Előfizetés

A te országod

A múlt század hetvenes éveiben munkám sokszor szólított a „testvéri, baráti” országokba. Már a repülőtérről bevezető úton tudni lehetett, miféle diktatúrába érkeztem. Bukarestben, Berlinben, Prágában és Pekingben az egész úton sűrűn álltak az óriásplakátok, amelyek a szocialista munkaverseny sikereiről és a nagy vezetők személyes érdemeiről tájékoztatták azokat, akik esetleg nem tudták volna, hova érkeztek. Nem tagadom, némi büszkeséggel töltött el, hogy a ferihegyi leszállást követően a városba bevezető gyorsforgalmi úton nálunk ilyenek (akkor már) nem voltak láthatók. Ennél még a „cipőt a cipőboltból” típusú reklámok is jobban estek a szemnek és az agynak. Mostanában nem lenne okom ilyetén büszkeségre, sőt: az utóbbi hónapok minden képzeletet felül- (illetve alul-) múló folyamatos kormányzati reklámkampánya – nemcsak az óriásplakátok tengerén, hanem az írott és az elektronikus sajtó minden fajtájában – komolyan elgondolkodtat, milyen országban élünk. Ráadásul eljutottunk oda is, hogy Patyomkin-ország kormánya a legutóbbi propaganda-kampánnyal („A te országod. A te hangod”) szerintem szintet lépett. Nehéz nem észrevenni az áthallást a kereszténység legszentebb imájának, a Miatyánknak a szavai és a reklámszlogen között. Az utóbbi hónapok kétségbeejtően színvonaltalan reklámjaira még a korábbiaknál is jobban jellemző, hogy azok a Fidesz direkt pártpropagandái, semmilyen információt nem közölnek, és ami a legfontosabb: semmilyen effektív hatásuk nincs, ami pedig a reklám legfőbb célja lenne. A legutóbbi ilyen förmedvény a nemzeti konzultációt népszerűsíti. A kérdés csak az, hogy minek? Hiszen a konzultációs „csomagot” minden választópolgár megkapja, akár kéri, akár nem. A csomag ugyanazt a nem túl fantáziadús fejlécet tartalmazza, amely a reklámokról is visszaköszön. Tehát nem kell nagy szakértelem ahhoz, hogy kijelentsük: a reklámok sokkal kevesebb érintetthez jutnak el, mint maga a reklám tárgya. Az pedig még a mi nagy igyekezettel butítani kívánt polgárainkról sem feltételezhető, hogy a konzultációs ívet azért töltik ki, mert az azzal kicsiben kapott képet a plakátról többszázszoros méretben is a képükbe tolják. Az igazi baj mégsem (csak) ez. Hanem az, hogy mindennek a primitív pártpropagandának a forrása közpénz. Ez különösen annak tükrében elképesztő, hogy a járvány miatt szinte minden hagyományos előirányzatot megkurtítottak (még a foci nevű szent tehén táplálására szolgálót is), elvonásokkal sújtották az önkormányzatokat, a pártokat, a bankokat, a multikat, mindeközben pedig a Rogán Antal vezette propagandaminisztérium számára a kormány egyre újabb pótlólagos forrásokat juttat. Ez pedig alaposan megkérdőjelezi a közpénzekkel való célszerű és kiegyensúlyozott gazdálkodás követelményének betartását, amit többek között az Alaptörvény N szakasza és 37. cikk (1) bekezdése is előír. Az már önmagában is természetellenes, hogy nálunk a reklámpiac legnagyobb szereplője a kormány. Az ilyen célú kormányzati közpénzköltések százmilliárdos nagyságrendűek. Összehasonlításul: az ellenzéki pártok legnagyobbjai évi néhány százmilliós költségvetésből gazdálkodtak, amíg ezt a kormány le nem felezte. A Jobbik máig nyögi azt a többszázmilliós büntetést, amit az ÁSZ azért lőcsölt rá, mert képes volt olcsóbban reklámozni, mint azt a kormánypárt által tudatosan felsrófolt árakon tehette volna. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen kormányzati reklámkampánynak van-e előzetes költség-haszon elemzése, amelyből kiderülne, hogy az adott költségből tervezett kampánytól milyen hasznosulást várnak (esetünkben például: mennyivel többen töltik ki a konzultációs ívet, mint a reklám nélkül tennék). Tartok tőle, hogy másról van szó. A mindig ugyanazon szűk körből kikerülő baráti PR-cégek etetésével egy csapásra több legyet ütnek: megvédenek pár munkahelyet (hiszen ezt ígérték, nem?), és a zsíros nyereségből jut a pártközeli alapítványok, focicsapatok, stb. támogatására. A cél világos, ezt egy őszinteségi rohamában, a 2016. évi parlamenti meghallgatása során Rogán Antal miniszterként is megfogalmazta: „Első, egyetlen és legfontosabb dolgom a választás megnyerése”. A Btk. hűtlen kezelésre vonatkozó szabálya szerint „akit idegen vagyon kezelésével bíztak meg és ebből folyó kötelezettségeinek megszegésével a megbízónak anyagi hátrányt okoz, hűtlen kezelést követ el”. Persze ezt az alakzatot csak természetes személy követheti el. De attól még a közpénz mindannyiunk pénze, akik a választással megbíztuk a kormányt ennek a kezelésével. A tényállás akkor is létezik, ha megvalósulása nem büntetőjogi kategória. A szerző mérnök-közgazdász 

Csehovi puska a Gogol színházban

A tanulság, amit a kormány levon az önkényuralom újabb politikai történéseiből, még a legnehézsúlyúbb játékosok esetében is gyorsan változik. S ami talán fontosabb, vannak esetek, ahol a tanulságok sem tartanak örökké, és kiderülhet, hogy a rendőruralom a mai rendszerekben még véletlenül sem végtelen. De úgy látszik, a tanulságokat mindkét oldalnak fel kell fejtenie. A magyar közönség ma a legfontosabb orosz kulturális hősöket egyszerűen nem ismeri. A moszkvai történésekre a világban és itthon is nagyon sokan figyelnek, de mert a kinti játékosok kilétét itthon esetenként sokat kellene magyarázni, ezért jobbára azok az újságírók is úgy tesznek, mintha nem tudnák, mi történik, akik egyébként értik a részleteket. Pedig érdemes lenne odafigyelni. E történet elsődleges főhősének a neve a tudósításokban szinte sohasem fordul elő, bár 2016-ban Fábián Tamás az Indexen publikált róla egy nagyobb összeállítást. Vladiszlav Szurkovnak hívják. Kétségtelenül értelmiségi, rendezőnek tanult. Nagyon sok orosz értelmiségi utálta, mert sok éven át – 1999-től mostanáig – Putyin egyik igazi ideológusa volt. Nem is olyan régen csapták el valami nem világos okból, de nyilvánosan szidalmazni továbbra is tilos. De baja támadt szinte véletlenül egy nem is nagyon közeli jóemberének, Kirill Szerebrennyikovnak (a továbbiakban KSZ), a vitathatatlanul legtehetségesebb orosz színházi rendezőnek is. Még fiatalemberként kapott Moszkvában egy színházat. De rendezett sorozatban Berlinben, számos operát a Bolsojban, néhány filmet, amelyekre kapott pár fődíjat a fesztiválokon. De nemcsak a színház foglalkoztatta: világnézeti, ideológiai ötletei folyamatosan jelen voltak az orosz szellemi mozgásban. Nem provokálta közvetlenül az államelnököt, annál sokkal mélyebb ügyek foglalkoztatták. Mindenki azt hihette róla, amit akart: nyilvánvalóan több méterrel a politikai lökdösődés fölött mozgott. De amíg Szurkov tisztelte, figyelt rá, senkinek  sem jutott eszébe, hogy kezet emeljen rá. Ám amikor megváltozott a Kremlben a szobabeosztás, néhány belügyes tábornoknak eszébe jutott, hogy most már jelezni kellene, megváltozott a rend néhány fontos ponton a kultúrában is. A kultúrát véletlenül szúrták ki maguknak, hiszen nem volt sok pénzről szó, bár a Gogol színház, KSZ birodalma néhány ötletre szépen kapott. De föl sem merült, hogy ezért valaki várt volna valamit, sőt Szurkov alatt nem is várt. KSZ először nem is értette a jelzéseket, de utána megvadult. S mert oda sem figyelt arra, hogy kiket sért meg, csapatát korrupcióval, százmilliós honorok eltulajdonításával vádolták meg, ők pedig először nem is értették, miről volt szó. A vádak olyanok voltak, amivel főkönyvelőket, nem színpadi géniuszokat szoktak perbe fogni. Elindult egy sok éves bíróság ügy: a rendőrtábornokok ragaszkodtak a vádjaikhoz, KSz-ék többször simán veszítettek. Aztán jött az első értelmiségi tiltakozó hullám. Összeállt néhány ezer értelmiségi, nem csupán oroszok – én egy berlini csapatban írtam alá. KSZ és barátai azonban közben valóban ültek, utána otthoni őrizetben voltak évekig. Nem tudom, hogy kik voltak akkor Putyinnál az értelmiségpolitikai referensek, de ők ők szívük szerint elengedték volna, és  Putyin sajtótitkára is mintha kész lett volna valamilyen kompromisszumra. De a rendőrtábornokok – most már civilben – kitartottak. A részletek érdektelenek, KSZ-ék maradtak házi őrizetben, ha épp kiengedték, vadul dolgozott, és a per folytatódott. Bő három év után most, június végén zárult le a történet. A pénzügyi trükkökben járatos szakértők azt ugyan nem állították, hogy KSZ ilyesmit tudott vagy csinált, de szerintük elvben nem kizárható, hogy az emberei tudhatták és csinálhatták. Az államügyész így sok évet kért rájuk. De a jelek szerint az új putyini kultúrpolitikusok nem akartak egy nem tervezett, hasznot nem hozó balhét, sőt állítólag valamiképpen az elnök is beavatkozott. Komoly pénzbüntetésekkel és felfüggesztettel ért véget a meghurcoltatás, valamint KSZ-t eltiltották az állami színházak igazgatásától. A Gogol színházat technikailag mindenképpen másnak kell majd vezetnie. Három nem orosz és nem színházi tanulság. Az első az értelmiségi állóképességről. Ha nem ismernek, politikusként nem kaphat tőled a hatalom semmit, és nem is várhat el semmit. De ahogy távolodunk a hidegháborútól, egyre fontosabb lesz az értelmiség a politikai elitnek. Tulajdonképpen idehaza kiegyenlítettebbek lettek a támogatói táborok. Minél kisebb a különbség az oldalak között, annál többet számít a saját kritikai csoportok tekintélye. Ez a sajátságos tekintély-tőke konkrétan is egyre szükségesebbé válik, csak nehezen kiváltható és pótolható, egyes esetekben csak bonyolultan manipulálható. Vigyázni kell rá. Egy kis országban ezekről a belső határvonalakról nem sokat tudunk, egy nagy kultúrában, politikai befolyás esetén viszont fontosak. Orbán maga erősíti meg a környezetét, és mivel  szükségszerűen nő a befolyása, szeret ijesztgetni, az értelmiségeket rémisztgetni. Ez sokszor működik is, például a Petőfi Irodalmi Múzeum környékén. Ő maga anti-putyinizálódik. Másodszor. Mindkét magyar politikai oldalnak egyre fontosabbakká válnak a bármilyen politikai szövetségesek. Ezeket meg kell vásárolni, szóval és tettekkel. Az értelmiségieknek meg kell szokniuk, hogy a politika fenyeget, esetleg udvarol, valamilyen játékokba fog. Veszíthetünk és nyerhetünk, de nem tehetünk úgy, mintha semmilyen közünk nem lenne hozzá. Végül felértékelődnek azok a kulturális termékek, amelyek nemzetközileg forgalmazhatóak. Hiszen ha a mi oldalunk termel ilyeneket, akkor külföldön nem kell annyit magyarázkodni. A magyar kultúrában a színház nem ilyen világrengető hatású, de a zene, a film, a képzőművészet kisebb területei feltétlenül. Pontszerűen itt érdemes fejleszteni, ha lehet, megemelni a szövetségeseket. Vagy legalább vigyázni, hogy egy rendőrtábornok ne csapjon bele a paradicsomlevesbe. A szerző szociológus     

Sírni tudnék

Van az úgy, hogy az embernek sírhatnékja támad filmnézés közben. Öt éven alul általában akkor, ha a farkas épp megenni készül a nagymamát. Kicsit később az is elég, ha a szerelmesek végre egymáséi lesznek. Vagy épp ellenkezőleg. Időskorban pedig általában mindig, ha a régi szép időkről van szó. Mostanában azon kapom magam, hogy új kategóriát vezettem be ezen a téren: képes vagyok meghatódni a működő demokrácia láttán. Nem tudom, mikor kezdődött, talán 2010 körül. Ülök a tévé előtt, nézem a kedvenc sorozatomat, az egyébként elég hülyén lefordított című Az elnök embereit (The West Wing), amelyben az okos, művelt és szociálisan érzékeny Bartlet elnök és stábja állandóan azért panaszkodik, mert nem tudja betartani választási ígéreteit, és néha oda kell csapniuk. Persze Bartlet demokrata, mint általában minden jó elnök Hollywoodban (kivéve Frank Underwood a Kártyavárban, aki demokrata, de maga a megtestesült gonosz), de simán átadja a hatalmat a nagy ellenfélnek, a republikánus házelnöknek, amikor megoldhatatlan családi gondjai támadnak. Aki persze a végén kalapját megemelve nevezi őt a legnagyobb demokratának az egész világegyetemben. (Itt kell sírni.) A sorozatban egyébként az elnök mellett az újságíróknak van a legnagyobb hatalmuk, félnek is tőlük rendesen. Majdnem annyira, mint az eredeti Az elnök embereiben, ahol Bob Woodward és Carl Bernstein buktatja meg Nixont, leleplezve a Watergate-botrányt. Pedig itt nincsenek is igazán nagy botrányok, csak morális dilemmák: el lehet-e titkolni, hogy az elnök beteg? Le lehet-e lövetni egy terroristát, ha az fel akarja robbantani a Golden Gate hidat? Meg lehet-e adóztatni a szupergazdagokat, hogy a középosztálybeli gyerekek egyetemre járhassanak? És meg lehet-e kérni egy újságírót, hogy mindezekről csak akkor írjon, amikor a politikusok már mindent elrendeztek? Vagy inkább akkor sem. Elárulom: nem. Mostanában a dán Borgen-t nézem. Ebben egy egészen kis pártocska, a Mérsékelt Párt veri meg a legyőzhetetlennek hitt liberálisokat és az enyhén rasszista, bevándorlás ellenes Munkáspártot, mindössze azzal, hogy a párt elnöke, egy kedves, szerény negyvenes anyuka nem hajlandó bedobni a kampányban az ellenfelét lejárató tuti bizonyítékot, mert a miniszterelnök felesége mentális gondokkal küzd. Aztán őszintén beszél a választóknak a szavazást megelőző tévévitában. Úristen, egy tévévita! Mikor is láttam itthon hasonlót? 2006-ban? Ó, azok a régi, szép idők! A legszörnyűbb az egészben egyébként nem is az, hogy egy ötvenes pasas elérzékenyül a tévé előtt, hanem az, amikor rájön, hogy az ő életében és az ő országában már sosem lesz tévévita. Sőt. Semmilyen vita. És hogy az ő kollégáinak nem szakmai, hanem egzisztenciális dilemmákkal kell szembenézniük, ha meg akarják írni, hogy a miniszterelnök egy gazember. És amikor belátja, hogy most már kénytelen lesz beérni amcsi, dán, norvég, izlandi és San Marino-i sorozatokkal. Mondhatnám, nem értem, miért van ez így, de sajnos értem. És sírni tudnék.