Előfizetés

Falcsik Mari: Tombolahold

Falcsik Mari
Publikálás dátuma
2020.08.08. 15:25

A három testvér a ’70-es évek közepére különös módon egyszerre árva lett: a szüleik – elválni nem tudó csatározók – az apa új munkahelye miatt vidékre költöztek, és attól kezdve csak a hétvégeken jártak haza. A gyermeki biztonságérzés már a párharcaik során odalett, most a családi talaj utolsó szilárd rögeit készült elnyelni az anarchia: a fiatalokra odahagyott tágas budai lakáson kezdett eluralkodni a cocteau-i őskáosz. A középső, a bölcsészgólya lány és a legkisebb, a gimnazista fiú saját elemükként köszöntötték a terjedő dágványt. Nem úgy a nővérük, akit apró termete miatt úgy neveztek: a Kicsi Nővér. Ő a szövetséges duó mellett félfüggetlenségben élt nett kis szigetén, amit a búrahiányos rézcsillár nagy rideg fényköréből kanyarított ki magának, egy magas szekrényt befordítva a szoba sarka elé. Oda vonult vissza éjjeli lámpája napocskája melegébe, míg amazok terjedelmes birtokrészükön dagonyáztak a tárgyakat, könyveket, papírokat, ruhákat, ételmaradékokat, magnószalagokat, őrült zenéket hullámzó iszapban. Ha ki akarnának kapaszkodni onnan, őt otthonos zugában mindig megtalálják. A Kicsi Nővér maga keményítette fehér gallérokat hordott, és maga vasalta selyemszalagot kötött szoros lófarokba fogott hajába. A másik kettő koravén sárgasága, mitesszereik, ápolatlanságuk ijesztően hatott az ő finoman rózsálló, hibátlan arcbőrének, haja búzaszőkéjének, szalagja világoskékjének harmonikus látványa mellett. Erős kis kezén mindig vörös-tisztára volt sikálva a bőr, a tövig rágott körmök körül is. Egészséges gyöngyfogait csak ritkán csillogtatta meg szétáradó, naiv mosolyában, ellenben szerette összeráncolni a szemöldökét. Mint ahogy szeretett korán kelve reggelizni, majd eltenni maga után vajat, lekvárosüveget, forró vizet engedni a mosogatóporra, és habjában alaposan lemosni a vajtól csillogó kést. Minden karcosan friss volt körülötte, mint a sóskiflik, amikért nem átallott hajnalban lemenni a tejfiókba. Hozott a testvéreinek is – bár mire az éjszakaszagú kócosok is kimásztak a konyhába, már rég elvesztették hars ropogósságukat. A Kicsi Nővér élete olyan kiszámíthatónak ígérkezett, mint a holdnaptár. Ő sem érzett semmi bizonytalanságot a jövőjére gondolva: a maga részéről családot és hivatást, törvénytiszteletet és észszerű, kényelmesen belakható anyagi kereteket tervezett felnőtt életére. De a lelke sokkal gazdagabb volt, mint látszatra konformista társadalmi lénye: ószövetségien érdes, szorongásokkal teli bibliai alkat volt, minden érzelgősség nélküli nyers, gyakorlati jósággal. Ha a kisebbekre nézett, szabályos ovális arcából a sötétkék szempár valami nagyon biztos üzenetet sugárzott – nem az örömét, de a holnap szilárdságáét, amit csak az ilyen kételymentes kötelességtudás ígérhet. Ezt a nézést azok ketten csak az anyjuk régi mosolyából ismerték. Ám az a sziszegő hangú, pengevékony szájú, mérgezően keserű asszony, akivé az anyjuk addigra vált, fájdalmas-idegesen villogó hidegkék tekintetével már semmi erre emlékeztetőt nem tudott fölidézni zaklatott lelkükben. Azok ketten már álló nap nem csináltak mást, csak zenét hallgattak, és sajátos szavakba öntötték a groteszk megfigyeléseikkel magukra hagyott okos tizenévesek élményeit, a korai függetlenségben nyíratlanul burjánzó fogalmazásmódban. Szerettek így élni, ez lett a túlélőmódszerük: ironikus éllel villódzó párbeszédek, éjszakázás, zene. Ártott nekik, de szenvedélyesen élvezték. Nem volt egyetlen tervük se a jövőre. A Kicsi Nővér huszonkét évesen szerelmi házasságot kötött a nála pár évvel fiatalabb csepeli munkásfiúval, akiért rajongott, és akiről hamar kiderült, hogy a legkevésbé sem proletár: apja erdélyi kisnemes, a kardot, címert, kutyabőrt a család bekádereződött tehetős tagja őrzi sashegyi villája panorámás nappalijában – csak hát az ő águk más utat választott. A srác magas volt, tejszőke, barna szemű. Sápadt, hosszú arcába rajzolt íves szájával, szögletes állával, szeme körül a sejtelmes árnyékkal olyan sármos volt, akár egy francia ­filmszínész. Mosolya és chandleri aszfaltfolk­lórra épített modora közt fényévnyi távolság. A nyúlánk termetet nem lehetett daliásnak nevezni, sőt inkább alultáplált volt, ami a Kicsi Nővérből még erősebb anyai érzéseket váltott ki: szigorú őrzőangyalául szegődött a kiábrándult, nyersen káromkodó, ide-oda billegő erkölcsi mércékkel élő fiúnak. Ő lett a Kicsi Nővér harmadik rettenetes gyereke. Igaz, nem az egyetlen volt a rendes lányok közül, akire hatott az útszéliúriember-stílus: a húg barátnői is mind elbűvölődtek, a srác meg úgy járkált köztük, mint egy mosdatlan szájú, de vonzó provokatőr. Valami ösztönös nosztalgia élhetett benne a klasszikus külsejű, ápolt lányok iránt: minden hosszú, szőke haj és ovális arc meghatotta, titkon tán még a villogóan fehér, kikeményített galléroknak is rabja volt. A Kicsi Nővér szájtátva fogadta az udvarlás szokatlan módjait. A srác egyszer egy Beatles-lemezzel állított be, eredeti Apple volt, és eldicsekedett vele, hogy előző éjjel törtek be érte a kultúrházba minősíthetetlen haverjaival, köztük sánta törpe cimborájával. De a Kicsi Nővért nem a gengszterromantika ragadta magával, sem a rangvesztett nemesség bája. Egészen különleges körülmények között és okokból esett végzetes szerelembe. Akkoriban segédápolóként dolgozott a nagy pólióhadjárat légzésbénult túlélői mellett, fönn az elit hegyoldalban, a legendás „vastüdőosztályon”. A vele nagyjából egykorú betegek, speciális testi igényeikkel, a légiesen elegáns hajdani családi villában leltek menedéket: itt nőttek föl, itt tanultak, itt éltek. Ettől furcsán formálódtak az őket körbevevők szerepei: az ápolók lettek legintimebb életük állandó résztvevői, a családtagjaik pedig a vendégek. Ahogy ifjúvá serdültek, a rendszeresen bejáró haverok is készségesen segédkeztek életörömeik szervezésében, azok, akik egyszer csak nem tudtak többé elszakadni a hely, a helyzet mítoszától, iszonyatosan erős kisugárzásától. Pálcikalábak, hátratekerhető karok, létezhetetlen pózokba csavarodó törzsek, szürreális testarányok – és bennük fiatal lelkek. Fiatal szellemek, értelmesek, fogékonyak. Fiatal ösztönök, lázasodók, szerelemre vágyók. Seholsincs bolygó lakóivá varázsolt ifjak, a kerekes székesektől a vastepsiben élőkig, akik ettől még ugyanúgy egészében akarták megélni az – első jóslatoknál csodamód jóval hosszabbra szabatott – életüket: pályát választottak és alkottak, szerelmesek lettek és csalódtak, tévedtek és fölülemelkedtek, miközben legtöbbjük egyméternyire sem tudott eltávolodni a gépe mellől. Misztikus rezervátumukban, a maga maximálisan korlátozott módján – micsoda sorsirónia! – életkeretük mintha közelebb állt volna annak a szabadságmániás lázongó kornak az ideáihoz: tessék, itt a kommuna, a saját kégli, együtt tálalva… Addig-addig kísérgette ide sánta törpe cimboráját a srác is, míg elkapta az itteni hangulat, és attól kezdve ő is a bentlakók gyakorta bejáró örömszervező haverja lett. Megvolt benne az a keménység, ami kizárta a velük szembeni egyetlen vétket: a megrendülést. A szánalom szánalmas megoldásaihoz vezető zavart. Egyáltalán nem oly magától értetődő ez. A testvérek egyszer benéznek, és az öcs csöndesen nem jön többé. A húg hisztérikus rohamot kap, az épületből kirontva nekiered a lejtőnek, üvöltve káromolja az eget, hazáig folynak a könnyei.  Meg van rendülve, el van keseredve, föl van háborodva. Magabízó harsány idealizmusa legkevésbé sem alkalmas arra, hogy ezt, a puszta látványt akár, segítse viselni. És mikor úrrá lesz azon, ami őt érte – hisz nyilván róla szólt végig az egész cirkusz –, akkor ugyanilyen túlzóan áll neki „segíteni”. A végén a gyökeresen elhibázott emancipáció jegyében ingerült, kíméletlen szócsatákba bonyolódik velük. Nővére, aki az első pillanattól érti, mi történik, ekkor arra kéri, ne jöjjön többé. Visszahőkölve kérdi, miért. Amaz nem megy bele részletekbe: – Mert nem tudod megbocsátani nekik, hogy betegek. A vagány srác bezzeg ugyanolyan nyers maradt itt is, mint odakint. Csak a bentlakók igényei iránt mutatott érdeklődést: a másik nem, a könyvek, cigi, pia, zenék. Hajlékony határaiba bőven belefért a házi szabályok totális negligálása. Viszont elsőre rájött az egyetlen betartandó szabályra, amire az okos húg soha: nem csüngni a betegzsinóron, úgy engedni el lazán, hogy azonnal elkapd, ha kell. A benti lányok mellett csiszolta ki a gánccsal teli lovag szerepét, ami annyira imponált a kinti polgárlányoknak. Nagy zsebű dzsekijében ott lapult a ki-becsempészett piásüveg, hóna alatt a kért könyvek, köztük a Nyúlcipő, az Úton, az Üvöltés, a Sírig tartsd a pofád, a Tombol a Hold. A Kicsi Nővérnek szorongós szemérmessége ellenére is megvolt a hasonló szerepköre az elvarázsolt kastélyban. Mikor a srácnak világossá vált, hogy ez a tiszta kis pirulós darab valójában igazi cinkos, a nagy ellentmondástól belészeretett. Szerelmük színtere a kórház és környéke lett. Ha a lány éjszakás volt, az est leszálltakor errefelé randevúztak, ha reggel vörös szemmel kibújt a zöld vaskapun, a srác már várta, a villa rég kiszáradt medencéje kerítésére könyökölve örök dzsekijében. A rosszkedvre könnyen hajló Kicsi Nővér el-elbűvölődött a rázúduló játékosságtól, de a srácnak sok munkája feküdt ebben a kis oldódásban. Volt, hogy semmivel sem bírta elűzni a szemöldökráncolást. Támaszkodtak a medence mellett, aminek csempemozaikján oly vidáman hányták a cigánykereket a Bauhaus-gyerekfigurák, a Kicsi Nővér begubózva rágta a körmét, oda se fordult az elkomorodás okáról faggatózó fiúhoz. Olyasmit mormogott, minek az a fényképezőgép, mikor ő annyira fáradt, mozdulni sincs kedve, nemhogy kirándulni. Erre a srác hirtelen előkapta egyik zsebéből a benti haverjainak aznap hozott vaskos kis Bibliát, fölugrott vele a tömör idomú aktszobor mellé, átkarolta a vállán duzzadó kőhúst, és e bizalmas pózban, magyarázó hangon olvasni kezdte a készséges mosollyal figyelő nő fülébe a Máté evangéliuma 25. fejezetét a tíz szűzről, kik elővették lámpásaikat, és kimentek a vőlegény elé. Szédületes volt ebben az alakításában, artikulált, gesztikulált, míg végre a Kicsi Nővérből kipukkadt a hangos, boldog kacagás. Már készült lencsevégre kapni a produkciót, mikor előtermett az épületből a sánta törpe cimbora, aki szintén kieszelt valami tréfás pózt a szoborral, és kérte a fiút, tenné föl őt a talapzatra. A nevető törpe rátapadt a kőnőre, alig ért a derekáig, onnan fordult vissza a Kicsi Nővér felé, aki elkattintotta a gépet. A válás után, a költözés káoszában a Kicsi Nővér szöszke lánya – az elsőszülött, a „szerelemgyerek”, aki az apja sármos arcát viseli lányos változatban – megtalálja majd a bonbonosdobozt, amiben a régi fényképek vannak, köztük ez is. Rácsodálkozik a fekete-fehér fotóra, amin kontúrosan kirajzolódik a sánta törpe púpja és lendülő rövidebbik lába, ahogy kifordítja manótestét, míg egyik kezével a hideg derekat öleli, másikkal meg a kőnő emlőjén bögyörész. A háttérben a fákon látszik már a kinyíló tavasz, elöl meg a Kicsi Nővér odavetülő formás, miniharangszoknyás árnya. Az nem látszik, hogy a tapintat kedvéért a törpe tréfáján is nevet, pedig szinte nem is látja a szobron csimpaszkodó púpost. Fejében csak a másik képe rögzül örökre, azt akarja egészen magába szívni, a nyúlánk alakot, amint homlokráncoló figyelemmel emeli a kis gnómot, hogy annak is jusson a kőmellekből.

In memoriam: Bella István 80

Bella István
Publikálás dátuma
2020.08.08. 14:04

„…porka havak torkát / marná meg, mintha toportyán / őzgida asszonya vállát” – kevés szebb van a magyar költészetben, mondta Esterházy Péter Bella István hagyatékban maradt, kéziratos, Nem anakreóni anakronizmus című versének soraira, mely először 2009 augusztusában jelent meg az Élet és Irodalom hasábjain. Csak buzdítani tudunk mindenkit további sorok elolvasására is, mikor a 2006-ban elhunyt Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, Mickiewicz Ősök című eposzának fordítója előtt tisztelgünk néhány versének közlésével, születésének 80. évfordulója – augusztus 7. – alkalmából.
Nem anakreoni anakronizmus Homérosz hazabotorkál részegen, árvánál árvább, porka havak torkát marná meg, mintha toportyán őzgida asszonya vállát. Homérosz hazabotorkál, hullong benne a semmi. Odakinn havas eső száll, benne az égi koromnál feketébb este kezd esni. Falevélen talált sanzon Igen, és egyszer meghalok és nem leszek, csak puszta név, vagy az se, falevélvacok résekből egy szín visszanéz, nem lát meg ember, se madár, te sem, pedig: súgom „vagyok”, – bár torkom sincs, s hangom, akár az augusztusi csillagok, elég a lombbal, mielőtt szólhatnék... Fű, hamu dadog. Simítsd meg majd a levegőt testeddel, s tudd, hogy az vagyok. Zoknipofájú vers Különös állat. A vége a feje. A dereka a sarka. A teteje az eleje. Sose bírtam vele. Pedig a nagymama hogy tanított! „A szája szélét meglazintod, széthúzod, aztán zsuppsz! Bele!” Sose került helyére a helye. Sose sikerült semmi se. Ma se. Na de: annyi harc után, bölcső és sír közt, meg lehet szokni. Mit várhatni egy bölcstől, ha agyilag zokni. Fény és levegő nélkül Add, Uram, el sose múljon tőlem a keserű pohár. Ha már terített asztalodhoz vetődtem, hajtsuk föl, ami vár. Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól a nap is megriad. De arcom tenyered vizébe mártom, s vagyok a Te fiad. Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem azt, aki szeretett. De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben, kihajtott, késeket levelezett. Fény és levegő nélkül, mint a verőér, bőröm alatt, nyakamon zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért, fojtogat, s gyomosodom. De nem kell a szerelem se, ha börtön. Ha nem vagyok szabad, fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt étel, mit egykedvűn hörböl a rab. A szeretet se kell, a fura fegyver. Ha megaláz, sárba tapos. Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen se nyálzok alázatot. Csak Te igazodsz el a csorbult elmén, Uram, csupán. Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém, mint az apám. Kerül majd bor, könyv, néhány léha nő is. Hallgatunk hosszasan. Te, ki nem is vagy, s én, aki néha magamnak hiszem magam.

Palackposta a jövőnek - Sándor Iván a hiábavalóságok fontosságáról

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.08.08. 13:10

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Mi lehet nagyszerűbb, mint szembenézni a valósággal? – bizakodik optimistán Sándor Iván. A Kossuth-díjas írót, akinek 90. születésnapján, tavasszal jelent meg legújabb, Amit a szél susog című regénye, a korszakváltásokról és az elszabadult ösztönökről kérdeztük.
Megjelenésüket tekintve kettő, az ábrázolt történelmi korszakot illetően 500 év választja el egymástól a két legutóbbi regényét: A hetedik nap a XVI. században játszódik, az Amit a szél susog 2016–17-ben. Mégis mind gondolatilag, szerkezetileg, akár jelenetek szintjén is számos kapcsolódást vélek felfedezni a két elbeszélés között. Ön miként jellemezné a viszonyukat?  Valóban nagyon erős a kapcsolat köztük. Mindkét regény egy nagy korszakváltás emberi élethelyzeteit igyekszik ábrázolni. A XVI. századi regény a végtelen harcokban pusztuló európai ember állandó menekülését, kilátástalanságát és küzdelmeit jeleníti meg hiteles históriai körülmények közepette. De végső soron A hetedik nap mintegy mintázata a XX. századnak is, és ilyen értelemben, az Amit a szél susogban már egy valóságos, XXI. századi élethelyzetben próbálom az emberi sorsokat egy nagy korszakváltó vákuumban bemutatni. A megközelítés módjai hívták elő a formai, prózapoétikai újításokat is (központozás részleges hiánya, zeneire hajazó szerkesztésmód), melyek szintén közösek?  A korábbiaktól eltérő formai kifejezőeszközök alkalmazása két okra vezethető vissza. Az egyik: a dolgok együttállása. Ha egy koordináta-rendszer egyik tengelyén a múltból a jelenen át a jövőbe tartó időt, a másikon pedig az ember saját élethelyzetétől a történelemben elfoglalt helyét skálázzuk, akkor az ábra kiadja, hogy a jelenben élő emberek nemcsak hogy állandóan a múltjukat hordozzák a jelenükben, ahogy a jövőjükben is a jelent és a múltat, de a saját személyes szituációjuk is összefügg a história általános helyzetével – ezt nevezem együttállásnak. Ami befolyással bírt a prózanyelv sajátos kialakítására. A másik formai-szerkezeti törekvés Bachnak és a fúgáinak köszönhető, ami a dolgok állandó visszatérésének rendszerét jelenti. Mindkét regényben ez működik: a szereplők folyamatosan vissza-visszatérnek különböző emlék- és érzésvilágokba, azért kutatják a múltat, hogy megértsék a jelenüket, és megpróbáljanak olyan szellemi-erkölcsi tartalékokat gyűjteni, amellyel szembenézhetnek a jövővel. Mindkét regényben kitüntetett szerephez jut az emlékezés és a felejtés kérdésköre. Az Amit a szél susog történész alakját pedig már ezen is túl, a hamis emlékezet létrejötte, a történelem mélyszerkezete érdekli. Aki pedig a mélybe tekint, kockáztatja, hogy az visszatekint rá…  A történész figurája nem pusztán a múlt történettudományi feltárásának illusztrálására került a regénybe. Ez önmagában nem izgat. Ami viszont igen, hogy valakinek az életútján milyen rejtett, titkolt, maga által is még felismerésre váró dolgok vannak, ami az életét, a szakmáját is meghatározzák. Ennek a történésznek a nagyapja a második világháborúban olyan sorshelyzetekbe került, hogy a családja, az utódjai sem tudják megállapítani, hogy bűnös volt-e, áldozat vagy hős. S ezzel mintegy az egész XX. századi magyar és közép-európai történelem általános jellegét is bemutatom, hogy mennyi rejtett, feltáratlan és – kihangsúlyoznám – feltárhatatlan múltja van a mában élő embereknek. Az emlékezés nem egyszerűen az emlékek kutatását jelenti, mert aki bátran belevág az emlékezés munkájába egy meghamisított világban, támpontokat keresve, ami által a családja múltjában éppúgy képes tájékozódni, mint a saját jelenében, arra a hamis emlékezetek és helyzetek tömege omlik rá.
Mindkét regény korszakváltozásokat, a határaikon korszakvákuumokat – „amikor a szörnyek, az ösztönök elszabadulnak, a fenyegetettség érzete felerősödik” – jelenít meg. Mit értsünk pontosan ezen fogalmak alatt? Az emberi történelem tele van nagy korszakváltozásokkal, ezeknek egyik jellemzője az volt, hogy valami a múltból még nem múlt el, és valami a jövőből még nem alakult ki. Ezekben a helyzetben olyan vákuumhelyzetek jönnek létre, ami a legförtelmesebb, a legsúlyosabb jelenségeknek tudnak kedvezni: az általános létbizonytalanságnak, a kiúttalanságnak stb. S itt kitérnék a Bibó István által föltárt nyugatias és keleties társadalomfejlődés különbségére. A nyugatias társadalomfejlődésben a nagy korszakváltozásoknál mindig létezett a befejezettség és az újrakezdődés lehetősége, magyarul: mindig volt egy vég és egy kezdet. A kelet-közép-európai és benne a magyar társadalomfejlődésnek sohasem volt ilyen határozott kezdet és vég lehetősége: a folytonosságot ugyan eltakarták a látszat történelmi cezúrák, de rövid időn belül mindig kiderült, hogy lényegében állandóan ugyanazok a társadalmi, személyes, lélektani, emberi és hatalmi folytonosságok uralják a ré­giót. Hiába volt Mária Terézia után II. József reformkorszaka, hiába volt aztán Kossuthék reformnemzedéke 1848–49-ben, végső soron a magyar nemesi feudalizmus nem változott a deáki kiegyezés után sem. Hiába változtatta meg katasztrofális módon Trianon a helyzetet a kelet-közép-európai államokban, csupán a hatalmi rátelepedés másfajta formái folytatódtak, ahogy a második világháborút követően is. A most érzékelt korszakváltozásnak mik lennének a csomópontjai? A népvándorlás, a klímaváltozás, a gazdasági válságok és az államhatalom-szerkezeti változások. Ez utóbbira kedves terminusom a mutációs diktatúra – ebben élünk Kelet-Közép-Európában, főként Magyarországon és Lengyelországban. A régi diktatúrák módszerei már nem életképesek a XXI. században, a körülményekhez alkalmazkodva mutálódtak tehát, akár a gének. Ezek a mutációs hatalmi változatok óriási korszakváltozások következményei. A nyugati demokráciák sem a ré­giek­ ma már, csak mutációik léteznek. Megdőlt az angolszász demokrácia évszázados formája és szerepe – lásd brexit és Trump –, olyannyira, hogy ezt nem lehet a jövőben kiheverni, nem lehet a korábbi módon folytatni. A német demokrácia fantasztikusan küzd ugyan, Merkellel az élen, de ők speciális helyzetben vannak, mert állandó szembenézésre kényszerülnek a hitleri múltjukkal. Térjünk még vissza kicsit a kelet-közép-európai mutációkra, köztük a magyarra! Mennyiben specifikusak? A történelemtudomány sem fordít kellő figyelmet arra a folyamatra, ahogy ezek az államok kialakultak. Míg a nyugati országok évszázadok hosszú során létrejött hagyományokkal rendelkeznek, ez­zel szemben a kelet-közép-európaiak fiatal nemzetek. A mai önálló Magyarország Trianonnal alakult ki, a korábban többször felosztott Lengyelország az első világháborút követően, ahogy a román is, a cseh és szlovák állam csak nemrégiben vált szét, a szerb, a horvát vagy a macedón még jugoszlávként is fiatalnak számít, hát még most. Ezekben az államokban nemhogy nem tudtak megszilárdulni azok a polgári értékek, amikre demokráciát lehetne alapozni, de állandóan az újrakezdés szakaszaiban voltak és vannak, és a különböző hatalmi változások, amelyek megcsillantották egy újabb, demokratikusabb korszak lehetőségét, az első pillanatokban belefulladtak a hatalmi harcokba. Így aztán a jelen magyar szellemi-kulturális helyzetben is csak a nem létező polgári hagyományok víziójába lehet kapaszkodni utóvédharcosként akár a film, a színház vagy az irodalom területén. Ám ennek a problémáját még a magukat demokratikusnak feltüntetni igyekvő pártok politikusai sem ismerik föl – lefoglalják őket a frakcióharcok.
És a művészek? Az Amit a szél susog szereplői – az író, a színházi rendező, a történész, az esztéta-filozófus – egyként a művészet valóságra tett hatásának, a szavak erejének hiábavalóságát állítják. Nincs katarzis, mire elmondhatnák az elmondhatatlant, elszáll felettük az idő, nem értik őket. Mi a dolguk akkor mégis? A regényeim és esszéim, az írói küzdelmeim középpontjában pontosan ez áll. Az Amit a szél susog című regény főalakja, Z., az író által mozgatott fő figurák életútjai megegyeznek abban – ahogy arról a történész kapcsán már fentebb szót ejtettem –, hogy a családi és személyes múltjuk következtében szenvedélyesen kutatják a cselekvés lehetőségeit, a tudományok, a művészetük határait. És azt, hogy mit lehet ebből még felfedezni, megőrizni és eljuttatni a tudományos közgondolkodókon túl a zeneesztétikával foglalkozó művészetfilozófus esetében a diákokhoz, fiatalokhoz, a színházi rendező esetében a közönséghez és a közvéleményhez, a történésze részéről. Íróként nekem pedig a feladatom, a tapasztalataim értelmezése, majd ezekből egy korszak víziójának kialakítása, valamint a hozzávaló forma és nyelv megteremtése révén azt ábrázoljam a regényemben, hogy a hőseim életvitele tulajdonképpen szembenézés a korszakkal – mint a művész és a tudós egyetlen lehetősége. Áttörni a hamis helyzetek rétegein, egyáltalán megkeresni és feltárni a hamis helyzeteket egy olyan korszakban, amikor a tapasztalatok áthagyományozhatósága már elveszett. Minden élethelyzetben azt a kettősséget keresem: mi a valóság és hogyan tudom ezt egy vízióban – történetileg és pszichológiailag is – hitelesen és általánossá emelve megmutatni. Ma a művész és a gondolkodó csupán palackpostákat alkot, archiválja a korszak valóságát, de nincs közvetlen hatása. Persze az elmúlt évezredek alatt is a kultúrának alig volt közvetlen hatása, mindig az utókor vont le tanulságokat belőle a maga számára. Ezért kell írni, festeni, filmet vagy színházat csinálni, zenét szerezni, hogy megörökítsük a mát, és támpontot adjunk a következő nemzedékeknek, hogy milyen volt ez a korszak, s tanulva belőle, kialakíthassa a maga sorsát. S e tekintetben nagyon is optimista vagyok, mert mi lehet nagyszerűbb, mint szembenézni a valóssággal? Hermann Broch szerint kétféle jó regény létezik: az egyik kiszolgálja a korszak aktuális kérdéseit, a másik megmutatja, miben áll maga a korszak. Nekem ez az utóbbi az ideálom.

+1 kérdés

Ahogy az esszéiben is, úgy ebben a két regényében is foglalkoztatja Oidipusz király szembenézése önmagával, Szo­phoklész drámáját a terroristák által lerombolt Palmürában rendezik meg az Amit a szél susogban. Mit gondol mostanság a király szembenézéséről? Mikor Szophoklész az Oidipuszt írta, Athénban véres harcok dúltak, árulásokkal, feljelentésekkel, korrupciókkal. Ő az álmait-vágyait írta meg az örök szembenézés igényéről. A katarzis már akkor is elenyészett. Mára fogalomként is ismeretlen. Munkáimban, mint említettem, együtt ábrázolom az „általánost” s az éppen időszerűt. Mikor a XX. századdal induló nagy irodalom egyik legjelentősebb írója, Kafka A per című regényében a főalak, Josef K. felteszi a Kapuőrnek a kérdést, hogy hol van az igazság, ezt a választ kapja: „…nem kell mindent igaznak tartanunk, csak szükségszerűnek…” S erre mondja Josef K., a XXI. századi napjainkra is érvényesen: „Lehangoló nézet. A hazugságot avatják világrenddé.” Mikor az imént arról a regényről tettem említést, ideálomként, amelyik megmutatja, hogy miben áll maga a korszak, törekvéseimként ennek ábrázolására gondoltam.