Nem szeretnénk az ördögöt a falra festeni, már csak azért sem, mert ott van. Csak mintha nem akarnánk észrevenni.
El tudjuk fogadni, hogy nem volt könnyű karanténban élni, kibillentve a komfortzónánkból, már akinek van ilyenje. El tudjuk fogadni, ha valaki elunta a home office magányos szabadságát. Azt viszont nem fogadjuk el, hogy csak mert a kormány úgymond megnyerte a vírus elleni háborút, a győzelem mámorában mi is megfeledkezünk arról a kollektív fegyelemről, amit a járvány kezelésében gyakoroltunk. A maszkról, a távolságtartásról, talán már a kézmosásról is. Csak mert ami valamikor még bekövetkezhet, az szinte nincs is.
Pedig még lehet. Könnyen, túl könnyen előfordulhat, hogy nem kell várni őszig a második hullámra, hogy azoknak van igazuk, akik szerint Európa túl gyorsan nyitott a gazdasági érdekek érthető nyomása alatt. Az utóbbi napokban inkább romlott, semmint javult volna a járványhelyzet a környező országokban, a magyar határok is nyitottabbak a kelleténél, s csak remélni tudjuk, a kormány – már csak a saját dicsősége kedvéért is – figyel a fejleményekre.
Mert egy, az elsőnél méretesebb járványforduló végképp hazavágná a végletekig kifacsart egészségügyi rendszert. A kormány elsőrendű – politikai érdekeken túlmutató - erkölcsi kötelessége, hogy a lakosságot minden eszközzel megvédje. Akár önmagától is.
Önmagától, mert azt tapasztaljuk, hogy a helyzethez képest eltörpül az elővigyázatosság. Ritkulnak a járműveken, a boltokban a maszkos arcok, zavartalan a strandélet, a büfékben egymás sarkát tapossák az emberek. Tisztán látható a most már nem érhet bennünket semmi baj elbizakodottsága.
Hát egy frászt: jobb, ha tisztában vagyunk azzal, a kórokozó itt maradt velünk, országon belül és a határok mentén. Vegyük vissza a maszkot, mielőtt az arcunkra fagy a felszabadultság vigyora.