Ani és Marci

Elleneztem, hogy Ani menjen.

Nálunk a döntések nem úgy születnek, mint más családoknál, de lehet, hogy más családoknál is azt gondolják, hogy vannak más családok, ahol a döntések nem úgy születnek. Néha észrevétlenül. Sok döntés nem súlyos, és sokszor nem is tudjuk előre, melyik lesz az. Nem is gondolunk bele, hogy egy átlagos napon a döntéseinknek milyen következményei lehetnek, mert ha mindig belegondolnánk, nem mernénk egyetlen döntést sem meghozni. A tudat, hogy nem tudjuk, adja meg a szabadságunkat. Jól van ez így.

Ani tizenhét éves, a lányom, van még beleszólásom abba, hogy mit lehet és mit nem szabad, mire van szüksége, és mi az, amire nincs. Lehettem volna én is olyan legyintős apuka, ami nagyon kényelmes, és könnyű elbújni a családi béke és a mi-nem-veszekedünk-a-gyerekeken álsága mögé, de én soha nem ilyen voltam. Persze, megbeszéltük. Edit védte, Ani már kész nő, ne akarj beleszólni az életébe, ne gondold, mondta nekem, hogy mindenben neked kell dönteni, beszéljük meg, beszéljük meg rendesen, ezen nincs mit megbeszélni, feleltem én. Akkor jöttek a szokásos vádak, hogy maradi vagyok, hogy ma már más a világ, végül pedig a szokásos, hogy a férfiak nem értik meg a nőket. Igen, ez a hagyományos vád, és a férfiaknak erre nincs is válaszuk. Apa, mondta akkor Ani, te is voltál tizenhét éves, te is voltál szerelmes, ez pedig az érzelmi hatás, amit a lányok gyorsan megtanulnak az anyjuktól.

Talán az a baj, hogy Marcival megyek? Jogos kérdés volt. A gyerekek kérdése mindig jogos. Igen, ez volt a baj. Nem kedveltem Marcit, közepes, átlagos fiú, mindenre legyint, mindenben magabiztos, olyan, mint egy tizenhét éves fiú. Olyan, amilyen én is voltam. Ani szerelmes volt Marciba, és Marci is szereti őt, már egy éve jártak, ezt is tudtam, de más egy ilyen általánosító szó, hogy járnak, és más az, ha együtt utaznak el egy hétre. Egy apa mindig belegondol a helyzetbe. Nem akartam, hogy együtt menjenek sítáborba Franciaországba, ennyi az egész, meg is mondtam. De hát az egész osztály megy. És Laci bácsi is jön velünk. Sokba is kerül. De hát éppen a saját gyerekemtől sajnálom a pénzt?

Nem utazik, mondtam. De abból, ahogy Edit rám nézett, tudtam, hogy engedni fogok. Ismertem ezt a nézést. Edit már döntött. Ani pedig tudta, hogy Edit már döntött.

Elleneztem, de végül engedtem. Persze, menjen Ani sítáborba Franciaországba. Nem lenne szerencsés, ha kimaradna, már csak Marci miatt sem. És Laci bácsi is velük megy. Sokba kerül, de nem vészes. Talán sajnálom a pénzt a gyerekemtől? Edit ismeri Anit, bízzunk benne, mondta. Lehet, hogy törést okozunk neki, ha nem engedjük. Nem szeretem a buszos utakat, feleltem, ez most nem számít, legyintett Edit, örökké előhozod a prágai emlékeket, de abból is csak te csináltál ügyet, másoknak jó volt. Ne aggódj feleslegesen, mindig mondom.

Elmentek, integettünk nekik Budapesten, a Déli pályaudvarnál, amikor a busz ajtaja becsukódott. Egy héttel később pedig jött az a telefon Veronából. Hogy Ani és Marci is. Egymás mellett ültek.