12

Nem tudtam beszélni. Illetve tudtam, csak a szavak mintha megkeményedtek volna a számban. Többször kellett nekifutni, hogy alakíthatókká, vagyis kimondhatókká váljanak. Bizonyos kifejezések – talán vérszerződést kötöttek egymással a hátam mögött – végképp megmakacsolták magukat, főként a K-val, T-vel kezdődőek. A „kérek szépen egy gombóc kókuszt” hosszú időre félre kellett tennem, még szerencse, hogy az akkori Romániában csak egy- vagy kétféle fagylalt létezett, azoknak se volt külön neve: ízre belőhetetlen volt. Édes volt és hideg, és ez már bőven megfelelt. Aztán rájöttem, hogy bizonyos szavak románul kezesebbek, kiválthatók, de csak módjával élhettem a trükkel, mert nem akartam a kevert nyelven beszélő felnőttek utált csoportjába tartozni. Akik kurszával utaztak, pantalont húztak reggelente és motorinát tankoltak. Akkor már inkább a küszködés. Mert az legalább magyar. És az enyém. Aztán jött a logopédus nevű valaki, akinek létezéséről addig nem is tudtam. Hogy ő majd megtanít, hogyan beszéljek folyékonyan. A gond csak ott volt, hogy én magamban így beszéltem, és néha rácsodálkoztam, hogy ez kifelé néha mennyire nem jön össze. Aztán amikor több lett a döbbenet, akkor meg elfogadtam a dolgot: én ilyen vagyok, többször nekifutós, ez pont olyan tulajdonság, mint a sűrű haj és a barna szem. Slussz. A logopédus nevű valaki meg röhejes eszközökkel (üssem a ritmust a játékkalapáccsal, papírfecniket fújjak, nagy levegőt vegyek stb.) próbálta elvenni tőlem ezt a furcsa, valahogy rám ragadt tulajdonságot. Nem tiltakoztam, de nem is lelkesedtem. De valahogy éreztem, hogy legfeljebb szelídíteni lehet, valahogy úgy, ahogy a túl sűrű hajból készít szellős frizurát a fodrász. Azt meg nem akartam elfogadni, hogy mindez betegség lenne, hogy beteg vagyok, non-stop, majd’ minden mondatomban, minden kókuszfagylaltnál, minden köszönömnél. Mondta is a gyerekpszichológus, mert ilyennél is voltam, hogy nincs betegségtudatom, tehát a gyógyulás útja ennek tudatosításán át vezet, különben hiába püfölöm a ritmust a játékkalapáccsal. De ez az út zárva volt, már attól is elment a kedvem, ha valaki a történelem és kultúra híres dadogósaival jött. Hogy még színész is volt köztük! Meg király!! Szegény laikusok nem tudták, hogy forradalomban és dadogásban mindenki szánalmasan egyenlő. Csak egy logopédus férkőzött hozzám közelebb. Félig-meddig rokon volt, és inkább pedagógus. Értett a kiskamaszok nyelvén, nem alakítandó tárgy voltam a szemében (de azért mégis), ő tanított meg énekelve beszélni. Sokat énekeltünk, bár én ezt a műfajt nem nagyon szerettem, mert egy hangot sem tudok eltalálni, amikor a kórus tagjait válogatták énekórán, én voltam az egyetlen, akiről az első meghallgatás után lemondtak. De ott Bagyika néni előtt, bevállaltam a fülsértő dúdolást. Ez azóta is megmaradt, autóban, kádban, éjjel sétálva a néptelen utcákon kieresztem a hangom. Gyógyulok. Aztán persze ösztönösen (és az ő hathatós segítségével) rájöttem, hogy minden a ritmuson múlik, a szabályos lélegzésen, hogy legyen levegőm a mondat végére is. Mert – ezzel tetőzött a probléma – magamban hadartam, gyorsan túl akartam lenni a dolgon, mielőtt a dadogás beleköpne a levesembe. E-zért kel-lett vol-na sza-bá-lyo-san ta-gol-va be-szél-nem. De hát dadogós voltam, nem hülye, mondtam önérzetesen. Ezért maradtak az apró trükkjeim. Nem köszönömöt mondok, hanem megköszönöm a segítséget. Felesleges igekötő, de vagy ez van, vagy udvariatlanul hallgatok, mert szemérmesen nem mindenki előtt szeretek dadogni. És most Dusinál is eljött a logopédusok ideje. Nincs R betű, zöngétlenít, nálunk nincs lelemény, csak jejemény és jojjejen megyünk a közéjtbe. Az óvodatársa nemrégiben találta meg az R-t, és igen büszkén berregett minden kínálkozó alkalommal: szerrrrintem, Amerrrrrika. A vírus, bocsánat: vírrrus, miatt az órák neten keresztül zajlanak, és ámulattal vettem észre, hogy mennyit fordult a világ a logopédiában. Mennyi ötlet, játékosság költözött a gyakorlatokba. Oda azért még nem jutottam el, hogy én is megcsinálnám, de néha bizony én is leültem volna a gyerek mellé, hogy csókolom, nekem is lenne itt egy régi ficamom. Azt viszont látom, hogy Dusinak sem okoz lelkifurdalást a defektus, Zsigaapa is ismételgeti néha a szótagokat, akkor egy nyamvadt L betűvel tényleg nem lehet gond. Néha annyira megkedvelte, hogy elkezdett utánozni, akkor viszont szóltunk, hogy nana, mindenki maradjon csak a saját bajánál. Majdnem megsértődött. Most kezdjek mesélni neki a betegségtudatról? Egy nap Mátyás király és a betegség álruhában elment a kuruzslóhoz… Szóval így vagyunk mi együtt. Én ismételgetek, ő zöngétlenít. Ő kinövi, én azért diszkréten maradok a saját tulajdonságommal. Mint Démoszthenész, Darwin, VI. György, Bodor Ádám, Őze Áron. Azért ez nem rossz névsor. Az örökkévalóságot meg bármikor ki tudom mondani. És a bűneimről is majd könnyen számot adok a végső instancia előtt. Legfeljebb dúdolni fogok a Mielőtt végleg elmegyek dallamára a bajszom alatt. Ha minden jól megy, ezzel nyugtatom magam, akkor a Jóisten is tudni fogja a szöveget.

A Rawls-elv: morális iránytű káosz idején

Publikálás dátuma
2020.06.28. 11:04

Fotó: Marabu
A koronavírus-járvány az egész világon szétzilálta az élet megszokott körülményeit. Sokan reménykednek: a baj előbb utóbb elvonul, és minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Mások úgy vélik, új világ köszönt ránk, bár ennek körvonalai homályosak és ijesztők. Az elmúlt két évtizedben ugyanis egymást követték a Földünk különböző pontjain kirobbanó, majd megállíthatatlanul minden térségére átterjedő válságok: ember előidézte természeti katasztrófák; a pénzügyi rendszer összeomlása; háborúk kiváltotta tömeges migráció; a nemzetközi szervezetek csődje és most ez a világ-járvány.
A krízisek idején rendszeresen előáll olyan helyzet, hogy a döntéshozók súlyos következményekkel járó intézkedést kényszerülnek hozni, miközben jogi és morális indokaik vitathatóak. Két példa a közelmúltból. Az orvosok, a kórházi ágyakat felszabadítandó, el kell döntsék, melyik súlyos beteget küldik haza, hogy fogadni lehessen a koronavírusos fertőzötteket. A német alkotmánybíróság „beintett” az EU központi bankjának (EKB) és bíróságának: a gazdaság megmentése érdekében elindított kötvényvásárlást alkotmányellenesnek ítélte. Végső érve: a nemzetközi jog szabályai ugyan a szövetségi jogszabályok felett, de az alkotmány alatt helyezkednek el. Ez pedig politikai legitimációs válságot vetít előre a vitáktól egyébként is szétzilálódó Európában.

Globális válságkorszak

Rá kell ébrednünk végre: az egymásra halmozódó krízisek - a korábbiaktól alapvetően eltérő - globális válságkorszak jelei. A modern társadalmak mintegy 500 éve léptek „életgörbéjük” gyorsan emelkedő szakaszába. A növekedés először a „fejlett” Nyugaton, majd a világ más – az európai intézmények mintáit alkalmazó - térségeiben is felgyorsult. A XX. században azután a népesség száma, az egy főre jutó gazdagság (GDP/fő), a technológia, nyomában pedig a termelékenység és a képzettség dinamikusan fejlődött. Ennek hatására gyorsult a társadalmi mobilitás és javult az életminőség. Ez visszahatva a társadalom és a politika szféráira megalapozta az emberi jogok, a demokrácia és a választható életformák körének kiszélesülését. A megállíthatatlannak vélt növekedés azonban a XX. század vége felé fokozatosan lassult: az életgörbe ellaposodott, és feltűnt érett fejlődési szakasza. Az életgörbék szakaszváltásait mindig válságok kísérik. Jól emlékezhetünk személyes életünk „korszakváltásai” - a serdülés, majd a megállapodás és végül a nyugdíjba vonulás - nyughatatlan útkereséseire. Ugyanígy krízisek alakulnak ki a vállalatok életében, amikor a start-upok - a tőkeinjekciót követően - nekilendülnek, majd a gyors fejlődés belesimul az érett szakaszba, végül az elkerülhetetlen hanyatlás idején. Úgy tűnik, a szabály alól az emberiség sem kivétel. Súlyos társadalmi megrázkódtatások kísérték a „hosszú XVI. század” nekilendülő korszakát, és most, amikor „ráfordulunk” az éretté válás szakaszára, épp így válságokkal kell szembenézni. Az elkövetkező évtizedeket olyasfajta nyughatatlan állapotok jellemzik, mint amelyek a tektonikus lemezek egymásra csúszásának vonalán, vagy az időjárás-frontok találkozásánál alakulnak ki. Van azonban a válságkorszaknak egy másik összetevője is. A szuverén nemzetállamok előbb szorosan együttműködő nemzetközi rendszerré alakultak, majd ez a XX. század közepe táján közlegelővé formálódott. Az országok és az óriásira növekvő vállalatok mindinkább közös – politikai, gazdasági és természeti – „élettérben” tevékenykedtek. Elkerülhetetlenné vált mindenkire vonatkozó szabályok bevezetése és közösen működtetett – „nemzetek feletti” - intézmények létrehozása. Az államok fokozatosan - két világháború kellett ehhez - felismerték: mindenkinek érdeke, hogy tartsa magát a közös szabályokhoz. A XX. század végére azután – éppen a sikeresen megoldott problémák eredményként - a világ még szorosabban egybekapcsolódott. A korábban egymástól elkülönülő, magukat szuverénnek gondoló államok elválaszthatatlanul összenőttek. Az 50 évvel ezelőtt lezajló első Föld Napja tüntetések jelmondatának - minden mindennel összefügg - következményeire csak most kezdünk ráébredni. Világunk - a biológiából vett hasonlattal - üzleti, gazdasági, technológiai, vagy természeti ökoszisztémaként írható le. Az ökoszisztémákra jellemző komplexitás és szorosan csatoltság következménye azonban, hogy az állandóan jelenlevő kis zavarok ellenállhatatlanul felerősödnek, és elszabadulhatnak. (Ch. Perrow: Normal Accidents, 1986). Az efféle „természetes balesetek” elkerülésére kifejlesztett rendszerek, létrehozott intézmények és kijelölt személyek fokozatosan képtelenné váltak a krízisek csillapítására. A XXI. században, bárhova tekintsünk is, kockázat és bizonytalanság vesz körül. A koronavírus járvány most az átlagembert is ráébresztette: világa áttekinthetetlenül kaotikus lett. A válságkorszak új normalitása: életünk megszokott kerete – a természetes adottságként elvárt komfort-zónája – rendszeresen szétesik. Ennek a helyzetnek a leírására használják a radikális bizonytalanság fogalmát. (John Kay, Mervyn King: Radical Uncertainty, 2020.)

Radikális bizonytalanság

Gondoljunk arra, mennyire megzavarta hétköznapjainkat az önkéntes vagy kikényszerített karantén, illetve milyen mértékben megakasztotta a világgazdaságot a globális ellátási láncolat szétszakadása. Ám a válságkorszak radikális bizonytalansága még ennél is mélyebben befolyásolja életünket. Az érdekek, az értékek és a kollektív identitások ellentétéből fakadó zavarok életünk elmaradhatatlan részei. Ugyanakkor a világos határvonalak összekuszálódása, és a viselkedésünket terelő jogi szabályok bizonytalanná válása alapvetően megnehezíti konfliktusaink feloldását. Ezért érezzük úgy: otthonosnak érzett világunk szétesett. Ebből a szempontból aggodalmat keltő, hogy – mint a bevezetőben említett példák mutatják - mindenki a törvényekre, a hagyományokra és a morális elvekre támaszkodva keresi a megoldást, a konfliktusok mégis egyre erősödnek. A történelem kezdetén az egyének vitáit a törzs közösen oldotta meg: nem arról döntött, kinek van igaza, hanem arról, mi a méltányos. Azután a különféle világvallások Aranyszabályai – meghökkentően egybecsengő tanácsokkal – segítettek békében élni másokkal. Ám az élet egyre bonyolultabb lett, és a közösségek nem nélkülözhették a hatalom alkotta törvényeket. A modernitás kialakulásának fordulópontja volt, amikor általánosan elfogadott elvvé vált a törvények hatalma (rule of law). A törvények mindenki számára – a hatalmasoknak és az alul lévőknek is - kötelező eligazítást adtak, megszabva az élet áthághatatlan kereteit. Az emberek vitáiról a bíróságok - a jog „szakembereinek”, az ügyvédeknek a közbeiktatásával - döntenek. A XX. század második felében azonban az élet egyre összetettebb lett, az érdekek pedig áttekinthetetlenül összekeveredtek. Mind nehezebben lehetett eligazodni a törvények dzsungelében. A vitázó felek gyakran ébredtek rá: a bíróságok nem a méltányosság elveit, hanem a törvények logikája követik. A globális válságkorszak beköszöntével azután végleg felbolydul a világ. Az események kiszámíthatatlanok, gyakrabban kerülünk szembe a nem-várt és nem-szándékolt következményekkel. Egykor minden közösség úr volt saját „portáján”. Azután, ahogy természetessé vált a kereskedelem, egyre közelebb kerültek egymáshoz, mígnem az államok egyszer csak úgy érezték: mintha „társasházban” laknának együtt. A XX. század végén pedig a kapcsolat olyan szoros lett, hogy a nemzetek „társasháza” „társbérletté” vált. Mindenkit, mindenkihez elszakíthatatlan kapcsolat fűz, de ez azzal jár, hogy egy önkéntelen mozdulat, és valakibe beleütköztél, és idegenek masíroznak a „hálószobádban”. Az eddig vitathatatlan érvként használt szuverenitás – senkinek semmi köze ahhoz, hogy „saját otthonomban” mit teszek – mindinkább érvényét veszítette. Miközben pedig a szuverén aktorok saját érdekeiket igyekeznek érvényesíteni, a viták rendezésére nincs egyértelmű iránymutatás. Az efféle bizonytalan - a törvények által nem, vagy ellentmondásosan szabályozott – helyzetekben nyújthat segítséget Kant kategorikus imperatívusza. Eszerint: „Cselekedj úgy, hogy cselekedeted maximája általános törvénykezés elvéül szolgálhasson!” Ezzel a felvilágosodás filozófusa arra a követelményre hívta fel a figyelmet: mielőtt döntesz, gondolkozz el azon, mi volna a következménye, ha mindenki éppen azt tenné, amit te az adott helyzetben! Vedd tekintetbe, vajon kiszámíthatóbb és humánusabb világ venne-e körül, ha az emberek éppen azt a szabályt követnék, mint amit te. Ezzel visszahozta a morál nézőpontját: döntésed előtt vedd tekintetbe mások szempontjait, és ítélj az egész emberiség szemszögéből! A vonakodót pedig azzal ösztönözte: ha te cselekedeted vezérfonalául elfogadod, hogy az ügyben érintettek mindegyikének szempontjait tekintetbe kell venni, azzal példát adsz. Így azután te is elvárhatod, hogy mindenki más is kövesse ezt az elvet, amiből neked – és persze mindenkinek - előnye származhat. Kant kategorikus imperatívusza sokáig megmaradt a filozófiai kurzusok – egyébként kedvelt - témájának. Ám John Rawls világhírű amerikai filozófus az elvből egy szokatlan döntési eljárást - a "tudatlanság fátyla" módszerét – formált ki. Amikor Rawls kifejtette elméletét, különös ötlete, a „tudatlanság fátyla” (veil of ignorance) pusztán elméleti jelentőségűnek látszott. (Rawls, J.: A Theory of Justice, 1971.) A polgárok hozzászoktak: vitáikat - kinek van igaza és kit mi illet - ügyvédek és a bíróságok közbenjárásával intézik el. Ehhez képest a "tudatlanság fátyla" egy bonyolult elrendezést írt elő. Azt, hogy mi a méltányos, úgy kell megállapítani, hogy az embereket olyan helyzetbe hozzuk: amikor döntenek, még nem tudhatják, hogy őket személy szerint előnyösen vagy hátrányosan érinti-e választásuk. Vagyis, akkor kell nyilatkozniuk arról, mi az igazságos, amikor még nem tudják, hogy döntésük rájuk személy szerint milyen következményeket ró. Így, az egyéni érdekeiket kikapcsolva kénytelenek végiggondolni, mi is volna méltányos az adott helyzetben. A tudatlanság fátyla ennyiben Justicia bekötött szemére emlékeztet: a részrehajlás nélküli és tárgyilagos ítélkezésre utal.

A tudatlanság fátyla

Úgy tűnik, a Rawls-elv általános alkalmazásának ideje éppen napjainkban, a radikális bizonytalanság korszakában jött el. Az egymásra rakódó válságok a régi normalitás kereteit széttörték. A törvények nem adnak kellő eligazítást, gyakran még legitimitásuk is – lásd a német alkotmánybíróság esetét – megkérdőjeleződik. Hiába várunk iránymutatást a hagyományoktól, még a vallások is elbizonytalanodtak. Miközben tehát sem a törvények, sem a szokások nem igazítanak útba, a káosz körülményei között mégis életbevágó volna olyan morális iránytűt találni, amely az elbizonytalanodott döntéshozót segítené. A radikális bizonytalanság feltételei között - sokkal inkább, mint bármikor korábban - nélkülözhetetlen, hogy a kollektív döntéseket racionális és mégis morálisan elfogadható módszerre alapozzuk. Nos a „tudatlanság fátyla” éppen azt garantálja: aki a döntést meghozza, az előtt rejtve van, vajon előnyösen vagy hátrányosan érinti-e döntése, ez pedig arra készteti, hogy az adott helyzetben a leginkább méltányos megoldást válassza. Jól szemléltette a módszer működését egy új kutatás, amelyben a résztvevőknek – egyebek mellett – két, halálos következményekkel járó helyzetben kellett döntést hozniuk, méghozzá annak tudatában, hogy majdan egyaránt lehetnek áldozatok vagy túlélők. (Huang, K. et. al.: Veil-of-Ignorance Reasoning Favors the Greater Good. 2019.) Az önvezető autó esetén a kérdés az volt: a haláleseteket minimalizálandó, támogatják-e, hogy 9 gyalogos helyett az autóban ülő utas „haljon meg”. A másik - a jelenlegi krízisre emlékeztető - esetben egy kórházban azt kellett eldönteni: elveszik-e a lélegeztető készüléket egy betegtől, ezzel halálra ítélve őt, azért, hogy átadják azt egy földrengés most behozott 9 súlyos sebesültjének. A kutatás azt bizonyította: az érintettség – te is lehetsz áldozat! - nem csökkentette, inkább növelte a beavatkozást választók arányát, az attól való tartózkodókhoz képest. Úgy tűnik tehát, hogy a súlyos következményekkel járó helyzetekben a többség számára a "tudatlanság fátyla" kínálja a leginkább racionális, egyben morálisan elfogadható megoldást. Néhány hónapja ezek a problémák még életidegennek tűnhettek. Ám a koronavírus-járvány körülményei az orvosokat és más szakembereket is olyan helyzetbe kényszerítették, amikor akaratuk ellenére „istent” kellett játszaniuk. Vagyis, nem térhetnek ki a döntés elől: kit hagyjanak életben, és kit ítéljenek halálra – amikor, mint nálunk, magatehetetlen embereket küldenek haza a járvány idején, hogy az új betegnek helyet biztosítsanak -, s ha nem döntenek, azzal esetleg még nagyobb bajt idézhetnek elő. Persze a "tudatlanság fátyla" módszer alkalmazásának feltétele, hogy a döntéshozó pontos információkkal rendelkezzen a körülményekről, és nem - mint hazánkban – a helyzetet nem ismerő hatalom parancsait kényszerüljön végrehajtani. A globális válságok az vetítik előre, hogy a jövőben tömegével bukkannak fel ilyesfajta - elháríthatatlan és eddigi döntési eszközeinkkel megoldhatatlan – problémák. Nos, ezekben az esetekben jelenthet „megváltást” a "tudatlanság fátyla", ám csak demokratikus és átlátható társadalmakban. Merengjünk el egy pillanatra az előttünk álló évtizedek még homályos, de fokozatosan körvonalazódó trendjein. Egy néhány hónapja megjelent elemzés megállapította: a 2020-as években az egészségügy a világon hasonló helyzetbe kerül, mint a tőzsdei befektetések voltak 2005-öt követően. Ott, akkortájt zajlott le egy gyökeres fordulat: a befektetések túlnyomó részét algoritmusok kezdték „menedzselni”. Jól kereső brókerek egész hada vált munkanélkülivé. Most hasonló fordulat készül az egészségügyben is. Az orvosokat kisegítő, részben „felváltó” algoritmusok és robotok elterjedése azonban mindannyiunk életét alapjaiban forgatja majd fel. Ám ezzel a technológiai változások nem-szándékolt hatásai nem értek véget. Még csak felsejlik, hogy az ügyvédekre és a bíróságokra, sőt a politikusokra is ugyanilyen veszély leselkedik. A globális válság idején, az életünket átszövő konfliktusok megoldására, a Rawls-elvnek elkötelezett döntéshozókra van szükség. Ha erre a politikusok és a jogászok nem vállalkoznak, akkor szerepüket a robot „ügyvédek” és mediátor algoritmusok vehetik át. Arról azonban a hétköznapi embereket nehéz lesz meggyőzni, hogy az életüket alapvetően felkavaró vitáikat - amivel mostanáig a politikusokat és az ügyvédeket nyaggatták - a jövőben a Rawls-féle méltányosság elveit hideg objektivitással érvényesítő algoritmusok döntenek majd. Arra pedig még kevésbé van felkészülve a világ, hogy a nemzetek konfliktusaikat nem az ágyúk érveivel, hanem a nemzetek közösségének közbenjárásával oldják meg. Ahogyan a történelem hajnalán az egyének a törzs színe elé álltak, úgy állnak a nemzetek közössége elé a vitázó felek, ahol azután a veil of ignorance módszerét alkalmazva formálódik ki a méltányos megoldás, amit az érintettek, ha nem is boldogan, de belenyugodva elfogadnak. Ám, a világpolitika főszereplőit szemlélve úgy tűnik: a politikusok, még az orvosoknál is kevésbé vannak felkészülve Rawls-elv alkalmazására.