Hős biciklivel

Könyvelő volt, és mintha csak a klisének akarna megfelelni, jelentéktelen külsejű. Annyira átlagos fiatalember, hogy nem keltett feltűnést, ha kerékpárjával a várost járta. Később ugratták, hogy ez a hétköznapi megjelenés volt a titka. Persze az egykori bajtársak tudták a legjobban, mi minden kellett még. Elhivatottság, vakmerőség, fizikai erő, kötélidegzet, intuíció, szerencse.

Mert igazából nagyon nem átlagos volt Gunnar Sonsteby (1918–2012), a norvég ellenállás legendás alakja a második világháborús német megszállás idején. Amint a reguláris hadsereg letette a fegyvert a túlerő előtt 1940 nyarán, csatlakozott a szerveződő földalatti mozgalomhoz. Olyan kalandokban volt része, hogy a szovjet és jugoszláv partizántörténeteken edzett olvasó is elképed.

Harmincnál is több különféle álnevet használt. Ritkán aludt egymásután kétszer ugyanott. A körözési lista élén állt, jóllehet a Gestapo sokáig még a valódi személyazonosságát sem tudta megállapítani. Stockholmba ment, felvette a kapcsolatot a britekkel. A svéd hatóságok őrizetbe vették, de három hónap internálás után meggyőzte őket, hogy csupán névrokona a keresett személynek.

Angliai kiképzése után ejtőernyővel dobták haza, immár a fegyveres ellenállás, a Milorg egyik elismert vezetőjeként. Kiötlője, szervezője, végrehajtója számos akciónak. Társaival minden módon keserítették a megszállók dolgát. Nyomólemezeket csempésztek ki az oslói jegybankból, hadiüzemeket rongáltak meg, sínek felrobbantásával bénították az ellenség csapatmozgását.

Hogy ellehetetlenítsék a kényszersorozást, megsemmisítették a népesség-nyilvántartó adatbázist; rengeteg norvég fiatalt mentettek meg így a keleti front mészárszékétől. Agyonlőtték Karl Marthinsen norvég náci rendőrfőnököt. Végeztek több más kollaboráns és besúgó honfitársukkal is, amit Sonsteby élete végéig fájdalmas, de „akkor és ott helyes döntés"-nek nevezett.

William Mackenzie brit történész szerint az övé volt Európa legjobb szabotőr-csoportja. Minden pillanatban, álmában is pisztolyt és kézigránátot tartott magánál, mert eltökélte, nem fogják el élve. De mindvégig megúszta a lebukást. A felszabaduláskor ott volt a londoni emigrációból hazatérő Haakon király köszöntésén, amikor a visszanyert szuverenitást és szabadságot ünnepelték.

A háború után a brit és a norvég katonai hírszerzés is hívta profinak, de hiába. „Nem akartam több háborút. Elég volt. Már úgyis elvett öt évet az életemből”, emlékezett később. Inkább Amerikába ment tanulni, majd hazatérve békés, unalmas, sikeres üzleti pályát választott. Egyedüliként megkapta hazája legmagasabb honvédő kitüntetését, a Hadikeresztet Három Karddal.

Nem szállt a fejébe a dicsőség a nemzeti hősnek, lefegyverző szerénységgel beszélt, ha kérdezték. Azt mondta, a partizánoknál nagyobb veszteséget okoztak a németeknek a norvég kereskedelmi flotta tengerészei azzal, hogy nem adták át hajóikat. Gunnar Sonsteby kilencvennégy évig élt. Oslóban méltó, piedesztál nélküli szobor őrzi a hős könyvelő emlékét, szemmagasságban, biciklistül.