Idén is csütörtökre esett július 23., csakúgy, mint 106 éve, amikor Giesl báró, a monarchia belgrádi követe átnyújtotta a monarchia ultimátumát Szerbiának. Az osztrák-magyar „békefeltételek” bármely szuverén állam számára elfogadhatatlanok lettek volna, természetesen Szerbiának is azok voltak. Öt nap múlva az ultimátumot követte az osztrák-magyar hadüzenet, és nemsokára kezdődött az első Nagy Háború. Majd négy borzalmas év után kipattant a béke, amelyet Trianonként szokás emlegetni, száz éve hulló könnyeink között.
Ebből nőtt ki az egész elbaltázott magyar huszadik század. De a rothadó monarchia legalább nem a szövetségeseinek üzent hadat. Orbán Viktor – a XXI. század Tisza Istvánja - a szövetségeseinek küld ultimátumot, és nem fog habozni, ha ne adj isten a hadüzenetre kerül sor.
Alighanem fordítva ül a dakota lovon. De az is lehet, hogy a lovának két fara van, és egyetlen feje sincsen. Európa illiberális szörnyállamainak diktátoraival és diktátor jelöltjeivel rendszeresen és tiszta szívvel parolázó vezérünk úgy tapasztalta, hogy az unió nem tesz keresztbe Magyarországnak, illetve neki, ami pillanatnyilag egy és ugyanaz.
Megtehet minden illiberálisat, ami csak eszébe jut. És sok mindent juttat eszébe az agytekervényei között erjedő nemzeti és privát kisebbségi érzés. Például azt, hogy őt nem tiszteli a tudomány, kineveti a művészet, és nem érti őt a civilizált Európa. Ennek egyetlen oka van: nem olyanok, mint ő - vagyis nem „magyarok”. (Értsd nem "barbárok”.) A honi művészet és tudomány már a ledobóban van, Európa illiberalizálása pedig a legjobb úton halad. Nincs nehéz dolga a felcsúti általános főgazdának.
Nyugat-Európa politikusai ugyan a világháború rettenete után szakítani próbáltak a nacionalizmussal, de a lakosság és a társadalom egyik (talán kisebbik) része, amelyiknek nincsenek emlékei a második nagy háborúról, nem akar szakítani. Ez az illusztris populáció minden probléma miatt a globalizációt teszi felelőssé. Szemükben az unió nem más, nem több, mint a globalizáció megtestesülése. Az ő válaszuk erre az érzésre a visszatérés a nacionalizmushoz.
Ez megosztja a nyugati társadalmakat, kicsit jobban az úgynevezett jobboldalt, de az eredendően „internacionalista” baloldalt sem hagyja érintetlenül. Arat a populizmus, megy a bruszt és a tohuva bohu. Eredmény: nyugaton nincsenek „erős, egyszínű” kormányok, terjed a döntésképtelenség. Ez sajnos a „brüsszeli központra” is igaz. A keleti oldal diktatúráiban pont fordítva van. Ők erősek. Elküldték az ultimátumot.
Egyetlen szempont van: a pénz szempontja. Krisztus és Marx a „világ proletárjainak” egyesülésére alapozta az eldorádó eljövetelét. Szép álom volt. Ami megvalósult, az a világ (pici, kicsi és nagy) tőkéseinek egyesülése, a globalizáció. Ahol a férfiemberek jelentős százaléka számára a vezető érték a magántulajdon, illetve annak gyarapítása. Elegánsabban: a „fenntartható fejlődés”. A klasszikus proletariátus – mint politikai tényező – alig létezik, ezért a klasszikus baloldali pártok is talajukat vesztik, eltűnnek, vagy megszűnnek baloldalinak lenni.
Viszont nem szűnt meg, sőt virul és szaporodik a „lumpenproletariátus”. Őket (cinikusan) céltalanoknak, (gúnyosan) pragmatikusoknak, tárgyilagosan nímandoknak, illetve egyszerűen proto-fasisztáknak lehet nevezni. Ők a populizmus hátországa. Mielőtt fölszisszenne a derék jobboldali olvasó, ez csak annyit jelent, hogy fel nem ismerve a világrend természetét, ők mindenféle gyűlölet-mozgalom felé irányíthatók. Legkönnyebben a nemzeti szocializmus felé. Szégyenkezés és szemrebbenés nélkül menetelnek az erkölcsi eretnekek szabadcsapatai Európa szerte.
Közben kétezer-milliárd euró van a kalapban. Nem érdemes beszélni arról, mi mindenre lenne elég ennyi pénz. A földi Paradicsom megteremtéséhez biztosan. Helyette van: „aki kapja, marja!”, be lehet nyúlni a kalapba, bármilyen piszkos kézzel.