A kötetből kiderül, számos megközelítése van, miért pletykálunk. Miért szeretünk pletykálni?
Nem tudunk nem pletykálni. Ahhoz a kapcsolatokból és a csoportból is ki kellene vonulnunk, hogy ne legyünk részei. Nem mindenki pletykál ugyanolyan intenzitással, de mindenki érintve van, vagy mondja, vagy hallgatja, vagy róla szól. Az evolúciós magyarázat szerint a csoportnak van erre szüksége: tudnunk kell, mi van a többiekkel, és ez a leggyorsabb mód, hogy eljusson hozzánk a csoporttársunkról az információ, beleépítve annak a véleményét, aki meséli. Valójában két legyet üt csapásra, aki pletykát hallgat: meghallja a pletykát, és azt is, hogy mit gondol a pletykáról, aki azt mondja.
Mikori az első feljegyzés a pletykáról?
A szentírások – a Talmud, a Biblia, a Védák – mind említik a pletykát. Viszont az, hogy mikor van szó először pletykáról, nehezebb kérdés, ugyanis más volt a pletyka a nyomtatás előtt és után. Korábban nem esett szó a tiltó felszólításokon kívül a pletykáról, mert nagyrészt ebből lehetett információt szerezni, nem csak a saját csoportunkról, másokról is, sőt, akár távoli geopolitikai tényezőkről is, ha a Selyemútra, vagy a Hanza-szövetségre gondolunk.
A nyomtatás megjelenését követően, vagy a közösségi médiával változott nagyobb mértékben a pletyka?
A nyomtatás megjelenése után az számított információnak, ami nyomtatásban volt, minden más pletykának minősült. Holott tudjuk, ez egyáltalán nem így van, ma is elképzelhető, hogy egy hír egyáltalán nem igaz, és az igaz, amit szóban hallunk. Mégis, miután a nyomtatáshoz egyre több ember érhetett el, azt stabilabb információként észlelték. Ezzel megszűnt az az egyidejűség és egyterűség, amikor hallgatjuk a pletykát, mert mindenki külön olvashatta. Több mint ötszáz éves a nyomtatás, de a népszerű sajtótermékek jóval később jelentek meg az Intim Pista rovatokkal, amelyekből mindenki tudhatta, melyik színésznőnek ki a kedvese. Ehhez képest a közösségi média megint visszahozta az egyidejűséget és egyterűséget, ami az evolúciós pszichológia által felidézett hajdani tisztást jeleníti meg bennünk, ahol együtt voltunk a csoporttagjainkkal. Ugyanis, ha az ember felmegy a közösségi oldalra, nagy valószínűséggel talál ott valakit, kicsit olyan ez, mintha lemennénk a faluban a kocsmában. Ám azt gondolom, a nyomtatás volt nagyobb hatással a pletykára, mert ellényegtelenítette, lefokozta.
A mindennapok állandó része a pletyka, mégis inkább negatívumként gondolunk rá.
Körülbelül hatezer éves az írásbeliség az emberiség történetében, és az első írások megjelenésekor a hatalom képviselői – akiknek a kezében volt az írásbeliség – elítélték a pletykát. Hiszen ez olyan közösségi kommunikáció, ami veszélyezteti a hatalmukat. Erre volt ötezerötszáz év, nem olyan könnyű ezt felülírni ötszáz év alatt. A másik, hogy ezeket a csatornákat ötezernyolcszáz-kilencszáz évig jobbára a férfiak tartották a kezükben, lett légyen szó kőtábláról, kisbírónak a dobjáról, vagy bármilyen papirusztekercsről, tehát a férfiak mondták meg azt, hogy ami informális, rejtett, az elítélendő, és az informális kommunikációt jobbára a nők gyakorolhatták. Ez nem azt jelenti, hogy a színfalak mögött nem folyt sem a spanyol udvarban, sem a francia Napkirály udvarában pletyka. Nagyon is folyt. Ám a férfiak kezében volt a lehetőség, hogy elítéljék, és mi sem egyszerűbb, mint hogy a nők szerepköréhez közelítve ítélték el.
A könyv irodalmi példákat is említ, miért lehet izgalmas ez a téma az alkotók számára?
A művészet gyakran érzékletesebben tud megragadni akár társadalmi jelenségeket is, mint a társadalomtudomány, hiszen eszközeivel az egészet tudja megmutatni. A művészek fogékonyabbak az esendő és a gyarló tulajdonságok górcső alá vételére, és hogy meglássák annak több oldalát is, nem csak azt az egyet, amit sematikus módon láttat a hivatalos formális kommunikáció. Nem kizárólag az irodalomra gondolok, Velázqueznek például van egy festménye, amely a legendáról szól, amikor Arakhnét Pallasz Athéné kihívta szövőversenyre, és amikor Arakhné elkezdte megszőni Pallasz Athéné papájának, Zeusznak a szerelmi történeteit, Pallasz Athéné úgy megdühödött, hogy Arakhnét pókká változtatta (innen az araknofóbia kifejezés). Valójában persze azért volt dühös, mert Arakhné pletykált a papájáról.
Más a pletyka természete egy településen vagy egy munkahelyen?
A település természetes közösség, van férfi és nő, fiatal és idős, csapos, boltos, butikos, míg a munkahelyen többnyire ugyanazt csinálják az emberek, még ha különböző beosztásban is. Igaz, hogy a nap nagy részét együtt töltik, de mégsem olyan színes és komplex folyamat, mint amikor az ember összefut a piacon, vagy a templom előtt, annak más a spontaneitása. A pletykákat mindig ugyanazok a dimenziók határozzák meg: a szex, a hatalom, a pénz, a kompetencia, a stílus, a deviancia és az integráció. A munkahelyen nem arról van szó, ki milyen gazdag, hanem hogy ki mennyit keres, kinek emelik a fizetését. Ugyanazok a dimenziók, csak munkahelyi keretek közé szorítva. De ez mesterséges közösség, így kicsit a pletykák is mesterségesebbek.
Miként lehet hasznos a pletyka?
Egy vezetőnek azért, mert ha megfelelő sűrűséggel szondázza a pletykát, képet kap arról, mi foglalkoztatja a munkatársakat. És ha ezt kezeli, uralni tudja a rejtett, informális kommunikációt.
Tehát nem a pletyka jó, hanem annak feldolgozása.
A pletyka nem jó, vagy nem rossz, értékváltó jelenség. Olyan, mint a tűz, vagy a víz: a tűz a kandallóban jó, a nádtetőn nem jó, a víz, a Szaharában jó, cunami formájában nem jó.
A könyv átfogó képet ad a pletykakutatásról. Miért fontos, hogy tudjunk erről?
Jobban járunk, ha tudatosítjuk a kommunikációnkat, és tudjuk, mi történik éppen. Minél inkább megtanul az ember reflektálni a saját helyzetére, annál jobban tud uralni helyzeteket. További szempont, amit fontos tudatosítani, hogy visszaszorulóban van a személyesség a felgyorsult világ miatt. Ennek a járványhelyzet is jó példája volt: ez azért fontos, mert ritkán pletykálunk Skype-on, vagy chat szobában, aminek nyoma van, az kockázatos.
Túlélheti a pletyka ezt a helyzetet?
Egyelőre azt mutatja, hogy mindent túlél: a mobiltelefont, az internetet, a közösségi médiát, a járványt. Csodálatos dolog. A pletyka az egyike azoknak a folyamatoknak, amelyek biztosítják a dinamizmust a társadalom fejlődésében, míg a szabályok, a normák biztosítják a stabilitást. Ha nem szegnénk meg egyetlen szabályt sem, akkor már kihalt volna az emberiség, gondoljunk csak Semmelweis Ignácra vagy más tudósokra, innovátorokra, felfedezőkre, akiknek a tettei a maguk korában normaszegésnek számítottak. Nagy szükségünk van a dinamizmusra, ami a fejlődést hozza. De ha csak dinamizmus lenne, már akkor is kipusztultunk volna, mert szétvetett volna a saját „vehemenciánk”. A szabályokra azért van szükség, hogy valamiféle mederben legyen tartva ez a zsizsegő emberiség.
