- Hetvenhét, illetve nekem, mivel én vállaltam az utolsó éjszakát, hetvennyolc – számolja Tóth-Fónai Györgyné, hány napra zárkóztak be kollégáival a szentbalázsi idősotthonba. Sokatmondó, hogy amikor legutóbb a Zselici Rózsakert Idősek Otthonának kapujában beszélgettünk az intézményvezetővel, éppen szakadt a hó, most pedig csaknem harminc fokban keressük az árnyékot az udvaron.
Mint arról korábban beszámoltunk, a koronavírus-járvány hazai kitörésekor a somogyi falu idősotthonának hat dolgozója úgy döntött, a fertőzésveszély minimalizálása érdekében végleg beköltöznek harminc gondozottjuk közé. Mindannyian ingáztak az apró, egyutcás faluba, ezért biztosak voltak benne, hogy a buszon vagy a családjuktól előbb-utóbb összeszednék a fertőzést. Márpedig ez a csupa nyolcvan év feletti ellátottra nézve végzetes lett volna, ezért civil életüket hátrahagyva önkéntes karanténba vonultak.
Volt, aki a férjét hagyta magára, más az idős szüleit bízta ismerősökre, de akadt, aki három gyermekétől köszönt el. Az otthon folyamatos működéséhez szükséges ápolók, szociális gondozók és takarítók hermetikusan elzárták magukat a külvilágtól, az ellátást is csak zsilipelve, többszöri fertőtlenítés után vették át. A nyugdíjakat, mielőtt kiosztották volna, egy dobozban, a forró sütőben fertőtlenítették, az újságokat pedig csak három nap elteltével kaphatták meg a lakók. Az ellátottak közül természetesen senki még csak el sem köhintette magát a járvány ideje alatt.
- Egy idő után elveszett az időérzékünk, nem létezett hétköznap, hétvége vagy ünnepnap – mondja Tóth-Fónai Györgyné. – Egyedül a húsvétot tartottuk meg, tojást festettünk a gondozottakkal, majd feldíszítettük velük a bokrokat. Amúgy hamar kialakult egy napirend, az ébredés után tisztába tettük a lakókat, aztán következett a reggeliztetés, a fürdetés, az ágyneműcsere, s szépen sorban minden, egészen estig. Mindig csak azt vettük észre, hogy megint eltelt egy nap. Összesen tehát hetvenhét, ami az amúgy is kiváló kollegiális kapcsolatokat előbb szoros barátivá, majd már-már családivá kovácsolta.
- Sokat segített, hogy az elején megbeszéltük, akinek problémája van, szól, mert ha nyeli, előbb-utóbb visszafordíthatatlanul elmérgesedik a helyzet – magyarázza az intézményvezető. – Igazi veszekedés nem is volt, viszont az többször is előfordult, hogy leültünk és átbeszéltünk bizonyos szituációkat. Jellemzően valamelyik étkezés alatt, máskor ugyanis nem jutott idő magunkra. Külön nehézséget jelentett, hogy megszűnt az ember intim szférája, helyhiány miatt nem volt hová elvonulni, így tényleg rengeteget számított, ki, mennyire toleráns és alkalmazkodó. Nehéz például elképzelni, hogyan lehet normálisan élni alig 25 négyzetméteren négy asszonynak, osztozni egy zuhanytálcán, egy nagyobbacska szekrényen és két fotelen, ami a gondozók hálóját, s egyben magánszféráját jelentette. A főnővér pedig előbb tíz napig az egészségügyi szoba vizsgálóasztalán aludt, majd egy katonai tábori priccsen, amire azért ráraktak egy matracot.
- Amikor beköltöztünk, úgy terveztük, a lyukas órákban majd főzőcskézünk, társasjátékozunk, ám hamar kiderült, nincsenek üres pillanatok – neveti el magát Tóth-Fónai Györgyné. – A harminc gondozott minden percünket lekötötte. Az idősek ugyanis kifejezetten élvezték a bezárkózást, bárkivel is beszéltünk, mindenki állította, sajnálják, hogy vége a karanténnak. Sokkal több idő jutott ugyanis rájuk, reggeltől-estig hatan lesték minden kívánságukat, panaszukat. Illetve április elejétől már csak öten, majd négyen, mert előbb a háromgyerekes anyuka ment haza, miután belázasodott a hároméves kislánya – ő május közepén aztán visszatért -, majd április végén ketten költöztek ki, s jött a helyükre egy másik kollegina.
- Ilyen jó dolgunk még sohasem volt – jelenti ki a 89 éves Magdi néni. – Biztonságban voltunk a járvány idején, s mindig akadt, aki odaült az ágy szélére beszélgetni, karon fogott sétálni, sőt, egyszer még a lábkörmömet is kifestették. - Megszoktuk, hogy itt vannak, hogy este is nagy a nyüzsgés – bólogat a 92 éves Éva néni is. – Olyan volt, mintha megint családban élnénk.
Amikor végül feloldották a karantént, sírtak: az étkezéseket udvari kolomppal jelző bácsi is zokogva hívta vacsorára a lakókat az utolsó este. De nemcsak az idős emberek érzékenyültek el, az otthon dolgozói is furcsa érzésekkel léptek ki a kapun 77 nap után, sírva ölelgették egymást, s kissé félve indultak haza. - Beültem az autóba, ami végig itt állt az épület mellett – emlékszik vissza az intézményvezető. – Már az csoda volt, hogy ennyi idő után beindult, azután, amikor kikanyarodtam a főútra, idegen érzés fogott el. Otthon pedig megállt bennem az ütő, amikor megláttam, milyen állapotok uralkodnak. A férjem szerint persze rend volt a lakásban.
A családi kapcsolatok szerencsére senkinél sem sínylették meg az asszonyok hosszú távollétét, a telefon, a Skype sokat segített, a büszke férjek pedig folyamatosan küldözgették be az általuk készített ételek fotóit. Ennek ellenére, bár mindenkinek különleges kapcsolata alakult ki a munkatársakkal és a gondozottakkal, s a fenntartó és a szakma is elismerte erőfeszítéseket, egyöntetűen állították: még egyszer nem vállalnák a bezártságot. - Rettenetesen elfáradtunk, a végén már mindenkinek fájt mindene, s csak az tartotta bennünk a lelket, hogy nevettünk a saját nyomorúságunkon – ismeri el Tóth-Fónai Györgyné.
Az első nap, amikor végre ismét kinyitották az otthon kapuit, nemcsak látogatók érkeztek, de a fodrász is. A hetvennyolcadik napon helyreállt a világ rendje.
Félpénzen a szociális ágazat
A szociális szféra dolgozóinak nem jár az a bruttó félmillió forintos elismerés, amelyet az egészségügyi alkalmazottak kapnak majd a koronavírus-járvány elleni erőfeszítéseikért. Pedig az ágazat szinte valamennyi szakszervezete levelekben hívta fel a miniszterelnök és Kásler Miklós humánminiszter figyelmét arra, hogy a járvány idején nagyon sok otthon lakó idősnek, tanyán élő embernek, családon belüli erőszakot elszenvedőnek ők jelentették az egyetlen kapcsolatot a külvilággal.
Migács Tibor, a Szociális Területen Dolgozók Szakszervezetének elnöke lapunknak erős elégedetlenségről számolt be, van olyan vidéki alapszervezetük, ahol félpályás útlezárást fontolgatnak a felháborodott alkalmazottak, mert most telt be náluk a pohár az évek óta tartó mellőzés miatt.
Egy ágazati belső elemzés kimutatta, hogy a nemzetgazdasági átlagbérhez mérve a szociális területen dolgozók anyagi elismerése 2008-2009 után kezdett drámaian romlani. Azt megelőzően az átlagbér 70-80 százalékát keresték, 2010-2012 között ez 60 százalékra, 2013 után pedig 50 százalék alá csökkent, ma már sokszor csak a 40 százalékát kapják meg. Ezzel még az általában az átlagbér alatti humán szolgáltatások, óvodai, iskolai pedagógusok vagy az egészségügyi dolgozók béreihez viszonyítva is nagy lemaradásban vannak.
A KSH ágazati bérviszonyokat összehasonlító rangsorában évek óta ők az utolsók. Mindez annak ellenére így van, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma kérdésünkre azt hangsúlyozta: „2010-hez képest a szociális átlagbér 137 ezer forintról 296 ezer forintra nőtt, a kormány tehát tíz év alatt 115 százalékkal növelte a szociális ágazatban dolgozók bérét. 2020. január 1-től összesen 14 százalékos béremelésben részesültek az ágazati összevont pótlékra jogosult kollégák. Az intézkedés 84.000 állami, önkormányzati, egyházi és civil fenntartású intézményben dolgozót érint, átlagosan 30 ezer forinttal nőtt a bruttó bérük.
A területen dolgozók ezeket az emeléseket természetesen nem vitatják, de arra emlékeztetik a kormányt, hogy más ágazatok bérei menet közben viharos sebességgel nőttek, a szociális területről viszont menekülnek a szakemberek a kevés pénz miatt. - Gulyás Erika
