Előfizetés

Jól használni az erőt – Interjú Kertész Edinával

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.07.18. 12:20

Fotó: Szalmás Krisztina
Rajong Luke Skywalkerért, hőstörténetekkel küzd a szerepelvárások ellen, nyomozós sztorijaihoz pedig rendőrségi gépírói múltja adja az ihletet. Kertész Edina sokat, sokféleképp ír, fordít; idén két kategóriában is jelölte a HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum az Év gyerekkönyve díjaira. A karantén alatt sorozattá dagadt Facebook-novelláiban a felnőtt közönséget célozza: hétköznapi életünk groteszk oldalát járja körül.
Mikor és miért kezdett a közösségi oldalán hétköznapi aktualitásokból írt novellákat posztolni? Afféle karanténtörténetek ezek?  Tavaly decemberben kezdtem írni az úgynevezett Facebook-novellákat: rövid, egy-két perces szövegek, olyan hosszúságúak, amit az ember még hajlandó elolvasni a posztok pörgetése közben. Szóval, nem a járvány hívta életre. Az első például egy nőről szólt, aki annyira szerelmes egy férfiba az esze miatt, hogy annak halála után megeszi az agyát. De írtam egy olyan nőről is, aki válás után egyedül tölti a karácsonyt, ezért vacsorát rendez idegeneknek az otthonában! Szólt szöveg egy céges buliról, ahol Gyöngyvér a bérszámfejtésről rámozdul egy IT-s fiúra, illetve egy első randevúról, ahol a pár őszintén beszámol a traumáiról és a személyisége deformitásáról, ami a kapcsolatukban később majd gondot okoz. Szeretem az életünkben lévő groteszket megragadni, mert mindenhol ott van, a saját történeteimben és másokéban is. Minden témát az életből veszek, és ezekkel a szövegekkel gyakorlom magam abban, hogy érzékeljem a valóságot. Tervezi, hogy kötetbe szedi őket?  A Facebookra szórakozni járunk, ezeknek a szövegeknek nincs más célja, csak hogy szórakoztassanak, ezért kötet sem lesz belőlük. Viszont már évek óta forgatom a fejemben egy regény gondolatát, amiben ugyanilyen nagy szerepet kapna a groteszk, és főleg a nők spirituális útkeresésével foglalkozna. Meg persze a férfiakéval is. Szeretem szembeállítani a fenségest a kisszerűvel, mindkettő megvan az életünkben. Nagyon foglalkoztatja a női útkeresés, női önbizalom? Fordított egy könyvet a női magabiztosság tudományáról (Önbizalom kódja nőknek), és írt kettőt olyan lányokról, akik példaképek lehetnek, mert a maguk korában valami olyat értek el a macsótársadalomban, amit korábban senki.  A nők nagyon rosszul állnak az önbizalommal, hiába írunk 2020-at. Öntudatlanul igyekeznek a szerepelvárásoknak megfelelni, anélkül, hogy tudnák, hogy ezt teszik, és a saját lányaiknak is továbbadják azokat. Nemrég egy balatoni strandon egy fiatal anyuka azt mondta a négyéves kislányának, hogy ne homokozzon, mert akkor koszos lesz, és koszosan nem lesz szép kislány. A nők külsejével kapcsolatban rengeteg elvárásunk van, és meghökkenünk, ha valaki nem akar ezeknek megfelelni. A szerepelvárások az életutat is meghatározzák: a nők sokszor lemondanak a saját céljaikról vagy előmenetelükről annak érdekében, hogy a család háttérországa lehessenek. Hugonnai Vilma történetével (A lány, aki orvos akart lenni – a szerk.) például azt szerettem volna elmesélni, milyen sokat küzdött a céljaiért. Ötvenéves volt, mire Magyarországon is praktizálhatott orvosként, ehhez nem volt elég elvégeznie a zürichi egyetemet, utána még itthon újra le kellett érettségiznie, és elvégeznie a magyar egyetemet is, mikor megnyíltak a kapuk a nők előtt 1895-ben – addig nők nem tanulhattak egyetemeken. Az első magyar csillagásznő, Balázs Júlia élete (A lány, aki csillagász lett – a szerk.) pedig számomra azt mutatta meg, hogy milyen nehéz volt akkoriban, az ötvenes-hatvanas években tudósként és négygyerekes családanyaként boldogulni. Nagyon megragadott az a történet, amit a lánya, Detre Villő mesélt, hogy Júlia bárhol, bármikor el tudott aludni, hiszen éjszakánként a csillagokat figyelte, nappal pedig háziasszony és anya volt. Úgy tűnik, sorozatban gondolkodik – ki a következő?  Már készül a Szabó Magdáról szóló könyv, az lesz benne hangsúlyos az életéből, hogy tíz éven keresztül, míg nem jelenhetett meg könyve, az asztalfióknak írt. Ebben a történetben a kitartást akartam kihangsúlyozni, és azt, hogy a híres embereket is rengeteg kudarc éri, csak azt sokszor nem látjuk. Úgy érzem, nagyon fontos, hogy női példaképeket is állítsunk a gyerekek elé, amellett, hogy a sorozatnak férfi hősei is vannak Erdős Pál, Bartók Béla vagy Kós Károly személyében. Szeretném, ha többet beszélnénk a nagy formátumú nőkről, és már a gyerekek is megismerkednének a történetükkel. Ha csak egyetlen lány emiatt dönt úgy, hogy csillagász vagy író lesz, már megérte. A HUBBY-díjra illusztrációs kategóriában jelölt A milliomos szamár Robijának is küzdelmeken keresztül vezet az útja a 15 perc hírnévtől a valódi boldogságig. Fontos, hogy a gyerek tisztában legyen vele: olykor bizony küzdeni kell?  Igen, igyekszem a gyerekeknek szóló könyvekben megmutatni, hogy az élet küzdelemmel, erőfeszítéssel és kudarcokkal jár, de ha tudjuk, mi a célunk, azért mindenáron küzdenünk kell. Robi eleinte céltalanul teng-leng a világban, és véletlenül és gyorsan lesz nagyon híres, miután felkerül egy videomegosztó oldalra. Élvezi a hírnevet és a gazdagságot, de az egyetlen barátját elveszíti, és egy idő után már ő sem tudja, kicsoda is ő ebben az új világban. Aztán persze a népszerűsége és a vagyona is elillan, de rátalál a tehetségére – ugyanis remekül gitározik –, visszaszerzi a barátját, és nekiáll, hogy felépítse az életét. A most készülő könyvem főhőse is nagy küzdő: egy lajhárlány, aki Instagram-sztár akar lenni, de mivel nem szép, legalábbis nem úgy, ahogy a sztenderd Instagram-sztárok, kicsúfolják és kiközösítik. Végül egészen máshogyan lesz belőle sztár, és a népszerűségét arra használja, hogy megmentsen egy nemzeti parkot. Ezek a szereplők az életükkel tanítanak, miközben személyiségfejlődésen mennek át, mint mi mindannyian. Szerintem gyerekkorban fontos, hogy az ember érezze: egy út előtt áll. És az is fontos, hogy segítőket találjon ehhez az úthoz, akár fiktív karaktereken keresztül. És talán a legfontosabb, hogy mindeközben jókat nevessünk. Feltűnően sokszor ír detektívtörténetet is – szereti a krimiket?  Azt hiszem, azért írok gyerekkrimiket, mert egy időben rendőrségi gépíróként dolgoztam, és kihallgatások jegyzőkönyveit gépeltem. Tizennyolc éves voltam akkor, imádtam olvasni, volt egy saját kis világom, és hirtelen belecsöppentem egy olyan világba, ahol autók alvázszámát ütik át és vagyonokat csalnak ki ismert személyiségektől. Amellett, hogy arculcsapásként ért ez a világ, sokat merítettem belőle. De a krimiket inkább írni szeretem, mint olvasni. Igazi agytorna felépíteni egy ilyen történetet. A CoolBookz olvasásnépszerűsítő blog kiírt egy pályázatot Mi lett volna ha...? címmel, melyre olyan pályaműveket vártak, amelyek ismert történeteknek adnak alternatív befejezést. Az oldalon az ön írása is olvasható: Mi lett volna, ha Anakin Skywalker nem áll át a sötét oldalra? Elég abszurd feltételezés, hiszen akkor az egész Star Wars-mitológia nem lenne. Rajongó?  Persze, hogy Star Wars-rajongó vagyok, nagyjából tízéves lehettem, mikor megnéztem a filmet, és egyből beleszerettem Luke Skywalkerbe. Félévente a családban Star Wars-maratont rendezünk, ilyenkor zsinórban újra végignézzük a filmeket. Mindenkinek megvan a maga kedvence. A sorozat lelke Anakin Skywalker átállása, minden rossz abból ered, hogy nem jól használta az erőt. Szerintem ez ránk is igaz: rajtunk múlik, hogyan használjuk a bennünk lévő energiát: valami jóra, vagy hagyjuk, hogy saját magunk ellen forduljon. Ha Anakin Skywalker megtanulja uralni az erejét és nem áll át a sötét oldalra, győzött volna a jó, és egy boldog köztársaság épült volna fel. Szeretném azt hinni, hogy ez az életben is lehetséges. Úgy érzem, hogy ha jól szeretjük a gyerekeinket, és sok történetet mesélünk nekik, közelebb jutunk mindehhez. Tudom, hogy naiv gondolat, de egy gyerekkönyvírónak ez megengedett. 

Kertész Edina

fordító, gyerekkönyvíró. Az éjszakai vonat titka című Sylvia Bishop-regényt, melyet ő fordított, az Év gyerekkönyve díjra jelölte a HUBBY. Pötyi és Pepita, illetve Dodó nyomoz sorozatai letehetetlen „olvasni tanulok”-krimik, A lány, aki… sorozata pedig női példaképeket mutat a gyerekeknek. Jelenleg egy olyan kisfiúról ír mesét, aki megmenti a világot. „A gyerekek kezében van a jövőnk – mondja –, és úgy érzem, jó kezekben van.”

Nem az ő teste (Sophie Mackintosh: Kék sorsjegy)

horner
Publikálás dátuma
2020.07.18. 11:40

A kimondott vagy leírt kevés szó mögött mindig tengernyi, tudat alatt megbúvó, kimondhatatlan vagy alig kimondható szavak áradata rejlik – amit az olvasó pótolhat a sajátjáéval, és vitába is szállhat vele. Nincs is más választása.
Szülőgép vagy kúrógép. Anya vagy a szórakozásnak élő, szabad nő. Vagy-vagy. Kizárólagosan. És a döntés, a választás joga, a saját teste feletti rendelkezés nem az övé. „A nevem Calla, és választást akartam” – Sophie Mackintosh regényének harminckét éves főszereplő-elbeszélőnője, nem egyedi esetként, felrúgja a rákényszerített sorsot. Egy közelebbről meg nem határozott (disztópikus) társadalomban a serdülő korú, első havi vérzésen túlesett lányok sorslottóhúzáson vesznek részt. Aki fehér sorsjegyet húz, anyává válhat, aki a kéket, annak számára tilos gyermeket szülni. Hogy miért e társadalmi konszenzus, mi okból hozták létre, nem tudni. Hogy valóban a vakszerencse vagy a lányok kontrollált előélete alapján születik a döntés, szintén ambivalens (illetve a könyvből kiderül). A sorshúzást követően a „kék lányok” elhagyják addigi családi körüket, és afféle rituálét követve a nagyvárosok felé veszik az irányt, megkezdeni szabad életüket – további erős kontroll alatt, mely segíti a testük és pszichéjük kívánalmait (a közösség számára) megfelelően kordában tartani, a sorslottó ellen nincs helye a fellebbezésnek. Calla renitensként mégis a saját kezébe veszi életét, mindennél jobban vágyik egy csecsemőre, egy saját gyermekre – így bűnözővé válik. Menekülnie kell, noha a deviánsok menekülése is kódolva van ebben a társadalmi rendszerben. Át akar kelni az országhatáron, hogy megszülje gyermekét, holott valójában már átlépett a társadalmi kordonon, azzal, hogy teherbe esett. Meneküléstörténete és az állapotosság stációi megtapasztalásának elmesélése a regény szövege: a terhesség testi és lelki folyamatainak a lehető legcsupaszabb („kékként” a gyerekvárásra, szülésre vonatkozó), minden előzetes ismeretet, tudást nélkülöző leírására való törekvés. Dramaturgiailag ütköztetve a hasonló űzöttségben lévő nők eltérő vélekedéseivel: egy fehér sorsjegyes lányéval, aki a várandóssága ellen lázadt fel, és hajtotta el a babáját, valamint egy a rendszert segítő, aztán mégis lázadó orvossal, aki maga is terhes. Egyben közösek: mindegyikük visszaszerezné a jogot a saját teste felett, akár szülni akar, akár nem. Nem volt választásuk, a kérdés: van-e ­egyáltalán, vagy eleve illúzió bármelyik döntés, a szabad akarat? Mert visszaút soha nincs. A dél-walesi írónő második regénye nemcsak a témája, kérdésfelvetései (biológia vs. társadalom, ösztön vs. vágy stb.) miatt nyomasztó, hanem az elbeszélés módja (poézise), szögletessége-sűrűsége okán is. A kimondott vagy leírt kevés szó mögött mindig tengernyi, tudat alatt megbúvó, kimondhatatlan vagy alig kimondható szavak áradata rejlik – amit az olvasó pótolhat a sajátjáéval, és vitába is szállhat vele. Nincs is más választása.  (Ford. N. Kiss Zsuzsa. Athenaeum, 2020. 271 o.) 

Triceps: Álmok

Triceps
Publikálás dátuma
2020.07.18. 11:00

Fotó: Shutterstock
„A lebegés, váratlanul és rendszeresen visszatérve. Stabil talajon állsz, rugalmas izmokkal. Lassan előredőlsz, mind jobban és jobban elhajolsz a világ síkjától.”
Kint járunk nagyapával a földeken, csak mi ketten. Kicsi vagyok, szeretek vele lenni, nagyon. Borongós november van, esteledik. Ameddig ellátok, kopár a határ. A száraz kukoricaszárak asztagba állítva, kúpos őrtornyok sora, védik a fagytól az alájuk húzódó verebeket, pockokat, szentjánosbogarakat. Bebújok én is, éppen elférek, langyos göröngyökön ülök. Lesek kifelé, kuncogok, Tata már messze jár, észre sem veszi, hogy eltűntem. Hirtelen kormos madarak raja sötétíti el az eget, varjak vagy kányák. Hangtalanul köröznek fölöttünk, recsegnek a szárak, ahogy összezsugorodok, és rikoltozik, suhog mellkasomban a félelem. Ötödikben saját szobát kapok a külvárosi hosszú parasztház hátsó végében. Keskeny, külön bejáratú helyiség, korábban zöldségeskamra volt, a gangról nyílik, távol a felnőttek lakrészeitől. Nincs benne, csak egy könyvszekrény, fényezett bükkfából, és egy kék-vörös Taurus gumimatrac. Nekem nem kell más, olvasni akarok, minden nap, sokszor éjfélig falom a regényeket. A szekrényben, ami valójában vitrines komód, sorakoznak kincseim, a könyvek: Egri csillagok, És mégis mozog a Föld, Kétévi vakáció, Robin Hood és az Elfelejtett szigetek, amit 1966. április 20-án kapok „kitűnő tanulmányi eredményem és példás magaviseletem” jutalmául. Gauguin életéről szól Tahitin, és akkor még nem sejtem, hogy már én is hajózok az elérhetetlen felé. Ha lehet, ott is alszom a rideg szobácskában, álmodozva a fantasztikus kalandokról. Jó itt. Egyik „késő őszi esti órán”, túlolvasva magam, álmomban megjelennek a számok. Sorakoznak egymás után, végtelen kíméletlenséggel, kiszorítva tudatomból mindent. Nem ismerem a logaritmustáblát, de megkapom előre. Nem lesz belőled, öcsi, senki. Reszketve futok vissza nagyszüleim hálószobájába, rácsos kiságyam védelmébe. Álomtalan évek jönnek, felnövök és elhagyom az alvó várost. Sokat virrasztok, lesem az éjszaka fényeit, amíg békésen szuszog mellettem valamelyik kedvesem. Én is kedves próbálok lenni, nevetve mesélem a számok katatón támadását. Nem értik, velem vihognak. Veszélyes álomtörek ez, mulatságos sztori, de a zsigereimet mindig összerántja a reménytelen elveszettség, netovább. A lebegés, váratlanul és rendszeresen visszatérve. Stabil talajon állsz, rugalmas izmokkal. Lassan előredőlsz, mind jobban és jobban elhajolsz a világ síkjától. Már nem tarthat meg a gravitáció, amikor hátul, fényévnyire a fejedtől, elszakítod a földről a jobb, majd a bal lábad. Megállsz a levegőben, félig ferdén, lehetetlen pózban, akár a szárnyatlan angyalok, és tudod, hogy nem lesz lezuhanás. A kezed előrenyújtod, mintha fejest ugrani akarnál, és kínos megfeszülésben felszállsz. Mikor a ketrecben éheztem, 40 évesen, végül megmutatkozott nyersen ez a titoktalan másvilág. Napközben kétszer is elszunnyadtam a padlón. Azt álmodtam, egy pillanatig, hogy ketrecben alszom, a padlón. Egész éjjel elkerült az álom – kinyílt a szemem, hangosan vert a szívem. Hason feküdtem sokáig, államat a kerek zafuba fúrva, karomat magam mellett nyugtatva, akár egy gúzsba-kötve-zuhanó. A pince mélyét figyeltem, fenséges és félelmes volt: a faragott kőből rakott falak és a sivár betonpadló kortalanná tették. Azután a hátamra fordultam, a szívem verdesése nem csitult. A láthatatlan mennyezetre függesztettem a tekintetem, ahol az éjszakában megbújva, ott világoltak valahol az én napjaim. Nem gondoltam semmire, nem álmodtam semmit. Tizenhárom-fél álmot láttam, és mákteán felnőtt barátom kérésére, lejegyeztem őket. Sokat beszélt róluk, én meg csak néztem, némán. Kilőttünk a hiperűrbe? – gondoltam, ő meg csak hallgatott, tétován. Zograf, a hipnogogikus víziók mestere később megrajzolta az egyiket: militáns közhely. Féltünk, nem szégyen már. A „komikus kockák” mégis túlhaladták szorongásainkat: színesek, akár a kolibrik, akár a démonok, akár a víz borította szajhák. Menedékben járok, mint mindenki, mélyen az aszfalt alatt, szűkölő, fegyvertelen családok tömegében. Figyelnek, én pedig a teljes nyugalom és biztonság érzésével telve haladok át közöttük, tovább. Megérkezem egy városba, ami talán az otthonom volt. Háborúból jövök vagy valami szörnyű helyről. Egészséges vagyok és erős. Rögtön a börtön épületében találom magam, ami folyosórendszerek escheri szövevénye, lefelé, a mélybe hatol. Keresem az igazgatót. Egy öreg férfiba, majd egy öreg nőbe botlok, de nem adnak választ, riadtan elmenekülnek. Leérek a létesítmény szívébe, egy szűk, bunkerszerű szobába, ami kényelmesen be van rendezve: kanapék, könyvespolc, rádió. A középkorú börtönigazgató ott iszogat a barátaival. Nem lepődnek meg a jöttömön. Elkérem a fegyverét. Fényes, nagy coltot ad a kezembe. Most meg kell, hogy öljelek – mondom neki. Nem mozdul. A fejéhez nyomom a csövet és elhúzom a ravaszt. Tompán kattan, nem történik semmi. Hirtelen nem vagyok benne biztos, hogy nem ezt akartam. Leülök az egyik szélső fotelba, hallgatom őket. Ölembe engedem a coltot. Tudom, hogy csőre van töltve, de már nem hiszem, hogy ölnöm kellene vele. Lassan, elemi erővel tör fel belőlem a sírás. Zokogok, siratok valamit, ami elveszett. Megértően hallgatnak, mintha ez természetes lenne. Elképzelem azt az időt, amikor a végtelen roncstelepek, rozsdamarta metropolisok és a vegyi csapadék által tisztára mosott mezők fölött átsuhan egy merev büszkeségű lézersugár: úton a sehonnanból a sehová – és a Maradék, felkapva fejét a bunkóról, az égett húsról, a mart csecsről, hideglelős csodálattal bámul rá: befogadva ezt az atmoszférában sivító fényt mint totális műalkotást. Megfosztva a világban-lét és önlét, a történelem és a művészettörténet tudatától, katartikus rémülettel és mimetikus bánattal telve, talán. Igen, ez a kor lesz az én életem, az én álmaim ideje.