Előfizetés

Stílustalanság

Manapság a nővéreimmel rendezgetjük a Papám, a két éve meghalt Rónay László írásait. Egy kötetet szeretnénk összerakni a különféle lapokban megjelent munkáiból. Gyerekfejjel fel se fogtuk, milyen csodálatos környezetben nőttünk fel. Ismerhettük Nemes Nagy Ágnest, Weöres Sándort, eljött hozzánk Mándy Iván, a Papa jó barátja, Parancs János költő pedig még tanácsokkal is ellátott, amikor elkezdtem írni. S akkor még nem is szóltam Pomogáts Béláról, Kenyeres Zoltánról, és a többi kortársról, akikkel rendszeresen összejártak. Visszagondolva hihetetlen, milyen szellemi műhely vett körbe bennünket. Ahogy a Papám írásait böngésszük, a kezem ügyébe akadt néhány sora, amely pár éve egy folyóiratban jelent meg. A „Hűség a magyar nyelvhez” című írásában így írt a nyelvünket ért hatásokról. „Nem az új szavakat és kifejezéseket kellene ’magyarítani’, hanem a beszélt és írott nyelvben szembeszállni az elhatalmasodó ízléstelenséggel, amelynek egyik kiindulópontja a parlamentben, a másik a sajtóban (főként a napilapokban) meghonosodott stílus (pontosabban: stílustalanság). Akik úgy gondolják, hogy a durvaság hatásos, lehet, hogy bizonyos körökben sikeresek, de megfeledkeznek arról, hogy beszéd-és írásmódjukkal példát kellene adniuk.” Manapság ez a stílustalanság már politikai fegyverré vált. Már nem csak egyszerű üzeneteket fogalmaznak meg a politikai vezetők, hanem hogy mondandójuknak még nagyobb súlyt adjanak, otrombaságokkal elegyítik, amellyel politikai ellenfeleiket becsmérlik, még akár azokat is, akik eurómilliárdokat folyósítanak az országnak. Az az elkeserítő, hogy egy bizonyos körben tényleg nagyon hatásos a stílustalanság fegyvere, Donald Trumpot például egy bizonyos, a bonyolult összefüggéseket nehezen összerakó kör azért ünnepli, mert „mennyire emberi”. Azok, akik gúnyt űznek a nyelvünkből, hatalmi pozíciójukból kioktathatnak ugyan másokat arról, mit is jelent magyarnak lenni, ám stílustalanságukkal, s rém alacsony színvonalú, egy bizonyos kört célzó kommunikációjukkal, épp ők indították a legdurvább támadást a magyarság egyik legnagyobb értéke ellen.

Kell ez így nekünk?

Magyarországon két nagy probléma lehet az állami vagyon kezelésével: az egyik, ha a kormány túl nagy vagyont tart a kezében, a másik ha túl kicsit, de bármelyik forgatókönyv valósuljon is meg, egy biztos: az állami vagyon fenntartása inkább viszi pénzt, mind hozná. Adódik a kérdés, hogy kell-e nekünk, adófizetőknek állami vagyon, vagy sokkal jobban járnánk, ha az állam nem is próbálna üzletelni. A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő a napokban készítette el a tavalyi gazdálkodási jelentését, amiből sok fontos részlet nem derül ki, de a az igen, hogy tavaly is vitte a tízmilliárdokat az állami vagyon, nem pedig hozta. Az állami vagyon kezelésének két célja van. Egyrészt, hogy ezzel ellásson bizonyos közszolgáltatásokat, olyanokat, amelyeket nem érdemes piaci alapon üzemeltetni. Ilyen például a közúthálózat, az oktatási vagy az egészségügyi infrastruktúra üzemeltetése. A másik cél pedig olyan állami portfólió üzemeltetése lenne, amely profitot termel a természet és a munkavállalók kizsákmányolása nélkül, ezt a profitot pedig a közjó érdekében (például útépítésre, kórházépítésre és -finanszírozásra) fordíthatná a kormány. A boldog államok esetében az állami vagyon kezelésből még jutnak euró milliárdok a jövő generációinak is, de ezt a luxust csak néhány olajban gazdag ország engedheti meg magának. Ezzel szemben a magyar kormány odaadta egyetlen egyetemnek a Mol és Richter 10-10 százalékát, hogy az osztalékokból világszínvonalú képzést hozzanak létre. Egy baj van, az, hogy ez a osztalék az egyetem rendes működésre sem elegendő a rosszabb években, nem hogy a fejlődésre. A beszámolóból az is kiderül, hogy „titkos üzleti projektre” potom 46 milliárd forint tőkét kapott tavaly egy közelebbről meg nem nevezett állami cég, de súlyos milliárdokat nyelt el a tartósan veszteséges állami tokaji borászat is. Milliárdok jutottak az adófizetők pénzéből a Hungexpo pavilonjainak fejlesztésére, annak ellenére, hogy a vásárváros üzemeltetésének hasznát egy külföldi cég fölözi le. Ilyen költekezések mellett nem csoda, hogy tavaly is többe volt a vagyon kezelése, mint annak hozama, ugyanis a kormány láthatóan üzletileg nem működő állami cégekbe tömi a pénzt. Így viszont a nem létező hozamból, nem lesz európai színvonalhoz közetítő egészségügy, sem közoktatás. Ilyen alapon valóban nincs szükség a „vállalkozói” állami vagyonra, de a probléma gyökere mélyebben található. Mert igazából persze nem (csak) az állami vagyonkezelés átláthatatlanságával van baj. Ez csak tünet: a demokratikus vita, közmegegyezéses döntések, a szabad verseny hiányának a következménye. Addig nem lesz hatékony az állami vagyon kezelése, amíg nem állnak vissza a demokratikus működés feltételei, vagyis a kormány politikai és a igazságügyi ellenőrzése. Addig tartósan lesznek olyan kormányzati döntések, amelyekkel szemrebbenés nélkül tömik a pénzt olyan állami pénznyelőkbe, mint a Grand Tokaj vagy a Hungexpo telkét kezelő Expo Park Kft., csak azért, hogy lehessen valahol például vadászati világkiállítást rendezni.

A Fidesz három csapása

A Fidesz-kormány néhány éve vezette be azt a Btk-szigorítást, amely a magyar köznyelvben (félrefordítással) háromcsapás-törvényként terjedt el. Az elnevezés Amerikából ered, ahol 1994-ben népszavazással fogadták el, hogy ha egy erőszakos bűntény tettese újabb két bármilyen bűncselekményt elkövet, életfogytiglani börtönre ítélik. A törvényt a baseballból vett kifejezéssel nevezték el „three strikes”-nak (három ütés, vagyis inkább próbálkozás). A Fidesz a három csapáson túl van, és jó volna, ha a negyediket már nem követhetné el. A főbűnök abban mindenképpen megegyeznek, hogy valamennyi súlyos sebet ejtett a magyar demokrácián. De abban is hasonlítanak, hogy mindegyiket jó eséllyel meg lehetett volna akadályozni, akár jogi úton (az egykor még nem csak formálisan létező Alkotmánybíróság segítségével), akár nemzetközi támogatással, esetleg országos tüntetésekkel, sztrájkokkal, vagy polgári engedetlenségi mozgalommal. Erre sajnos nem került sor, és ez elévülhetetlen hibája a korabeli ellenzéknek, illetve a mögötte álló értelmiségi holdudvarnak. A NER mára oly mértékben beépült a társadalom szövetébe, annyira átformálja az emberek gondolkodását, hogy szinte lehetetlen felszámolni. A szellemi fertőzés, a hamis nemzettudat akár generációk során is tovább élhet. ELSŐ. Az első kiemelten súlyos csapás, mondhatjuk úgy is, hogy az akkor ellenzéki Fidesz szárnypróbálgatása a 2005-ös köztársasági elnök választás volt. Érdemes felidézni, hogy a választás első, 2/3-os fordulójában Szili Katalin, az MSZP-SZDSZ koalíciójának jelöltje 185-13 arányban győzött, mivel a Fidesz fel sem vette a szavazólapokat, hogy „kiugrassza a bokorból” az ellenzéki átszavazókat. A második, még mindig kétharmados fordulóra megfordult az arány: a jobboldali ellenzék egységesen Sólyom Lászlót támogatta, így alakult ki a 185-178-as arány. Orbán ekkor elrendelte, hogy minden fideszes képviselő mutassa meg a szavazólapot egy másiknak, s a honatyák többnyire kettesével mentek be a függöny mögé, sőt többen le is fényképezték a voksukat. A házbizottság ezt az eljárást nem kifogásolta, s a második forduló után sem talált kivetnivalót abban, hogy az MDF-ből kizárt nyolc képviselő megmutatta a voksát Hende jegyzőnek, valamint a sajtónak. Deutsch Tamás ugyan a házbizottság ülésén elismerte, hogy ellenőrzik képviselőiket, a testület szerint azonban ez önkéntes alapú volt, tehát nem sérült a titkosság elve. Mindez történt akkor, amikor az Alkotmány és a Házszabály egyértelműen kimondta, hogy a köztársasági elnök megválasztása titkos szavazás útján történik. Végül a harmadik körben már – egyszerű többséggel – Sólyom László nyert. Az akkori kormányoldal nem tiltakozott komolyan, igaz, az elnökválasztást illetően a koalíción belül sem volt egyetértés. Az már csak színezi a képet, hogy Sólyom (az ország egyik legtekintélyesebb alkotmányjogásza) a procedúra során kijelentette: csak akkor hajlandó elvállalni a megbízatást, ha a választás jogszerűen történik. MÁSODIK. A Fidesz által elkövetett második súlyos tőrdöfés a 2010/2011-es alkotmányozás volt, amihez az akkori Alkotmány egy 1995-ben bevezetett játékszabályát kellett eltüntetniük. Nevezetesen azt, amely előírta, hogy egy új alkotmány előkészítésének szabályairól szóló országgyűlési határozat elfogadásához – tehát az alkotmányozás megkezdéséhez – a képviselők négyötödének szavazata szükséges. Ezt az akadályt 2010 júniusában az Országgyűlés a jobboldal kétharmados többségével eltüntette az Alkotmányból. A kérdéses módosítással kapcsolatosan ugyan az ellenzék több vezetője is „óvást emelt”, a Fidesz azonban nem zavartatta magát, és így a kormánytöbbség 2010-ben mindössze kétharmados parlamenti többség birtokában semmisítette meg a cselekvési terét korlátozó négyötödös szabályt, vagyis a később lezajlott alkotmányozás nemcsak egyszerűen illegitim, hanem illegális is volt. Ebből kiindulva nyilvánvaló, hogy az alaptörvényből eredeztetett, sőt annak részeként feltüntetett valamennyi kétharmados törvény is jogtipró. Ennek okán az ellenzéknek minden jogi és erkölcsi alapja megvolt, hogy alappal követelje a törvényesség helyreállítását, az alaptörvény és folyományai kiiktatását, továbbá az eredeti helyzet visszaállítását. Ez sajnos érdemi formában nem történt meg. HARMADIK. A harmadik, gyakorlatilag tíz éve folyamatosan zajló „csapás” az állam és az egyház újraegyesítése. Ennek megalapozása lényegében a 2011-ben áterőszakolt, „alaptörvény”-nek nevezett jogi szörnyűségben történt meg. Már az úgynevezett „nemzeti hitvallás” is jelzi, hogy milyen fontos a Fidesznek a vallás, hiszen szerinte a kereszténység a legfontosabb nemzetmegtartó erő. Ezt a kijelentést követi egy visszalépés a ’89-es alkotmány megfogalmazásához képest (a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik). Az új szöveg szerint „az állam és a vallási közösségek különváltan működnek”, ami jóval megengedőbb megfogalmazás, egyfajta önkéntességet is tükröz, és egyenes utat nyit a szekularizáció korábbi gyakorlatának megváltoztatásához és a felvilágosult állam tagadásához. A Fidesz nemcsak a végrehajtó hatalomnak az Országgyűlés és/vagy az Alkotmánybíróság általi kontrollját tünteti el módszeresen, de nincs ínyére a laikus polgári és a vallásos/egyházi szféra elkülönítése sem. Márpedig a szekuláris állam azt jelenti, hogy a kormány nem avatkozik be a vallásba, nem részesíti sem előnyben, sem hátrányban az egyházakat, elfogulatlanul, ha úgy tetszik, jóindulatúan viszonyul hozzájuk. Az Orbán-kormány azonban alig palástolt módon, kitartóan folytatja az állam és az egyház összeolvasztását. Az már szinte nem is érdemel említést, hogy ennek során egyre-másra sért alaptörvényt, egyéb jogszabályokat, az általa kedvelt egyházakat jogtalan előnyökben, adományokban részesíti, állami/nemzeti ünnepségeken, rendezvényeken egyházi részvételt (felszentelés, mise, stb.) követel magának. A Fidesz persze az állam és az egyház szimbiózisában magának vindikálja a vezető szerepet. A mai szabályok „a vallási tevékenységet végző szervezet” egyesületként történő bejegyzését mintegy beugróként a bíróságok hatáskörébe utalják, ami nagyjából elfogadható. Az igaz hit letéteményeseként elfogadott, bevett egyházként történő elismerés kérdésében azonban a bíróságok helyett már a NER parlamentje „dönt”, vagyis a politika határozza meg, hogy melyik vallási egyesület lehet valódi egyház. A transzcendens dolgok létét hívő emberek közössége egyszer csupán egyesület, de ha a hatalomnak tetsző közösségről van szó, máris támogatandó egyház. A hittérítésen és a nemzeti önazonosság megerősítésén alapuló „nemzetstratégia” a modernizáció és az európaiság teljes annulálását eredményezi, a „szolgáltató állam” eszményképe helyett létrejön a „kegyeket gyakorló” állam. Ez a politika végső soron a keresztény-nemzeti államnak és persze vezetőjének szakrálissá válásához vezet, továbbá a tudatos polgárok helyett istenfélő, jámbor „közlegények” seregét termeli ki. A kialakulóban lévő rendszerhez hasonló épül például a putyini Oroszországban vagy Erdogan Törökországában. Nem véletlen, hogy a mai magyar külpolitika éppen ezeket az egykori cárizmusban és a kalifátusban gyökeredző, egyre brutálisabb parancsuralmi rendszereket édesgeti magához. Ami pedig az ellenzéket illeti, lényegében sem az állam szakrálissá tételével, sem az egyházi támogatásokkal, a finanszírozás elfogadhatatlanságával kapcsolatban nem hangzik el érdemi kritika (a kivétel talán csak az Iványi Gábor-féle „kisegyház” ügye, de ennek is erős az aktuálpolitikai töltete). E három csapás már-már visszafordíthatatlan folyamatokat indított be a magyar politikai-társadalmi rendszerben, súlyos erőszakot követve el a liberális demokrácián, ráadásul a Fideszt a harmadiknál sem sikerült diszkvalifikálni. Ma még nem tudhatjuk, mi lehet a következő merénylet, ami már talán készülőben van, és végképp letéríti a magyar fejlődést a XXI. századi történelem főutcájáról. De készülnünk kell rá, és végre ellent kell állnunk, különben nemcsak gyermekeink, hanem unokáink is rajtunk fogják számon kérni az elveszített szabadságot, a demokráciát. A szerző közgazdász