Előfizetés

Budapesti hogyan tovább

A több hónapja tartó vírus-válság fontos tanulságokkal szolgált a városok hosszabb távú fejlődése szempontjából. Az első reakciók szerint a vírus-válság a nagyobb beépítési sűrűség, azaz a város kompaktsága ellen hat – amerikai kutatók például felvetették, hogy a lényegében csak autóval használható Los Angeles szétterülő beépítése most bizonyította előnyét a sűrűn beépített New Yorkkal szemben. Részletesebb elemzések azonban kimutatták, hogy nem a nagyobb beépítési sűrűség a probléma, hanem a túlzsúfoltság, azaz a szegényebb negyedekben és a munkahelyeken összezsúfolódó emberek adják át a vírust. A járványra való közvetlen reagálás időszakában a távolságtartás fontos, és emiatt a városi terek használatát és a társadalmi kapcsolatokat valóban korlátozni kell. A vírus terjedésének megállítása után azonban olyan hosszabb távú válaszokat kell találni, amelyek a világjárvány és a klímaváltozás mellett a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelmet is segítik. Márpedig a sűrűn beépített, kompakt városok más típusú krízisek esetén már bizonyították előnyeiket. Amikor például New York metrórendszerét a Sandy hurrikán miatt elöntötte a víz, ott volt a jól kiépített buszrendszer, ha pedig azzal is baj lenne, a kerékpárkölcsönzési rendszer nyújtana alternatívát. Ezzel szemben az autóra alapozott Atlanta közlekedése teljesen összeomlott, amikor néhány centiméternyi hó esett. A krónikus stresszek és akut sokkok ellen azok a városok ellenállóbbak (reziliensebbek), amelyekben jó a mobilitási infrastruktúra, amelyek sokszínű gazdasággal és erős foglalkoztatási bázissal rendelkeznek, amelyeknek magas kohéziójú közösségei, összetartó szomszédságai vannak. Fontos továbbá a jó kapcsolat a különböző kormányzati szintek között, és az érintett szereplők bevonása a döntések előkészítésébe és végrehajtásába. A vírus-válság következtében megnőtt autóhasználat anomáliái is ráerősítettek arra a nézetre, hogy a jövőben a városokban az autók rovására az embereknek kell több teret adni. Terjed a 15-20 perces szomszédságok szemlélete: úgy kell átalakítani a városokat, hogy a lakosok a legtöbb igényüket ki tudják elégíteni a lakásuktól 15-20 percen belül gyalogosan vagy kerékpárral elérhető helyeken. Mit lehet mindezekből Budapestre érvényesen leszűrni? Az utóbbi hetek Budapest Kör vitáin a kerületek, a főváros és a Budapesti Fejlesztési Központ (BFK) képviselőinek részvételével áttekintettük a közvetlen intézkedéseket és a hosszabb távú terveket is. A vírusra való fővárosi reagálás azonnali lépései közül a legismertebbek a közterületi és közlekedési beavatkozások, mint pl. új biciklisávok létesítése, a pesti alsó rakpart időszakos lezárása. A kijárási korlátozások feloldása után azonban hamar visszaálltak az autók által okozott közlekedési dugók, amin a kormány által elrendelt ingyenes parkolás tovább rontott. Kevésbé látványosak, de nagyon fontosak a főváros szociális intézkedései. Újra beindult a fővárosi lakásrezsi-támogatási program. Miután a fővárosnak kevés lakása van, csak "puha" eszközökkel, koordinációval élhet, és abban bízhat, hogy a fővárosi lakásrendelet módosítása (pl. az elhelyezés nélküli kilakoltatás tilalma) hatni fog a kerületekre, ahol sokkal több a bérlakás. Ami a hajléktalanokat illeti, a válságkezelés időszakában a zsúfoltság csökkentése, a tesztelés és az étkeztetés megoldása volt a cél. Hosszabb távon a hajléktalanszállókat emberségesebbé kell tenni, és ezzel párhuzamosan lakhatást is kell biztosítani. A kormány azonban csak nagylétszámú intézményeket finanszíroz, és a kerületi önkormányzatok is ellenállnak annak, hogy hajléktalanok megsegítésére a tulajdonukban álló lakásállományt használják. A gazdaság újraindítását célzó intézkedéseket a Budapest Restart program foglalja össze, többek között bel- és külföldi turisták idevonzását szolgáló támogatásokkal. A fővárosi törekvéseket erősen korlátozza, hogy még a válság időszakában sem alakult ki együttműködés a kormánnyal, és a politikai különbségek odavezettek, hogy a külföldi példákkal ellentétben a kormány pénzügyileg nem támogatja, inkább elvonásokkal sújtja a fővárost. A súlyosbodó pénzhiány miatt a főváros leginkább csak olcsó és főleg szabályozó intézkedéseket képes hozni. Ahogyan az egyik fővárosi illetékes fogalmazott: parittyával harcolunk – miközben a kormány hatalmas pénzek felett rendelkezik, új intézményekkel és jogi eszközökkel (kiemelt beruházások) is saját elképzelései megvalósítására törekszik. A mai helyzetet jól illusztrálja a főváros és környéke kapcsolatának alakulása. A korábbi együttműködési formák megszüntetése (ld. Térségi kooperáció a kulcs, Népszava, 2019. július 24.) után a kormány létrehozta a Budapest és a fővárosi agglomeráció fejlesztéséért felelős államtitkárságot, valamint a BFK-t. Utóbbi a településhatárokat átlépő, fővárosi érintettségű fejlesztésekkel, szolgáltatásokkal foglalkozik, arra alapozva, hogy az állam többek között a vasút révén az egyik legnagyobb telektulajdonos Budapesten, a közlekedésben pedig a HÉV, a MÁV és a Volánbusz kapcsán stratégiai a szerepe. Így tehát ma a BFK viszi a prímet, a Budapesti Vasúti Stratégia és a Déli Városkapu hatalmas projektek, amelyek a barnamezős területek fejlesztésével együtt alapvetően határozzák meg a budapesti térség jövőjét. Azzal önmagában nincs gond, hogy a legnagyobb projektekkel egy állami szervezet foglalkozik. Az azonban problémás, hogy a fővárosnak csak nagyon korlátozott beleszólása van a városhatárán kívüli, de a fővárossal napi kapcsolatban álló területek jövőjének alakulásába, és még a város területén belül is csak alárendelt szereplő a nagy állami fejlesztésekhez képest. Az októberi választások óta érezhetően szűkült Budapest mozgástere, az önkormányzati költségvetés csökkentése mellett kommunikációs kampány is folyik a fővárosi vezetés ellen – példa erre a Lánchíd ügye, vagy a legutóbbi államtitkári megszólalás, amely az autósok "üldözésének" befejezésére és a sebességhatár-csökkentés tervének felülvizsgálatára szólítja fel a városvezetést. A budapesti térség fejlődését illetően rengeteg a sürgető feladat. Mindenekelőtt meg kellene őrizni a közlekedés és a közterületek átrendezése terén Budapesten eddig elért eredményeket. Emellett a fővárosnak új elképzeléseket kellene kidolgoznia a fejlődés fenntarthatóbbá tételére (pl. városrehabilitáció, zöldtető vagy napelem program), a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére (pl. lakásügynökség felállítása, a hajléktalan politika megújítása). Új dilemmák is felmerülnek: kell-e a városnak foglalkoznia olyan kérdésekkel, mint hogy a távmunka miatt csökken az irodaépületek iránti igény, átalakulnak a bevásárlási szokások, stb.?  Az ideiglenes lépések megvédése érdekében az eddigi intézkedéseket gyors társadalmi vita után átfogó koncepcióba kell rendezni és politikai döntéssel véglegesíteni. Ebbe az irányba mutat a parkolási rendszer augusztusi napirendre vétele, a közlekedési koncepcióról tervezett őszi vita, a fővárosi lakásügynökség tervének folyamatban lévő kidolgozása. A budapesti várostérséget illetően "alulról szerveződve" kellene az együttműködésre hajlandó önkormányzatokkal közös terveket kialakítani, és a kormány elképzeléseit közösen kellene véleményezni. Törekedni kell a pénzügyi mozgástér bővítésére, új források szerzésére, városok közötti összefogás és nemzetközi lobbizás útján. Az új EU-s költségvetés és újjáépítési csomag terve elvileg jó irányba mutat, de az országos szintnek adja a döntés jogát, és nincsenek jelei erős ellenőrző mechanizmusok bevezetésének. Ezzel együtt el kellene érni a fenntarthatóság irányába elkötelezett városok számára közvetlenül elérhető EU-s források megteremtését is. A vírusválság hatására világszerte felerősödtek azok az érvek, hogy az egészségügyi, gazdasági, környezeti, szociális kríziseket a szokványostól eltérő eszközökkel kell tompítani. A mostaninál több forrást kell a közpénzből fenntartott ellátórendszerek erősítésére fordítani – amelyekben az önkormányzatoknak is fontos szerepet kell játszaniuk. Mindez fokozottan igaz Magyarországra és Budapestre. 

Aki kimarad, az lemarad

Az lenne ám az igazán nagy téttel bíró nemzeti konzultáció, ha a kormány azt kérdezné honfitársainktól: szeretnék-e, hogy a forintot minél hamarább felváltsa az euró? De még ennél is sokkal elegánsabb, sőt demokratikusabb dolog lenne, ha ezt egy kötelező érvényű népszavazás alkalmával kérdeznék. Bár elismerjük, a NER nagyot kockáztatna a referendummal, hiszen a Pulzus Kutató a napokban közzétette reprezentatív felmérését, és az kétharmadot eredményezett: az európai közös pénzt akarók javára. Még azoknak a tudatába is bevésődött, hogy milyen gyenge a magyar fizető eszköz - jelenleg egy euró 355 forintot ér -, akik talán még soha nem fizettek az európai közös pénzzel, amelyet a 27 tagállamból 19 használ. (Ezúttal tekintsünk el attól a három, Unión kívüli renitens országtól, Montenegrótól, Koszovótól és Zimbabwétől, ahol a boltokban az eurót használják anélkül, hogy megállapodást kötöttek volna az Európai Központi Bankkal.) A Varga Mihály (PM) és Matolcsy György (MNB) között gyakorta fellángoló csörtében a pénzügyminiszter azt az álláspontot képviseli, hogy lát ugyan intézményes problémákat az eurózónában, de "a kormány Magyarországot ebben a monetáris keretben képzeli el, nem másban." A jegybankelnök jövőképe ezzel szemben egyedi, senki máséval össze nem téveszthető: "Az euró ... politikai projekt, amit elsősorban a Szovjetunió létezése hozott létre." Attól a ténytől most  tekintsünk el, hogy a szovjet birodalom 1991 karácsonyán, azaz évekkel korábban kimúlt, mint hogy az euró bevezetéséről szóló döntés Madridban megszületett volna. Amellett viszont aligha lehet szó nélkül elmenni, hogy Matolcsynak ugyan semmilyen közvetlen monetáris tapasztalata nincs az európai közös pénz használatáról, ötletei viszont nagyon is  vannak azt illetően, hogy a rendszert hogyan kellene megreformálni. S úgy véli, ha mindez megvalósulna, csak akkor lehet talán szó a pénzcserénkről is. Orbán Viktor kormányfő, aki az elmúlt időben egyértelműen inkább Varga pártját fogta, most  mégis Matolcsy nyomába eredt. Az euró bevezetését a nemzeti szuverenitás feladásának tekinti, igaz, makacs ellenállásának sokkal prózaibb oka is van.  Az eurót még úgy-ahogy elviselné az Orbán-Matolcsy tandem, ahhoz azonban semmiképpen nem fűlik a foguk, hogy az Európai Monetáris Unió tagjaiként egy ellenőrző rendszer tagjává váljon Magyarország - benne a NER kívánalmainak eleget tevő pénzintézetekkel, amelyeknek mindennapi működését nem kívánják ország-világ elé tárni. Az OTP ellenében létrehozandó új, "nemzeti" bankkonglomerátum tulajdonosai - akik részben a miniszterelnök szűk baráti köréből kerültek ki - pedig végképp nem nyugodnának bele, hogy ténykedésükön rajta tartsa a szemét az Európai Központi Bank. Az euróövezeten kívüliség hátrányait akár hónapokon belül megtapasztalhatjuk. Egyes uniós támogatásokból az új gazdasági  ciklusban könnyedén kimaradhatunk mint olyan tagállam, amely nem vesz részt a közös pénzpolitikában. Az eddig is ismert hátrány immár kézzel fogható valósággá válik.

Hős biciklivel

Könyvelő volt, és mintha csak a klisének akarna megfelelni, jelentéktelen külsejű. Annyira átlagos fiatalember, hogy nem keltett feltűnést, ha kerékpárjával a várost járta. Később ugratták, hogy ez a hétköznapi megjelenés volt a titka. Persze az egykori bajtársak tudták a legjobban, mi minden kellett még. Elhivatottság, vakmerőség, fizikai erő, kötélidegzet, intuíció, szerencse. Mert igazából nagyon nem átlagos volt Gunnar Sonsteby (1918–2012), a norvég ellenállás legendás alakja a második világháborús német megszállás idején. Amint a reguláris hadsereg letette a fegyvert a túlerő előtt 1940 nyarán, csatlakozott a szerveződő földalatti mozgalomhoz. Olyan kalandokban volt része, hogy a szovjet és jugoszláv partizántörténeteken edzett olvasó is elképed. Harmincnál is több különféle álnevet használt. Ritkán aludt egymásután kétszer ugyanott. A körözési lista élén állt, jóllehet a Gestapo sokáig még a valódi személyazonosságát sem tudta megállapítani. Stockholmba ment, felvette a kapcsolatot a britekkel. A svéd hatóságok őrizetbe vették, de három hónap internálás után meggyőzte őket, hogy csupán névrokona a keresett személynek. Angliai kiképzése után ejtőernyővel dobták haza, immár a fegyveres ellenállás, a Milorg egyik elismert vezetőjeként. Kiötlője, szervezője, végrehajtója számos akciónak. Társaival minden módon keserítették a megszállók dolgát. Nyomólemezeket csempésztek ki az oslói jegybankból, hadiüzemeket rongáltak meg, sínek felrobbantásával bénították az ellenség csapatmozgását. Hogy ellehetetlenítsék a kényszersorozást, megsemmisítették a népesség-nyilvántartó adatbázist; rengeteg norvég fiatalt mentettek meg így a keleti front mészárszékétől. Agyonlőtték Karl Marthinsen norvég náci rendőrfőnököt. Végeztek több más kollaboráns és besúgó honfitársukkal is, amit Sonsteby élete végéig fájdalmas, de „akkor és ott helyes döntés"-nek nevezett. William Mackenzie brit történész szerint az övé volt Európa legjobb szabotőr-csoportja. Minden pillanatban, álmában is pisztolyt és kézigránátot tartott magánál, mert eltökélte, nem fogják el élve. De mindvégig megúszta a lebukást. A felszabaduláskor ott volt a londoni emigrációból hazatérő Haakon király köszöntésén, amikor a visszanyert szuverenitást és szabadságot ünnepelték. A háború után a brit és a norvég katonai hírszerzés is hívta profinak, de hiába. „Nem akartam több háborút. Elég volt. Már úgyis elvett öt évet az életemből”, emlékezett később. Inkább Amerikába ment tanulni, majd hazatérve békés, unalmas, sikeres üzleti pályát választott. Egyedüliként megkapta hazája legmagasabb honvédő kitüntetését, a Hadikeresztet Három Karddal. Nem szállt a fejébe a dicsőség a nemzeti hősnek, lefegyverző szerénységgel beszélt, ha kérdezték. Azt mondta, a partizánoknál nagyobb veszteséget okoztak a németeknek a norvég kereskedelmi flotta tengerészei azzal, hogy nem adták át hajóikat. Gunnar Sonsteby kilencvennégy évig élt. Oslóban méltó, piedesztál nélküli szobor őrzi a hős könyvelő emlékét, szemmagasságban, biciklistül.