Százötven évvel ezelőtt, 1870 nyarán hirdette ki a római katolikus egyház a pápai tévedhetetlenség dogmáját. Eszerint ha az egyházfő „ex cathedra Petri”, azaz Péter székéből szól, akkor kijelentése hit és erkölcs dolgaiban kötelező érvényű, megmásíthatatlan. Politikai természetű döntés volt, vigaszdíj az idős IX. Piusznak, aki hosszú pontifikátusa alatt (1846–78) elvesztette a pápai állam befolyásának és területének legnagyobb részét, hatalma az olasz egység létrejöttével visszaszorult a Vatikán falai közé.
A dogma anakronizmusnak számított a XIX. században. Ókori fáraók és császárok isteni kiváltságára emlékeztetett, akik a legfelsőbb igazság kizárólagos letéteményeseinek képzelték magukat, és jaj volt az alattvalónak, ha kételkedni merészelt kinyilatkozatásaikban. Ellentétes a józan ésszel – ami nem példátlan az egyház tanításai között –, az ókeresztény szellemmel. Száznál több püspök ellenezte is az első vatikáni zsinaton, köztük magyar főpapok.
Az áterőltetett hittétel hívek sokaságát fordította el az egyháztól, és azóta is nehezíti a párbeszédet más vallásokkal. Legutóbb azt kellett tisztázni teológiailag, megilleti-e a nyugalmazott XVI. Benedeket (nem). Az igazsághoz tartozik, hogy másfél évszázad pápái, dicséretes önmérséklettel, alig használták e „szupererőt”. A joviális humorú XXIII. János meg is jegyezte, ő nem tévedhetetlen („Io non sono infallibile.”). Ferenc pápa lényétől idegen a dölyfös megfellebbezhetetlenség.
Ám az abszurd ötlet történelmileg nem bizonyult ártalmatlannak: modern diktátorok elirigyelték a félisteni jogosítványt. Hitler, Sztálin, Pol Pot és társaik nem foglalták törvénybe, de az egyházzal ellentétben – ahol hatálya szigorúan korlátozott – totalitárius módra kiterjesztették az élet minden területére. Napjainkban populista politikusok, önjelölt népboldogítók és más gazemberek játsszák a csalhatatlant. Be nem ismernék, ha tévednek, inkább hazugságokból gányolnak „párhuzamos valóságokat”. Vajon miért rettegnek attól, ami közmondásosan emberi dolog?