Előfizetés

A keleti fölény hete

Azt állította Orbán Viktor (a Kossuth rádióban), hogy „eddig azt gondolta az ember, hogy a migráció csak a közbiztonsági helyzetet rontja le. De most azt látja, hogy a hagyományos migrációs útvonalak mentén fekvő országokban nő a fertőzések száma, tehát most a határvédelem egyben egészségügyi védelem is”. Ezzel szemben a tény az, hogy Görögországban, amely elsőszámú migrációs célpont, továbbra is kicsi az új fertőzések száma (sőt összességében is kevesebben fertőződtek meg, mint Magyarországon), míg Olaszországban az utóbbi hetekben sikerült viszonylag alacsony szinten tartani az új megbetegedéseket. De ha a határvédelem egyben egészségügyi védelem is, akkor vajon Orbán miért engedélyezi – egyedüliként a nem uniós tagállamok közül – a szabad belépést a migrációs útvonalon fekvő Szerbiából, ahol valóban jelentősen felszökött a fertőzések száma? Azt is állította Orbán, hogy bár a magyar emberek hajlamosak azt gondolni, hogy Nyugaton jobban mennek a dolgok, itt Közép-Európában; Lengyelországban, Csehországban, a szlovákoknál a pénzügyek sokkal rendezettebbek, a gazdaság sokkal inkább versenyképes, mint Nyugaton. Ezzel szemben a tény az, hogy a három említett ország eladósodottsága ugyan valóban alacsony, de a nyugati országok közül a kritikusnak minősített 60 százalék alatt van Németország, Hollandia, valamint az északi országok is. Ami pedig a versenyképességet illeti, a legutóbbi nemzetközi rangsor szerint az első tíz országból négy nyugat-európai (sőt hat, amennyiben az uniós tagállamok mellé tesszük Svájcot és Nagy-Britanniát is), míg a legjobb kelet- és közép-európaiak csak a 30 fölötti sorba férnek bele (Magyarország a 47-ik). De a miniszterelnök nyilván olyan rangsorokat néz, amelyek még el sem készültek. Azt állította továbbá a kormányfő (ugyancsak a Kossuthon az eladósodott nyugat-európai országokat bírálva), hogy az élet normális rendjének azt tartja az ember, ha egy ország nem költ többet, mint amennyit képes megkeresni. Ezzel szemben a tény az, hogy az Orbán-kormány is rendszeresen többet költ, mint amennyije van. 2019-ben például 958 milliárd forinttal volt magasabb a kiadása, mint a bevétele, de a költségvetés 2010 óta is mindig deficittel zárt. Úgy látszik, ez az élet normális rendje. Azt állította ezenkívül Orbán, hogy az Európai Unió által összeállított segélycsomag „valójában egy általunk nyújtott segítség a délieknek”. Ezzel szemben a tény az, hogy az uniós segélyekből és hitelekből, amelyek a gazdaság talpra állását szolgálják, természetesen Magyarország is részesül: 7-8 milliárd eurónyi vissza nem térítendő támogatást és nagyjából ugyanennyi kölcsönt kaphatunk. Úgyhogy nem arról van szó, hogy mi adunk pénzt a mostani egészségügyi és gazdasági válság által leginkább sújtott olaszoknak vagy spanyoloknak, hanem csak arról, hogy a helyreállítási keretből ők kapják a legtöbbet, a költségeket pedig közösen vállaljuk. Ha a közös gazdasági érdek nem volna elég indok, akkor tegyük még hozzá a keresztény, felebaráti szeretetet, rendben? 

Túl az Óperencián

Hallották, hogy lebukott egy miniszter a lélegeztetőgépek körüli zűrös ügyletek miatt? „Simlis üzletelés” – ahogy a Der Standard írta, korrupció és politika, nyerészkedés a járvány ürügyén, áttekinthetetlen, eltitkolt adatok. Szlovéniában. Vagyis iszonyú messze, túl az Óperencián. És azt hallották, hogy az emberek ezért utcára mentek, minden pénteken biciklis tüntetést szerveznek (a bicikli biztosítja az ajánlatos szociális távolságot is), sípolva tiltakoznak a lopások és az önkényeskedés, a sajtó, a civilek és a bíróságok elleni támadások miatt? Úgy, hogy beleremegett a kormány, lemondott a belügyminiszter, házkutatás volt a gazdasági miniszternél. Szlovéniában. A rendőrség pedig nem büntetgeti a sípoló biciklistákat a közlekedés rendjének megsértése és indokolatlan síphasználat miatt, a korrupció kinyomozásával vannak elfoglalva, nem érnek rá hülyéskedni. Szlovéniában. A dolog úgy kezdődött (mármint Szlovéniában), hogy egy állami ügynökség hivatalnoka megelégelte, hogy politikai megrendelésre kell kiválasztania azokat a cégeket, amelyek közvetítőként hasznot húzhatnak a lélegeztetőgépek beszerzéséből. Azt meg pláne, hogy a gazdasági miniszter parancsára ripsz-ropsz ki kell utalnia nekik több milliárd forintnyi summát, pedig még bankgaranciájuk sincs. Kiszivárgott a hangfelvétel a miniszter letelefonálásáról, a média, benne a köztévé is tette a dolgát. Na, a köztévé említésénél már hozzá sem kell tennem: nem nálunk. Szlovéniában. Az ugyan itthon is inkább szabály, mint kivétel, hogy politikai okból kap megbízást, nyer pályázatot egy kormányközeli cég. Köztünk szólva Szlovénia ebben le is van maradva, hiányzik belőlük az ezeréves magyar államalkotó tapasztalat. Miniszteri telefonok – igazán, micsoda ócska, lejárt technika! Legalább egy videó volna, kokainnal, lányokkal, jachttal! Ennél alább itthon már egy vidéki polgármester sem adja. A turul vérvonala lehet az, ami valahogy igényesebbé teszi nemzetünket. Különben is, nálunk minden állami szerv, minden fideszes önkormányzat telefon nélkül is tudja, kinek kell nyerni. Más már nem is igen indul – minek?  Az sem kizárólag a szlovén nemzetkarakterológia sajátja, hogy valami bűzlik a lélegeztetőgépek körül. Másokkal ellentétben, az iránt még bizonyos megértéssel vagyok, hogy a kormány a nemzetközi pánik tetőfokán minden józan számításnál többet akart beszerezni. Ha akkor ezért nem zúgolódtam, most se ugráljak. (Legfeljebb hozzáteszem: azt kompenzálták a gépek túlvásárlásával, hogy a legegyszerűbb védőeszközök – maszkok, kézfertőtlenítő, tesztek – terén sokáig gyalázatos hiányt produkáltak, és a népharagot a sokezer gépről szóló győzelmi jelentésekkel akarták leszerelni.) De a bűz nem annyira a túlvásárlásból árad, sokkal inkább az árakat, adatokat fedő homályból. Nincs két illetékes, aki ugyanazt a számot mondta volna arról, mi mennyi. Orbán bejelentette, hogy 8000 gép kell, de 2000 már van, mire két nap múlva Szijjártó közölte, hogy közel 15000-et rendeltek. És akkor még bele sem számoltuk a Tiborcz István által adományozott 2 egész gépet! (Félek, mindent bekalkulálva ez a kettő kerül nekünk a legtöbbe.) Szakértők megkíséreltek visszaszámolni, és abból az jött ki, hogy mi egy gépet kétszer olyan drágán vehettünk, mint a szlovének, ahol viszont az ügybe akár a kormány is belebukhat. Ráadásul a mieink hetekig ömlengtek a baráti Kína önzetlen segítségéről (bezzeg Brüsszel, ugyebár!), most meg kiderül, hogy a tranzakció inkább a szabadrablás fogalomkörébe sorolható. Már ha igazat mondanak. Mert ha nem, akkor elég jelentős összegeket nyelhettek le itthoni üzleti és politikai körök, közvetítők. Büszkén mondták: a védekezésre szánt kassza „felülről nyitott”. Kiderült, ez azt jelenti: felülről bárki belenyúlhat. Alulról meg hiába ágaskodsz, nem látsz bele. Na, ez az, ami igazán bűzlik Dániában. Illetve Szlovéniában. Illetve Magyarországon. A földrajz sosem volt az erősségem. De azon a ponton biztosan kettéválik a történet, hogy nálunk a köztévé egy percnyit sem foglalkozna ilyesmivel. Sajnálatos módon Orbán barátja és híve, a szlovén miniszterelnök csak kis és ingatag koalíciós többséggel rendelkezik, ezért a közmédiát nem igázhatta le. Szerencsére a magyar kormányközeli médiavállalkozók nemcsak a kampányát segítették, nemcsak Schmidt Mária alapítványa adta ki a könyve magyar fordítását (nem bírt ellenállni a tömeges olvasói igényeknek, gondolom), de szép összegekkel be is vásárolták magukat a a szóbanforgó Jansa pártjának médiacégeibe. Elvégre ő is feddhetetlen erkölcsű vezető. Már harmadjára kormányoz, de csak egyszer ült korrupcióért, ami nem rossz arány. Orbán a rendőrtisztek avatásán leszögezte: „A mi hazánk szíve közepe a törvényesség, a jog és a rend”. És hova jutnánk, ha egy miniszterelnök mindent a szívére venne! De hiába a meghitt viszony, Szlovéniában mintha nem nyelnék le a korrupciót olyan könnyen. Ott, túl az Óperencián lehet így, de nálunk ez tartja életben a rendszert, mondhatni, ez a lélegeztetőgépe. Ez adja az oxigént a klientúrának. Lélegeztetőgépnek meg ne nézzük az árát! Örüljünk, hogy levegőt kapunk. A szerző volt országgyűlési képviselő 

Unfair play

Azért is adnak időről-időre fair play díjat egy-egy sportolónak, mert még ezen a területen sem mindennapi, hogy valaki sportszerű legyen. Másként: elismerje a vereségét, vagy segítsen a másiknak, hogy jól, vagy képességeinek, aktuális teljesítményének megfelelően szerepeljen. Néhány nappal ezelőtt egy futóversenyen fordult elő, hogy az élen haladó kenyai sportoló megzavarodott egy jelzéstől, és a cél előtt néhány méterrel leállt, azt hívén, hogy megnyerte a versenyt. A mögött futó spanyol, észlelve a tévedést, fogta és egész egyszerűen betolta az afrikait a célba, és amikor megkérdezték tőle, hogy miért tette, csak ennyit válaszolt: Mi lenne ennek a győzelemnek az értéke? Mi lenne a becsülete ennek az aranyéremnek? Mit gondolt volna erről az anyukám? Nem tudom, mit gondolt volna Iván Fernández anyukája – mert így hívják a spanyol atlétát –, azt azonban igen, hogy neve és cselekedet bejárta a világsajtót. Ami persze nem jelenti azt, hogy holnap is emlékezni fognak rá, de arra igen: a sportban ilyesmi is megesett. A politikában nem osztanak fair play díjat, azt is mondhatnánk: ott az ilyesmi ismeretlen fogalom. Ott egy cél lebeg a „versenyzők” szeme előtt: legyőzni a másikat, minden áron. Fogalmazhatunk egy kicsit durvábban is, ahogy ezt Orbán Viktor tette: „akkor kell megölni az ellenfelet, amikor erre lehetőséged van.” Vagyis, ha az ellenfeled hibázik, meg kell ragadnod azt a pillanatot, és nem hogy nem szabad betolnod őt a célba, de lehetőleg egy életre el kell gáncsolnod őt. A magyar politikai életben ez a gyakorlat különösen virulens jelenség; mindenki kifejezetten vadászik a másik tévedéseire. De ez talán még rendjén is volna, a valóság azonban ennél sokkal rosszabb. A mi „élvonalbeli” politikusaink megpróbálják maguk előidézni a másik hibáját, vagyis – ha lehetséges – kiforgatni a másik mondandóját, szándékosan félremagyarázni, és abból politikát, de inkább gyűlölködést építeni. Már amennyiben a gyűlölet lehet építő fogalom. Természetesen vannak védhetetlen elszólások, amelyek után kötelező lenne a bocsánatkérés, de nálunk a bocsánatkérés sem tartozik a létező kifejezések sorába, de ha mégis megesik, biztos, hogy senki sem fogadja el: a politikai gyalu, a karaktergyilkosság tovább folytatódik. Ma Magyarországon a politikai táborok között nem létezik a fair play, és egyelőre nyomát sem látom, hogy a közeljövőben nyílna erre esély. Az ellenfelet meg kell ölni orbáni gondolata –amely lehet, hogy Finkelsteintől származik – vált általánossá, még véletlenül sem fordulhat elő, hogy az egyébként egymással versengő szereplők tisztességes lépésekben gondolkodjanak. A túloldalon lévőknek – itt – soha nem lehet igazuk, a túloldalon lévőt soha nem segíthetjük be a célba. Nem akarom persze igazságtalanul leszűkíteni a jelenséget Magyarországra, legfeljebb jelzem: ebben a nemtelen versenyben mi az élvonalhoz tartozunk. Olyan országgá lettünk, ahol – politikai alapon – a nemzetből való kirekesztés lett a legfontosabb fegyver. Ezzel együtt jó, ha tudjuk: a többség fegyvertelen.